Rose Ausländer – Bukovinától Düsseldorfig I.

Rose Ausländer, eredeti nevén Rosalie Beatrice Ruth Scherzer, egyike a 20. század legjelentősebb német nyelvű lírikusainak. 1901. május 11-én született Csernovicban, mely abban az időben Bukovinának, az Osztrák–Magyar Monarchia örökös tartományának a fővárosa volt. Ebben a városban születni és élni akkoriban különlegességnek számított.

A 160-170 ezer lakosú Csernovic, mint a költőnő Emlékek egy városról című visszaemlékezésében leírja, „keleti kulturális centrum és 1875 óta egyetemi, de élénk ipari és kereskedelmi város is”, amelynek „népességét németek, ukránok, zsidók, románok, valamint lengyel és magyar kisebbségek alkotják. Egy tarka összetételű város, ahol a germán kultúrkincset a szláv, a latint a zsidó hatja át.” Írásában ezt a kulturális sokszínűséget és egymásba olvadást a rá jellemző fa-metaforával érzékelteti: „Az elmondandó felszíne alatt nyúltak el a különféle kultúrák mélyen fekvő, messzire elágazó gyökerei, amelyek többszörösen egymásba fonódtak és a szólombokat, hang- és képérzeteket nedvekkel és erővel látták el.”

A lakosság több mint egyharmadát alkotó zsidóság jelentősen hozzájárult e különleges atmoszféra megteremtéséhez: „Régi zsidó népi kincsek, haszid legendák töltötték be a levegőt, az ember szinte belélegezte őket.” Ebből a különleges atmoszférából, négynyelvűségből, kultúrák egymásra hatásából pezsgő szellemi élet bontakozott ki, ahol a különféle irodalmi, művészeti, filozófiai irányzatok képviselőinek művei termékeny talajra hullottak: „Itt akadtak schopenhaueristák, Nietzsche-követők, spinozisták, kantiánusok. marxisták, freudisták. Rajongtak Hölderlinért, Rilke-ért, Stefan George-ért, Traklért, Else Lasker-Schülerért, Thomas Mann-ért, Hesse-ért, Gottfried Benn-ért, Bertold Brechtért. Falták az idegen nyelvű, különösen a francia, az orosz, az angol és az amerikai irodalom klasszikus és modern alkotásait.” Az embereket áthatotta a kultúra iránti érdeklődés: „Ebben a légkörben egy szellemi érdeklődésű embernek éppen hogy kötelessége volt a filozófiai, politikai, irodalmi vagy művészeti problémák megvitatása, vagy hogy maga is e területek valamelyikén tevékenykedjen.” Így emlékszik vissza Rose Ausländer későbbi éveiben az „elsüllyedt város”-ra,  „elsüllyedt világ”-ra.

A csernovici világ azonban a vészkorszak pusztítása után tovább él a belőle kiemelkedő német és zsidó költők és írók műveiben:„Ebből a barokk nyelvi miliőből, ebből a misztikus-mitikus szférából” olyan hírességek származtak, mint a nagyszerű jiddis meseköltő Elieser Steinbarg, a legjelentősebb zsidó lírikus Itzig Manger, két generációnyi német nyelvű költő, a legfiatalabb Paul Celan, a legidősebb Alfred  Margul-Sperber.

Rose Ausländer Sigmund Scherzer és felesége, Etie Rifke Scherzer, született Binder, második gyermekeként jött világra. Az apa 1872-ben született, ortodox-zsidó nevelésben részesült, és a „zadagorai csodarabbi” udvarában tanult. Tizenhét évesen járt először Csernovicban, ahol később kereskedőként és cégvezetőként dolgozott egy import-export cégnél, és itt alapított családot. Az anya 1874-es születésű, Berlinből jött. A házasságot a rokonság közvetítette. Etie Rifke Scherzer 1947-ben halt meg Bukarest közelében. Rosalie bátyja másfél évesen elhalálozott, öccse, Maximilian 1906-ban született, 1945-ig Csernovicban, majd 1963-ig Bukarest közelében élt, 1965-ben New Yorkba költözött.

