Az erőszak-kultusz ellen

Kik vagyunk, és miért írtuk alá a petíciót?

Magyar zsidók, akiket megsebzett a Hámász terrortámadása.

Magyar zsidók, akiknek ugyanúgy, azóta is csillapíthatatlan fájdalmat okoz a kegyetlenül megkínzott, megbecstelenített, meggyilkolt izraeli áldozatokra gondolni.

Magyar zsidók, akik már október 7. előtt is ellenezték, nemcsak azóta, hogy Izrael a Hámászt támogassa – mint tette azt korábban Netanjahú kormánya, az „oszd meg és uralkodj” jegyében.

Magyar zsidók, akik nem tudják elfogadni, hogy a „mieink” (unsereiner, mondta mindig nagyanyám) ártatlanok ezreit, tízezreit ölik meg, köztük számtalan gyereket.

Magyar zsidók, akik szerint Izrael már legyőzte katonailag a Hámászt – jól tette! –, tehát nincs miért tovább háborúznia.

Magyar zsidók, akik elutasítják a dehumanizáló diskurzust, s nem fogadják el sem a palesztinok kollektív büntetését – éheztetését, otthonaik lerombolását –, sem akárcsak egyetlen ártatlan ember halálát.

Magyar zsidók, akik azt szeretnék, hogy a túszok végre hazatérhessenek.

***

Minket, a petíció aláíróit, akiknek ugyanannyira fájt és fáj ma is a Hámász október 7-i barbár terrortámadása – a legválogatottabb sértésekkel illettek az elmúlt 10 napban, de tele volt a közösségi média pszichologizáló megfejtésekkel is. Szerintem a megfejtők nem jól jönnének ki abból, ha az ő szövegük – például Gábor György mérhetetlenül agresszív és fennhéjázó írása alapján állítanánk fel „diagnózist”. Ezt nem is tesszük. De cserébe, szociológusként, hadd kezdjem egy társadalomtudományos megfejtéssel. A petíció viharos fogadtatása nem más, mint a diaszpóra-kutatás irodalmából jól ismert jelenség megnyilvánulása: az anyaországtól távol élő diaszpóra többsége nemzeti (jelen esetben: zsidó) identitását úgy éli meg, hogy az anyaországban a jobboldali, nacionalista erőket támogatja. Így volt Tudjman-párti a horvát diaszpóra a délszláv háborúk idején, így Erdogan-párti a török diszpóra Németországban, és így Netanjahú-párti a hazai zsidóság. Legalábbis a többség. De mindig van kisebbség is. A különbség, amire a diaszpórában élő horvátok, törökök, stb. nem vetemednének, az az, hogy minket még a zsidóságból is ki akar tagadni Gábor György („Ezt elhallgatni nem humanizmus, hanem kollaboráció azokkal, akik zsidók vérét akarják ontani”, írta), és az uszályába szegődött gyűlölködők. Utóbbiak közül itt csak az e lap hasábjain is árulózó Kepes Júliát szeretném név szerint megemlíteni. Mi lettünk a belső ellenség, le kell velünk számolni.

***

Még egyetemistaként Izrael legészakibb részén, egy libanoni határhoz közeli kibucban dolgoztam pár hetet. Nappal vagy a konyhán mosogattam, vagy gyümölcsöt, főként licsit válogattam (a nagyobb, mutatósabb darabok mentek exportra, a kisebbek hazai fogyasztásra). Időnként el-elsüvített egy-egy rakéta a fejünk fölött. Rendszeresen lőtte Izraelt a Hezbollah. Éjszakánként az óvóhelyen, emeletes ágyakon, összezsúfolva aludtunk. Más európai, amerikai és dél-afrikai zsidó önkéntesek mellett arab/palesztin munkavállalók is dolgoztak ott; egy izraeli palesztin fiúval együtt mosogattunk.

