A kondomflottilla Odüsszeiája

Görög nyelvű forrásokra támaszkodom, azokat olvasom: külügyi közleményeket, krétai híradásokat, helyi beszámolókat. És már ezekből is világos: a borszínű tengeren sodródó humanitárius eposzban nemcsak Izrael lett főgonosz, hanem Görögország is villámgyorsan megkapta a maga vádiratát. Erről idehaza alig tudhatnak, hát most közzéteszem.

„Férfiúról szólj nékem, Múzsa, ki sokfele bolygott” – kezdi Homérosz az Odüsszeiát. És valóban: kevés hősi bolyongás méltóbb az eposzi énekre, mint amikor a borszínű tengeren haladó humanitárius küldetésről kiderül, hogy a világtörténelmi segélyrakomány az izraeli közlés szerint néhány tucat kondomból és bizonyos mennyiségű, kábítószergyanús csomagocskából állt.

Itt álljunk meg egy pillanatra, mert a hadtörténet új korszakhatárához érkeztünk. Eddig ismertük a vállról indítható rakétát, a drónt, a kazettás bombát, a hiperszonikus fegyvert. De most előttünk magasodik a XXI. századi humanitárius hadviselés legújabb csodája: a vállról indítható koton. Vagy talán kotondrón. Esetleg többfokozatú latex-interkontinentális békemisszió, amely a nemzetközi jog lágy burkában, de határozott szándékkal közeledik a blokád felé, hogy ott végre áttörje az elnyomás gumifalát.

Mert a nagy történelmi vállalkozások mindig szerényen indulnak. Akhilleusz haragjával, Odüsszeusz eszével, Aeneas szent kötelességtudatával, s most Walter Richárd és társai esetében – ha hihetünk az izraeli közlésnek – a kondommal, mint geopolitikai kategóriával.

Közben itthon a felhevült pro-palesztin kórus már meg is találta a maga recitatívóját. Izrael újabb ocsmány bűncselekménye, terrorista fegyveres erőszak, elfoglalt hajók, túszul ejtett aktivisták, illegális elrablás; és persze a legfontosabb: Magyar Péter azonnal álljon ki, a magyar kormány azonnal tegyen meg mindent, a történelem jó oldala azonnal álljon rendelkezésre, lehetőleg sajtótájékoztatóval, molinóval és a megfelelő arckifejezéssel.

Az ember szinte látja maga előtt az ötvenes évek vörös bársonyba csomagolt erkölcsi gépezetét: dolgozó népünk mélységes felháborodással tiltakozik; a haladó emberiség követeli; a béketábor felemeli szavát; a reakciós-cionista-fasiszta agresszorok újabb bűne nem maradhat válasz nélkül; és aki nem írja alá azonnal a megfelelő petíciót, az nyilván objektíve a sötét erőket támogatja. Nincs is szebb, mint amikor a szabadság nyelvén újra megszólal a mozgalmi verőlegények régi grammatikája.

Csakhogy közben a „terrorista módon elrabolt”, „túszul ejtett” aktivistákat nem valamelyik föld alatti alagútba hurcolják, nem sötét pincékbe, hanem – ó, istenek irgalma! – Krétára. A görög hatóságok fogadják őket, parti őrség, rendőrség, külügyi delegáció, konzuli egyeztetés, autóbuszok, ideiglenes elszállásolás, majd hazatelepítési eljárás. A „túszdráma” végállomása Héraklion, amelyről még a legsötétebb propagandista is csak némi stiláris erőszakkal tudja azt állítani, hogy a pokol előszobája.

Mert van emberrablás, és van az, amikor az ember Krétán találja magát.

Van túszejtés, és van az, amikor a görög állam „jó szolgálatait” ajánlja fel, hogy a fedélzeten tartózkodók biztonságosan partra szálljanak, konzuli védelemben részesüljenek, majd hazatérjenek.

És akkor, ha már Kréta: kedves „elrabolt” hőseinknek, ha a fogva tartás infernális körülményei között marad egy kis idejük, ajánlható a nem messze lévő knósszoszi palota, ahol legalább valódi labirintust láthatnak, nem azt a retorikai labirintust, amelyben ők maguk bolyonganak. Ajánlható a Héraklioni Régészeti Múzeum, hogy lássák, milyen az, amikor egy civilizáció nem sajtóközleményből, hanem tárgyakból és emlékezetből épül fel. És ha a kínzókamrák szünetében netán asztalhoz ültetik őket, elképzelhető, hogy tzatziki, görögsaláta, kalamarakia, rozmaringos-fokhagymás krétai báránysült kerül eléjük. Innen már csak egy sajtóközlemény választ el bennünket attól, hogy a Héraklionba tartó buszt marhavagonnak, a szállodai recepciót kihallgatóközpontnak, a reggeli büfét pedig humanitárius katasztrófának nevezzék.

