Miért hiúsult meg a Moszad és Ahmadinezsád állítólagos együttműködése?
A Jerusalem Post elemző cikke azt vizsgálja, miért került éppen most nyilvánosságra az a történet, miszerint a Moszad éveken át próbálta együttműködésre bírni Mahmúd Ahmadinezsád volt iráni elnököt, és végső célként az iráni legfelsőbb vezető, Ali Hamenei leváltását tervezte vele. A szerző szerint az időzítés legalább olyan fontos, mint maga a történet.
A cikk emlékeztet arra, hogy a Moszad és Ahmadinezsád kapcsolatáról már korábban is jelentek meg utalások külföldi sajtóban, de azok nagyrészt spekulációnak számítottak. A fordulópontot az jelentette, amikor Tamir Hayman, az izraeli katonai hírszerzés korábbi vezetője egy televíziós interjúban megerősítette, hogy valóban létezett egy rendkívül összetett műveletsorozat, amelyben Ahmadinezsád is szerepet kapott volna. Hayman szerint a terv kulcseleme egy kurd felkelés vagy invázió lett volna, amely megteremtette volna a rendszerváltás feltételeit Iránban. A terv azonban meghiúsult, miután Recep Tayyip Erdoğan török elnök meggyőzte Donald Trumpot, hogy egy kurd állam létrehozása súlyosan sértené Törökország érdekeit.
A cikk szerint a The New York Times által most nyilvánosságra hozott részletek – köztük a budapesti titkos találkozók, a guatemalai egyeztetések, a Moszad által biztosított pénzügyi támogatás Ahmadinezsád környezetének, valamint az a művelet, amelynek során a háború alatt izraeli ügynökök kimenekítették a volt elnököt – már nem izraeli forrásokból szivárogtak ki. A szerző úgy véli, hogy a kiszivárogtatás célja nem pusztán egy látványos kémtörténet ismertetése volt, hanem politikai üzenet küldése Izraelnek.
Az elemzés szerint az Egyesült Államok kormányzatának egyes körei, illetve más érintett szereplők elégedetlenek azzal, hogy Izrael továbbra is az iráni rendszerváltás lehetőségét szorgalmazza. A történet nyilvánosságra hozatala azt sugallja: még a Moszad legmerészebb akciói sem vezettek sikerre, ezért Izraelnek visszafogottabb szerepet kellene vállalnia az Iránnal kapcsolatos geopolitikai játszmákban. A szerző utal arra is, hogy az izraeli vezetés az iráni háborút részleges sikernek tekinti, míg Washingtonban egyre többen inkább kudarcként értékelik azt, mivel nem sikerült tartós stabilitást teremteni, és az iráni nukleáris program végleges felszámolása sem valósult meg.
A cikk végkövetkeztetése szerint a mostani kiszivárogtatás elsősorban nem Ahmadinezsádról vagy a Moszad ügyességéről szól, hanem arról, hogy egyes amerikai és nemzetközi szereplők korlátozni kívánják Izrael mozgásterét az Iránnal kapcsolatos stratégiai döntésekben. A szerző szerint az üzenet egyértelmű: bármennyire eredményes is az izraeli hírszerzés taktikai műveletekben, a nagyhatalmi geopolitikai döntések továbbra is Washington kezében maradnak.