Ez volt az első, ami beugrott, amikor Gábor Györgynek a petíciót aláírókat gyalázó, kioktató cikkét olvastam. Hogy talán jót tett volna neki, ha nem csak könyvekben olvas Izraelről. Persze, ha ezt megtapasztalja, akkor is lehet, hogy most ugyanezt gondolná – ti. hogy önvédelemnek titulált bosszút kell állni az arabokon –, ahogyan az izraeliek többsége is; de talán nem, talán csatlakozna azokhoz, akik szerint a terroristák terroristák, de az arabok, a palesztinok emberek, s a végtelen megtorlásnál fontosabb a túszok hazahozatala.

Akik a petíciót aláírókat támadják a közösségi médiában, s a háború folytatása mellett törnek lándzsát, mintha azt képzelnék, hogy maga a Tóra is felhatalmazást ad erre, a „szemet szemért” elv alapján. A biztonság kedvéért rögzítsük, hogy ennek a szövegrésznek az egyöntetű talmudi értelmezése szerinti jelentése nem az erőszakos megtorlás, hanem az igazságosság helyreállítása. Rási, középkori zsidó kommentátor szerint: „Szemet szemért – vagyis a szem értékét kell megfizetnie, aszerint, hogy mennyit csökkenne az illető értéke a rabszolgapiacon.”

***

A másik kép, ami bevillant, rokonaimé, akik szolgáltak a seregben, egyikük a 67-es háborúban is, s mégis: megbékélés-pártiak. Egyikük, már a 70-hez közelítve, aktivista-társaival olajfákra mászott fel, hogy segítsen megvédeni a palesztin földművesek termését az erőszakos telepesektől; a hadsereg a könnygázt is bevetette ellenük. Százezrek vannak, akik most is a békéért tüntetnek Izraelben, mert nem gondolják, hogy van más módja a túszok hazahozatalának. Azt is tudják, hogy Gábor Györgynek, Netanjahunak és fasiszta koalíciós partnereinek nincs igaza: már réges-rég nem folytat „önvédelmet” az izraeli hadsereg, hiszen a Hámász katonailag megsemmisült, már tavaly – ahogyan azt Németh Zoltán is mondja: „számos jelenlegi és múltbeli katonai vezető szerint a Hamász már nem jelent stratégiai fenyegetést a zsidó államra nézve.”

Sokan sok szempontból megírták, miért jár Gábor György tartalmilag is tévúton. Például Varga Máté helyesen állapítja meg, hogy „Az a tény, hogy Izrael 1948 óta folyamatosan fenyegetettségben él, semmiképp sem jogosít fel arra, hogy ma Izrael milliókat sújtson kollektív büntetéssel.”

***

Karsai professzor, amellett hogy a történelem-leckére történelem-leckével válaszol, emlékeztet rá, hogy „A New York Review of Books-ban 2023. november 20-án jelent meg egy nyílt levél, amelyet a holokauszt szaktudomány nemzetközileg elismert tudósai, összesen tizenhatan írtak alá. Tiltakoztak a holokauszt torz, aktuálpolitikai célú, téves és megtévesztő felhasználása ellen.” Az ellen, amit Netanjahú propaganda-célokból művelt.

Itt álljunk is meg egy szóra! Nem elkerülhető, hogy a Holokausztról mégis szó essen. Az október 7-i támadás tényleg sokakban – bennem is – a Soá emlékét idézte fel. De azért vagyunk gondolkodó emberek, hogy reflektáljunk erre a zsigeri érzésre. Mert mi következik ebből? Az semmiképpen, hogy „október 7. = Holokauszt”; ez az áldozatok emlékét mélyen sértő Holokauszt-relativizálás. Az viszont igen, hogy van felelősségünk, hogy ha bárhol a háborús bűnöknek, netán a népirtásnak akárcsak a gyanúja felmerül, akkor ott szót emeljünk.