Ez az igazán szép pillanat. A borszínű tengeren sodródó humanitárius eposz hősei megérkeznek Európa egyik legősibb kultúrájának partjaihoz, és első dolguk, hogy kiosszák neki a napi erkölcsi ukázt. Athén, amely túlélte a perzsákat, Spártát, Rómát, Bizáncot, az oszmánokat és a modern európai válságokat, most megtudhatja a kondomflottilla sajtóosztályától, miként kellene viselkednie a történelem jó oldalán.

A krétai petíció tehát már nemcsak Izraelt, hanem Görögországot is a vádlottak padjára ültetné. Hiszen, ha valaki nem azonnal csatlakozik a világforradalmi önsajnálathoz, az szükségképpen cinkos. Tegnap még Athén a demokrácia bölcsője volt, ma már a cionista-internacionalista-fasiszta szállodalánc frontországa, mert buszt küldött az aktivistákért, de nem bilincset az izraeli tengerészekért.

A flotilla közleménye szerint Görögország magatartása „elfogadhatatlan és megalázó”, mert fogadta azt az izraeli hajót, amely szerintük elrabolta őket. A küldetés szervezői természetesen nem állnak meg a sértettségnél: újabb követelési listát fogalmaznak meg, immár görög földön, a görög igazságügyi és kikötői hatóságok felé. Követelik az izraeli hadihajó visszatartását, távozásának megakadályozását a görög felségvizekről, a hajó személyzetének és tisztjeinek ideiglenes őrizet alá helyezését, hogy kivizsgálhassák a „jogellenes cselekmények” és az „emberrablás” gyanúját. És természetesen megfelelő ellátást és gondoskodást is követelnek azoknak (maguknak), akiket „jogellenes elrablás áldozataiként” írnak le.

Vagyis: Görögország fogadja őket, vigyázzon rájuk, lássa el őket, szervezze meg a hazajutásukat, de közben legyen szíves úgy tenni, mintha nem állam volna, hanem egy kikötői népbíróság a Kominform fénykorából. Mert a forradalmi erkölcsben a vendégszeretet is árulás, ha nem jár együtt az ellenség azonnali letartóztatásával.

Milyen szép lenne, ha ezt a dramaturgiát továbbírnák Héraklionból is. Például így: Mi, a borszínű tengeren jogellenesen Kréta szigetére deportált, tzatzikivel, görögsalátával és ideiglenes szállással sanyargatott humanitárius túszok, tiltakozunk a görög–izraeli–internacionalista–cionista–fasiszta államberendezkedések összehangolt akciója ellen. Követeljük, hogy a minket fogadó buszokat azonnal vegyék őrizetbe, a rozmaringos báránysült felelőseit állítsák nemzetközi törvényszék elé, a Héraklioni Régészeti Múzeum pedig haladéktalanul ismerje el bűnrészességét a minószi imperializmusban. Szabadságot a flottillának, szabadságot a kotondrónoknak, szabadságot minden latexalapú humanitárius eszköznek!

És itthon persze azonnal megindulna a szolidaritási gépezet. A Partizánban ünnepélyesen elemzik majd, hogy a tzatziki valójában a keleti mediterrán elnyomás kulináris fedőneve. Jámbor András sajtótájékoztatón követeli, hogy Magyarország ne maradjon csendben, amikor egy magyar állampolgárt jogellenesen görög vendégszeretetnek tesznek ki. A freepalestine-ozó figura pedig a következő koncerten már azt skandáltatja: „From the sea to the suite hotel, Walter Richárd must be well!”

Mert itt van a szó, amelyet ezek az emberek olyan könnyedén vesznek a szájukra: túsz.

Túsz volt az a nyolcéves gyerek, akit fegyveres terroristák hurcoltak el. Túsz volt az a nő, akit családja mellől vittek el. Túsz volt az idős ember, akit nem Kréta felé hajóztattak a borszínű tengeren, hanem Gáza föld alatti labirintusaiba hurcoltak. Túsz volt az, akit vertek, fenyegettek, éheztettek, rejtegettek, akinek nem volt külügyi delegációja, busza, görög parti őrsége, hazaszállítási protokollja.