A költőnő boldog és biztonságot nyújtó családban nőtt fel, szülőföldjéhez, Bukovinához egész élete során mélyen kötődött. Édesapjának állít emléket az Apa című költeményében, aki gyermekkorában a „zadagorai csodarabbi udvarában tanulta… a súlyos titkokat”, és aki az évek elteltével, felnőttként egyszerre vallotta magát szabadgondolkodónak és zsidónak. A műben nyomon követhetjük, ahogy a gyermek a vallásról alkotott ismereteit beágyazza a környező valóságba, ezt tükrözik a megfoghatót és az elvontat folytonosan egymásba játszató metaforák is: „Fülénél hajfürtök legendákat csilingeltek / kezei között tartotta a héber erdőt / Szent betűk formálta fák nyújtóztatták gyökereiket / Zadagorától Csernovicig / A Jordan akkoriban a Prutba torkollt”. A gyermeki lélek a maga találékony módján magáévá tette a csodarabbi, a vallásos zsidóság tanait: „A legelők mögött a malmok mellett / állt az álombéli létra / az égnek támasztva / Jákob felvette a harcot az angyalokkal / mindig győzött az ő akarata /… / a csodák befészkelődtek az érzelmekbe / a fiú megtanulta az eget ismerte az / Angyalok méreteit távolságát és számát / Otthonos volt a Kabbala labirintusában”.

Eddig tart a versben az apa gyermekkori szellemi-lelki alakulásának a leírása. A váltás éles, kontrasztos: a családfő felnőtt életét mindössze öt sor foglalja magában, tömörségével a csodák képekkel átszőtt leírásának mintegy ellenpárjaként: “Akarta egyszer a tizenhét éves / látni a másik oldalt is / Ment a világi városba / Beleszeretett / Ottragadt.

A műben megjelennek a szülőföld, Bukovina állandó motívumai: az erdő, a fák, a Prut folyó.  Bukovina I. című költeményében a táj iránti szeretetét, ragaszkodását annak megszemélyesítésével juttatja kifejezésre: „Zöld anyácska / Bukovina / Hajában pillangókkal”. Gyermekkori emlékek sejlenek fel: „Igyál / kínál a nap / veres dinnyetejet / fehér málétejet / megédesítettem őket”, amelyek szintén az anyasághoz kötődő asszociációkat hordoznak. A múltat idéző színek, ízek, rezdülések: „Levegőszárnyak, madarak és lomb” érzékeltetése után az apaság játékos megjelenítése következik, szintén a tájegység megszemélyesítésével: „Hátán a Kárpátok / apásan  / hordani hívogat”. A képekből harmónia árad; a család, a gyerekkori táj összhangja, otthonossága. Ebbe az atmoszférába illeszkednek a vers két befejező szakaszában a különböző nyelvek egymásba olvadásából született „Négynyelvű dalok”, melyek után a vers zárlataként megjelennek az eddig csak megszemélyesítésekben felsejlő „Emberek”. A közöttük lévő összhangban megismétlődik a tájak, képek harmóniája, amely a múlt természetes velejárója volt: „Emberek / kik egymást megértik”.

A verset szépsége, gondolatritmusa, tagolása, emelkedő íve miatt egészében is érdemes idézni:

Bukovina I.

 

Zöld anyácska

Bukovina

Hajában pillangókkal

 

Igyál

kínál a nap

veres dinnyetejet

fehér málétejet

megédesítettem őket

 

Ibolyaszín fenyőtoboz

Levegőszárnyak, madarak és lomb

 

Hátán a Kárpátok

apásan

hordani

hívogat

 

Négy nyelv

Négynyelvű dalok

 

Emberek

Kik egymást megértik

1921-ben végetértek a boldog gyermek- és fiatalkori évek, amelyek végét az I. világháború, az orosz megszállás előli menekülés – budapesti majd bécsi tartózkodással –, végül az apa halála zárt le. Előtte Rose Ausländer már 18 évesen a csernovici egyetemen a korában népszerű Dr. Kettner „Etikai szemináriumára” járt, ahol különösen a zsidó filozófus, Constantin Brunner munkásságával foglalkoztak. 1920-21-ben ugyanezen az egyetemen irodalmat és filozófiát hallgatott. Különösen nagy hatást gyakoroltak rá Platón és Spinoza tanai, később ismerkedett meg Freud munkásságával. Mindhárom szerző esszéírásra ösztönözte: Platónhoz kapcsolódó, valószínűleg Dr. Kettner szemináriumán előadott dolgozat 1920-ból, a Phaidros; majd 1924-ből a Spinoza Emlékkönyv és érdekességként a Sigmund Freudról szóló, már nem fellelhető esszéje egy prágai napilapból.