Hogy ezek a gyanúk megalapozottak vagy sem, arról nem látom értelmét nyilvános vitát folytatni, mert minden észérvet eleve elfojtanak a kútmérgezés retorikai fegyverével ügyesen bánó digitális harcosok, akik – Gábor Györgyhöz hasonlóan – a különböző nemzetközi, emberjogi szervezeteket, az izraelieket is, vagy éppen genocídium-kutatókat igyekeznek lejáratni, ha már a tényállításokkal nem tudnak vitatkozni. Jellemző, hogy míg emitt tagadják a több tízezer civil áldozatot, mondván, mindez csak Hámász-propaganda, amott készséggel elismerik, de járulékos veszteségnek tekintik, a Hámász – egyébként valóban alávaló, embertelen – „élő pajzs” stratégiájának számlájára írva minden civil áldozatot.

Itt érkeztünk el szerintem a lényeghez. Engem a gázai invázió körüli vitában az döbbentett meg a legjobban – és ugyanakkor mégis az lepett meg a legkevésbé –, hogy milyen nyíltan hirdetik sokan a gátlástalan erőszak kultuszát. Megdöbbentett, de nem lepett meg, mert ilyen a korszellem. Itt nem megkerülhető az a globális összefüggés-rendszer, amibe a mi kis vitánk is illeszkedik. Tudniillik tort ül világszerte az illiberális, autokrata, posztfasiszta, morális értelemben és szó szerint gátlástalan politika. Az egykor csupán a szélsőjobboldalon, marginálisan létezett macsó erőszak-kultusz már mainstreammé, sőt hegemónná vált. Erre hívja fel egyébként a figyelmet Hegedűs Arno is: „Ezek ékes példája, amikor szenvedő palesztin gyerekekről készült képeken bizonyos rabbik nyilvános fórumokon gúnyolódnak: éhező gyermekek szenvedését relativizálják edényeik tisztasága alapján, vagy egész posztok arról szólnak, miért nem találta el a tanklövedék a gyerek fejét.” Bár Gábor György ilyet nem ír, kérlelhetetlen, az aláírókra szórt átkoktól hemzsegő cikkét egyfajta bíztatásként értelmezte kommentelők hada, hogy minket, Holokauszt-túlélőket és Holokauszt-túlélők leszármazottait leantiszemitázzon, a palesztinoktól pedig szó szerint megtagadja az emberi jogokat.

Kapelner Zsolt cikke viszont arra hívja fel a figyelmet, hogy a legelkeserítőbb Netanjahúék diskurzusában – és ebből fakadóan: tetteikben is – a dehumanizáció: „Az ellenséget el kell pusztítani, mint a kártevőket, gondolkodás és együttérzés nélkül. Ez a dehumanizáció a kezdetektől jellemezte Izrael hozzáállását a gázai háborúhoz. Emlékszünk még Joav Gallant megszólalására a háború kezdetén: emberszerű állatokkal harcolunk, ennek megfelelően fogunk eljárni.”

Nem az a kérdés, hogy hány százalékban okozza Izrael, a Hámász, meg az Izrael által felfegyverzett (!) milíciák az éhezést, hanem, hogy éhezés van. Márpedig ezt még az izraeli kormány sem tagadja. Csak hárítja a felelősséget.

Nem az a kérdés, hogy népirtás folyik-e Gázában, hanem az, hogy miért kell meghalnia több ezer, több tízezer ártatlan civilnek, többek között gyerekeknek. Márpedig ezt az izraeli kormány sem tagadja. Csak hárítja a felelősséget.

És nem is az a kérdés, hogy Netanjahu támogatta, pénzelte-e a Hámászt, mert sajnos ez nem kérdés. Támogatta, pénzelte. Az helyes, hogy bűntudata van, az nem, hogy ennek hatására minden erkölcsi megfontolást felfüggesztve, a sorkatonák, a túszok és a gázai civilek életére fittyet hányva vezényli harcba a katonákat.

***

És akkor bevillan egy harmadik kép: az izraeli hadseregben most szolgálatot teljesítő rokonaim képe. Akik a háború folytatását támogatják, azoknak nem jutnak eszébe a fiatal katonák, akik fölöslegesen halnak hősi (?) halált egy olyan háborúban, mely katonai célokat már nem, kizárólag a korrupt és kegyetlen Netanjahú-rezsim politikai céljait szolgálja?!