2023. október 7-én valódi terroristák valódi fegyverekkel valódi túszokat ejtettek: 251 embert hurcoltak Gázába. A támadásban mintegy 1200 embert öltek meg. A túszok közül 85-öt meggyilkoltak. Magyar állampolgárságú, illetve magyar–izraeli túszból öt volt; közülük egy halott: Ilan Weiss, akit október 7-én öltek meg, holttestét pedig Gázába hurcolták.

Nem emlékszem a nagy hazai erkölcsi kürtszóra akkor. Nem emlékszem, hogy ugyanez a kórus, ugyanezzel a fisztulás hevülettel követelte volna a gyerekek, nők, idősek, civilek azonnali szabadon bocsátását. Nem emlékszem, hogy a Partizán, Jámbor András vagy a freepalestine-ozásra szakosodott alkalmi népnevelő hasonló morális tűzerővel magyarázta volna el, hogy a túsz nem metafora, nem politikai kellék, nem mozgalmi díszlet, hanem ember, akit fegyveres terroristák vittek el.

Milyen különös: amikor valódi terroristák valódi fegyverekkel valódi túszokat ejtenek, akkor a hazai morális hidraulika valahogy nem kap nyomást. Akkor árnyalni kell, kontextusba helyezni, történelmi okokat keresni. De amikor a kondomflottilla utasai Kréta felé hajóznak, miközben Görögország a biztonságos partra szállásukat és hazatérésüket szervezi, akkor hirtelen elszabadul a humanizmus mennydörgése.

„Rózsásujjú Hajnal” – mondaná Homérosz – „kelt ki a ködből”, és megvilágította a nagy erkölcsi térképet. Egyik oldalon a valódi túszok: gyerekek, nők, öregek, halottak, föld alatti alagutak. Másik oldalon a krétai partraszállás, a külügyi koordináció, a konzuli értesítés, a busz Héraklion felé, s valahol a háttérben talán egy tál tzatziki.

Mert ebben a liturgiában a tény csak nyersanyag: a kondomból segélyszállítmány lesz, a krétai transzferből emberrablás, a hazatelepítési eljárásból túszdráma, Izraelből örök bűnös, Görögországból cinkos, Magyar Péterből pedig kötelező mellékszereplő.

Igen, ilyen korszakban élünk. Ahol a szavak elváltak a dolgoktól. Ahol a túsz már nem az, akit terroristák elraboltak, hanem az, akit a görög hatóságok fogadnak. Ahol az emberrablás már nem az, amikor gyerekeket hurcolnak alagutakba, hanem az, amikor aktivistákat hajóval Krétára visznek. Ahol a nemzetközi humanitárius jog ünnepélyes hivatkozása mellé odakerül a kondom és a kábítószergyanús zacskó, mint a modern eposz két múzsája.

Homérosz legalább tudta, mi a tragédia, mi a hősiesség, mi a hazatérés. Ezek itt már csak a kelléktárat ismerik. Van tenger, tehát kell Odüsszeusz. Van hajó, tehát kell eposz. Van Izrael, tehát kell bűn. Van aktivista, tehát kell mártír. Van Kréta, tehát kell fogság. Van kondom, tehát kell humanitárius misszió.

És van október 7., amelyről hallgatni kell, mert az nem illeszkedik a szereposztásba.

Ezért volna ideje kimondani: a túsz szó nem gumiból van. Nem fújható fel alkalmi politikai léggömbbé. Nem húzható rá minden aktivistára, akit nem oda visznek, ahová menni akart, hanem oda, ahol biztonságban partra teszik. Aki ezt a szót így használja, nem Izraelt leplezi le, hanem önmagát: a morális analfabétát, aki a valódi szenvedés nyelvét ellopja, hogy saját pózait hősiesebbnek láttassa.

És akkor zárjuk is Homérosszal, kissé szabadon:

Énekeld, Múzsa, a férfiút, ki sokfele bolygott, míg végül Krétára ért, ahol a görög hatóságok ellátták, konzuli védelem alá helyezték, hazaszállítását előkészítették, és akinek tragédiáját itthon azok siratták legjobban, akik a valódi túszokért valahogy sosem találták meg ugyanazt a hangot.

Mert a borszínű tengeren sok minden hánykolódik. Hajó, zászló, propaganda, kondom, petíció. Csak az arányérzék süllyedt el végleg.