Nem az „önjelölt humánus zsidók” a probléma, hanem az elmérgesedő diskurzus

 Válasz Gábor Györgynek

A magyar zsidó közösség vitái ma nem csupán a közel-keleti háborúról szólnak, hanem arról is, hogy képesek vagyunk-e emberi méltósággal és felelősséggel beszélni ezekről a kérdésekről. A petíció aláírói nem Izrael önvédelemhez való jogát kérdőjelezték meg, hanem azt a gyakorlatot bírálták, amelyben a gúny, a gyűlölet és a dehumanizáló retorika vált a közbeszéd új normájává. Amikor Gábor György az aláírókat „tudatlannak”, „önjelölt humánus zsidóknak” vagy „kollaboránsnak” nevezi, az nem érdemi érv, hanem a vita elfojtása: hamis és leegyszerűsítő retorika, amely minden eltérő véleményt árulásként bélyegez meg.

Mindenekelőtt fontos leszögezni: a petíció aláírása sokak számára nem az izraeli–palesztin konfliktusban való állásfoglalásról szól. A petíció szövegezése egyes aláíróknál más lett volna – ez szinte biztos –, de ez most már másodlagos. A magyar zsidók egy része – köztük e sorok írója is – mindössze azt szerette volna elérni, hogy a közösségen belül színvonalasabb diskurzus alakuljon ki Izraelről. Nem pedig azt, hogy a különböző zsidó iskolák belső felületein vagy egyes rabbik közösségi oldalain gúnyos és szégyenteljes kommentek özöne zúduljon az aláírókra.

Aki a diskurzus emberi méltóságát kéri számon, az nem válik automatikusan „palesztinpártivá” vagy „Izrael-ellenessé”. Sokkal inkább arról van szó, hogy a pluralizmus és a belső kritikai hangok megőrzése a közösség túlélésének és erkölcsi hitelességének egyik záloga. A konfliktus folyamatosan változik és a közösségen belüli gondolkodásnak is változnia kellene. A petíciót aláírók pusztán arra hívták fel a figyelmet, hogy a közösség nyilvános fórumain egyre inkább a gyűlölet retorikája veszi át az irányítást. Mindez pedig nem Izrael létjogának vagy önvédelmi jogának megkérdőjelezése, hanem annak felismerése, hogy a beszédmód maga – bármennyire is korlátozott – politikai tett.

A probléma középpontjában tehát nem a Hamász által elkövetett háborús és emberiesség elleni bűncselekmények elhallgatása vagy Izrael önvédelmi jogának relativizálása áll, hanem az az általános zsigeri reakció, amely többek között a válaszlevélből is árad.

Sokak számára mélységesen elkeserítő és szégyenletes látni, hogy egyes vallási és közösségi vezetők, valamint követőik milyen hangnemben szólalnak meg a nyilvánosság előtt, különösen a közösségi médiában. Még súlyosabb, hogy a diskurzust alakító szereplők közül sokan nem ismerik fel saját megszólalásaik dehumanizáló jellegét. Ez a retorika nem pusztán ízléstelen: torzítja a valóságot, érzéketlenné tesz mások szenvedése iránt, és hosszú távon normalizálja az erőszakot. Ennek következtében a nyilvános közbeszédben fokozatosan a gyűlölet válik normává, ami hosszabb távon nem erőt, hanem gyengeséget sugároz, és súlyosan rontja Izrael és a zsidóság hitelességét.

Ma már szinte mindennapos jelenség a közösségi médiában az atrocitások relativizálása, sőt a háborús bűncselekményekre való nyílt felhívás is – nem is beszélve azokról az érvekről, amelyek az „önvédelem” nevében a népirtás megengedhetőségét sugallják.

Ezek ékes példája, amikor szenvedő palesztin gyerekekről készült képeken bizonyos rabbik nyilvános fórumokon gúnyolódnak: éhező gyermekek szenvedését relativizálják edényeik tisztasága alapján, vagy egész posztok arról szólnak, miért nem találta el a tanklövedék a gyerek fejét. Ez mind dehumanizáló kommunikáció, amely messze túllépi a jó ízlés határait – akkor is, ha egyébként valóban palesztin propagandáról van szó. Elég nagy probléma, ha valaki azt gondolja, hogy ettől elhatárolódni az a humanizmusnak álcázott tudatlanság vagy “kollaboráció azokkal, akik zsidók vérét akarják ontani.”

Ezek nem valódi politikai érvek: sem Izrael nemzetközi megítélését, sem a túszok sorsáról szóló diskurzust nem segítik elő. Sokkal inkább olyan kommunikációs csapdát jelentenek, amely hosszú távon aláássa a közösségi értékeket, és életre kelti a legrosszabb antiszemita toposzokat. Amikor közösségi vezetőink egy legyőzött népet propagandatárggyá vagy gúny céltáblájává alacsonyítanak, az nem pusztán a párbeszéd lehetőségét zárja le: bizonyos értelemben saját erkölcsi alapjainkat számolja fel, és azt üzeni, hogy közösségünk már nem képes a másik szenvedésére emberi módon reagálni.

Éppen ezért lenne most különösen elengedhetetlen egy valódi, érdemi vita – például az egyik leggyakoribb és legsúlyosabb tárgyi csúsztatásról: az államok önvédelmi jogának rendszeresen felszínes és leegyszerűsítő alkalmazásáról.

Az önvédelem joga ugyanis szükségességi és arányossági feltételekhez kötött. A Gáza város elleni új offenzíva – amelyet az izraeli társadalom jelentős része, a hadsereg főparancsnoka és számos korábbi katonai, illetve titkosszolgálati vezető is ellenez – e feltételeknek aligha felel meg. Izrael az elmúlt hónapokban a térség számos pontján (Gáza, Libanon, Szíria, Irán, Jemen) komoly katonai sikereket ért el, így a stratégiai fenyegetettség tuladonképpen megszűnt. Ebben a kontextusban a most meginduló gázai offenzíva önvédelemként való beállítása nemcsak csúsztatás, hanem a nemzetközi jog szellemével is szembemegy.

Mindezek ellenére a magyar zsidó közösség nyilvános felületein egészen más kérdések uralják a diskurzust. Pedig – ahogy Izraelben és máshol is – nyilvánvaló igény mutatkozik arra, hogy a Netanjahu-kormány hivatalos kommunikációs irányától eltérő hangok is megszólalhassanak. Sajnos jól látható, hogy az Izraellel kapcsolatos diskurzus egy része rabjává vált Netanjahu kommunikációs gépezetének – ugyanúgy, ahogyan a magyar társadalom a Fidesz propagandagépezetének.

Nem a múlt valós sérelmeit kell újra és újra felsorolni, hanem elolvasni saját közösségi felületeinket és az ott megjelenő kommenteket, majd végiggondolni, mit is jelent pontosan az önvédelemhez fűződő jog. Majd érdemes lenne azt is mérlegelni, hogy milyen jövő vár ránk, amikor az antiszemiták a Nemzetközi Bíróság bizonyítékokkal alátámasztott ítéletében kapják meg azt a vádat, amelyre oly régóta várnak.

És talán ez lesz az a pillanat, amikor kiderül: nem az »önjelölt humánus zsidók« jelentik az igazi problémát, hanem azok, akik képtelenek elhatárolódni a szélsőséges izraeli kormánytól, amely Netanjahu önös érdekei mentén a szentély lerombolása óta a legsúlyosabb spirituális és morális válságba taszítja a zsidóságot.