Rose Ausländer világra nyitott, liberális gondolkodású német-zsidó családban nőtt fel, és ez a későbbiekben is meghatározta világszemléletét. Magát nem tartotta vallásosnak, de mindig a zsidó néphez tartozónak érezte, osztozott sorsában, az üldöztetésben, a halálos fenyegetettségben. A csernovici gettólét, amely 1941-től három éven át tartott, testi-lelki egészségét megrendítette. Édesanyjával pincékben bujkálva élték túl az üldöztetést. Megmenekülésüket néhány rokonukkal együtt bukaresti kapcsolataiknak, és egy száműzött lengyel nő, Hanna Kawa halálmegvető bátorságának köszönhették, aki kihasználva a gettó hézagos lezártságát, élelmet és ruhát csempészett be a családnak.

Mi atyánk című költeményében a szerző a legkiszolgáltatottabbak, a halálos üldöztetésnek kitett gyermekek hangján szól. A vers a Miatyánk imáját fordítja visszájára, a borzalmak megidézésével indokolva a gesztust. Már a cím is: „Mi atyánk” – az eredetiben „Vater unser” – jelzi, hogy a vers nem a liturgikus ima fenséges Istenéhez szól, hanem egy nagyon is megközelíthető, közvetlen módon megszólítható, sőt felszólítható atyához. Már az első szakaszban megtörténik a felhívás, utalva a címben is szereplő, hagyományostól eltérő írásmódra: „Mi atyánk / vedd vissza neved”. A szakasz első sorai indokolják a felszólítást: „nem merünk lenni / mi volnánk: gyerek”. Az átélt borzalmak hatására a gyermekeknek hirtelen fel kell nőniük, elveszítik gyermeki ártatlanságukat, hitüket a jóban. A következő költői képben: „Citromcsillag homlokunkra szegezve” utal a zsidók által kötelezően viselt Dávid csillagra. A „szegezve” momentumban Jézus halála is felsejlik, s a „homlokunkra szegezve” a halálra kiválasztottság képzetét kelti. A költő itt egymásba játszatja a zsidó és a keresztény vallás jelképeit. A következő szakasz lidérces képei szintén a gyermeki ártatlanság elvesztését, a játékosság tragédiába fordulását szimbolizálják. A vidámságot idéző szavak jelentését a szókapcsolat másik eleme azonnal az ellentétébe fordítja át: „Eszelősen kacagott a hold / vigyorgott a halott bohóc”. A vers keretes szerkezetének zárószakaszában az eddigiek konklúzióját fogalmazza meg a költő, újra a gyermekek szájába adva a szavakat: „Mi atyánk / visszaadjuk neked / a te neved”. Az isteni név visszaadása a hit elvesztését is jelenti. Ezt a gesztust tetézi a felszólítás, amelyben a mű szerzője eljátszandó apaszereppé fokozza le a mindenhatóságot, amelyre a megszólítottnak a gyermekek elpusztítása után már csak a gázkamrák füstjével teli „levegőtlen égben” lesz lehetősége. Itt is érdemes az egész verset áttekinteni, végig követni a kibomló költői képeket, a költemény ívét, ahogy a beszélők többes szám első személyben szóló kara eljut az isteni név visszaadásáig, mintegy kivonva magát annak mindenhatósága alól.

Mi atyánk

 

Mi atyánk

vedd vissza neved

nem merünk lenni

mi volnánk: gyerek

 

Ahogy

elfúló hangon

miatyánkot mondunk

 

Citromcsillag

homlokunkra szegezve

 

Eszelősen kacagott a hold

álmaink kísérője

vigyorgott a halott bohóc

aki szaltót ígért nekünk

 

Mi atyánk

visszaadjuk neked

a te neved

Játszd tovább az apaszerepet

a gyermekek nélküli

levegőtlen égben

 

A gettó rettenetes világáról Rose Ausländer 1963-ban egy kis jegyzetben a következőt írta: „csernovici lakosként rettenetes szenvedéseket kellett kiállnom az 1941 nyarán kezdődött zsidóüldözés során. Nemcsak az ismert és emberhez méltatlan korlátozásoknak voltam kitéve, hanem rendkívül nehéz kényszermunkára hívtak be, és a csernovici gettóban borzalmas és minden higiéniát nélkülöző feltételek között tartottak fogva. Az utcai-, rakodó- és egyéb kényszermunkák nagyon igénybe vettek, a bánásmód brutális és embertelen volt. Gyakran és súlyosan bántalmaztak, halállal fenyegettek. Elmondhatatlan nyomorúságban éltem, félelemben további sorsom felől, és a transznisztriai deportálás állandó rémképével.