Gadó János – aki még az antiszemita sztereotípiákat is beveti, „a Pozsonyi úti kávéházak törzsközönségén” gúnyolódik – Gábor Györgynél kevésbé agresszív, de ő is lekezelően beszél, naivnak titulálja a béke-pártiakat, itthon és Izraelben egyaránt. Őket (minket) szerinte valamiféle megfelelési kényszer hajtja: „hajlandók saját országukat népirtással megvádolni, csak hogy a progresszív tábor elfogadja őket”. Mintha valaki nem lehetne magától is háborúellenes! Mintha erkölcsi megfontolások, s a szenvedők iránti empátia fel se merülhetne!

***

Poszt-morális időket élünk, és akik erkölcsi szempontokat merészelnek felhozni – mint mi, akik aláírtuk a petíciót –, azokat „jóemberkedéssel” vádolják. Sok jelentésrétege van ennek a kifejezésnek, egyszerre sugallja, hogy naivak, sőt ostobák vagyunk, s azt, hogy merő erényfitogtatás, amit teszünk. Ám ha a morális szempontok legitimitásukat veszítik – márpedig most ilyen időket élünk – akkor mindent szabad. Csakhogy a bosszú bosszút, az erőszak erőszakot szül. Ezért is volt hosszú ideig a demokrácia, a joguralom, és az emberi jogok szószólója a zsidóság. Jól felfogott érdekében. Nem „jóemberkedésből”. Ez most is érdekünk volna, amellett, hogy így helyes. Hadd emlékeztessek arra, hogy Izrael két – Tatár György kifejezését használva – „halálos ellenségével”, Egyiptommal és Jordániával is békét kötött, hosszú évtizedekkel ezelőtt, ami történelmi léptékű sikertörténet. Az öldöklés, örökkön örökké: nem szükségszerű.

A zsidóság jó volt a szolidaritás, az egyenlőség, az erőszakmentesség, a joguralom „propagálásában” az elmúlt 200 évben, ehhez kellene visszatérni! Mert higgyétek el, harcias barátaim: az erőszak piacán már így is túlkínálat van. Ráadásul a Hámász lényegileg megsemmisült, nincs ok folytatni a gyilkolást.

Kapelner Zsolt egy másik cikkében nagyon szépen fogalmazza meg a nyers erőszakot istenítő poszt- vagy neofasiszta rendszer lényegét, amit egy metaforával egyszerűen sötétségnek nevez: „A sötétség az összeomlás zűrzavarában biztonságot és erőt ígér, a társadalmi hierarchiák, előnyök és kiváltságok megőrzését és bebetonozását a kirekesztettekkel szembeni erőszakon keresztül.” Ez zajlik a gázai háborúban, és ezt az önkényes, gátlástalan erőszakot látjuk sajnos a ciszjordániai (júdeai és szamáriai) telepesek részéről is.

Vagy Radnótival szólva:

„Oly korban éltem én e földön,

mikor ki szót emelt, az bujhatott,

s rághatta szégyenében ökleit, –

az ország megvadult s egy rémes végzeten

vigyorgott vértől és mocsoktól részegen.”

Ilyen körülmények közt fontos volt, hogy szót emeljünk, s hallassuk a humanizmus hangját.

***

Izrael pesti megálmodója, Herzl Tivadar írta, egy bizonyos Besyd bejt idézve: „Még a zsidó gyarmatositások legelső idejében szokássá vált, hogy ha két arab szembekerült egymással, mindig egy zsidót kértek fel birának, vagy pedig valamelyik zsidó telep előljáróját kérték fel igazságtevésre. És bizonyos, hogy amig Geyer irányzata nem győzedelmeskedik, addig ezt a békét nem is veszélyezteti semmi sem.” Innen kellene újraindulni, együtt.

שלום עכשיו

Békét, most!