A költőnő a sok kegyetlenségben egyetlen vigasztalást és megtartó erőt az írásban talált. 1942 elejétől a gettó körülményeit, élményeit, érzéseit versekben rögzítette, amelyeket később a Gettómotívumok című versciklusában foglalt össze, amely legalábbis részben kéziratként maradt fent. Ezeket a műveket később átírta, ilyen formában kerültek bele a háború után megjelent köteteibe (Blinder Sommer / Vak nyár; 36 Gerechte / 36 Igaz ember). A versekben az elidegenedést, a kitaszítottságot, a fenyegetettséget, a terrort önti szavakba. Azokban az években című költeményében így ír: „A tetőkről / tőrök függtek alá”; „A jég burjánzott / és eresztett / fehér gyökereket / éveink velejébe”. A szinte elviselhetetlen élményeket érzékeny stilisztikai eszközöket használva foglalja össze alábbi versében:

 

Hogy fény ne szeresse lelkünk

 

Jöttek

Kiélesített zászlókkal és pisztolyokkal

Lelőttek minden csillagot s a holdat

Hogy fény ne maradjon nekünk

Hogy fény ne szeresse lelkünk

 

Akkor eltemettük a napot

Végeláthatatlan napfogyatkozás

 

A megszemélyesítés: „fény ne szeresse”, a szokatlan szókapcsolás: „eltemettük a napot” a fény és a sötétség állandó harcát idézi meg. A versben a szókapcsolatokban a fénnyel szemben állókhoz mindig negatív jelentésű elem járul: „fény ne maradjon”; fény ne szeresse”; „lelőttek minden csillagot s a holdat”; „Végeláthatatlan napfogyatkozás”. Az „ők” és a „mi” élesen különválik: az előbbihez az erőszak kifejezései kapcsolódnak: „Jöttek / kiélesített zászlókkal és pisztolyokkal / lelőttek minden csillagot s a holdat”. A többes szám első személyben zajló cselekedet ezzel szemben ünnepélyes, bensőséges aktus, mintegy betetőzése és végső konklúziója az eseményeknek: ez a kor nem érdemli meg a fényt, mi magunk borítjuk sötétségbe a világot: „Akkor eltemettük a napot / Végeláthatatlan napfogyatkozás”.

A gettóélmény örök téma marad Rose Ausländer költészetében. A háború elmúltával a versekben a béke képeibe is betolakszik a borzalom. Az Ámultan című költemény is idilli képpel indít.

 

Ámultan

 

Mikor az asztalt kenyérillat lengi be

földieper, a bor, kristálypohár

 

Gondoljatok a füstteli légre

alaktalan füstgomoly

 

Még levetetlen

a gettóruha

 

Ülünk az illatozó asztal körül

ámultan

hogy mi itt ülünk

 

Hirtelen, szinte fájóan megtörik a béke motívumainak felsorolása; a versfelütés időhatározói kötőszava: „Mikor” itt nyeri el értelmét. A felszólító módban álló igealak véget vet a jelen örömteli pillanatának: „Gondoljatok a füstteli légre”. A „még levetetlen gettóruha” a lélek öltözete, amely képtelen szabadulni a borzalom egyik jelképétől. Az imperativusban a költő lelkiismerete szólal meg: a soha nem feledés kötelességére figyelmeztet. A keretes szerkezetű vers az utolsó szakaszban visszatér a kiinduló képhez, de a békés lelkiállapot megváltozott: a felszínre törő múlt távolságot teremt a jelennel, a puszta létezésre, a borzalmak túlélésére rácsodálkozás veszi át a főszerepet, a mű címadására is rávilágítva.

Az esszé második, befejező részét, valamint irodalomjegyzékét következő számunkban közöljük.