Zsidó „térfoglalás“ Münchenben

2006 novemberében, Münchenben adták át a nyilvánosságnak a német zsidóság új büszkeségét, a zsinagógából, közösségi központból és múzeumból álló épület-együttest. A 70 milliós költség egyhetedét maguk a zsidó közösség tagjai tették le az asztalra, míg a többit – különféle konstrukciókkal – a Németországi Zsidók Központi Tanácsa szerezte meg.
 

Charlotte Knobloch a Központi Tanács elnöke már 1985-től szorgalmazta, hogy Münchennek új zsinagógája legyen. Az ötletet nem holmi anakronisztikus restaurációs elképzelés, hanem az indokolta, hogy a „régi”, német zsidóság mellett egyre inkább érezteti a hatását és számbeli fölényét a volt szovjet tagköztársaságaiból érkező, az 1990-es években – gyakran Izraelen keresztül – Németországba települt zsidóság. Nekik köszönhetően a mai müncheni zsidóság lélekszáma meghaladja a kilencezret.

A városi tanács 1999-ben döntött úgy, hogy teret biztosít egy zsidó épületegyüttesnek: zsinagógának, közösségi központnak és múzeumnak. Münchennek a háború előtt három zsinagógája volt, a holokausztban azonban kettő ­ a város 4500 zsidó polgárával együtt ­ a vészkorszak áldozata lett. Az ortodoxia az új zsinagógában is tetten érhető, ahol modern mechice választja el egymástól a nőket és a férfiakat. A helyet végül a belváros központjának számító Marienplatztól párszáz méterre lévő St. Jakobsplatzon találták meg. A teret, ahol korábban kápolnák és templomok álltak, 1944 karácsonyán bombatámadás érte. Bár 1956-ban felszenteltek itt egy katolikus templomot, s a müncheni Városi Múzeum is a téren van, bőven volt még hely az új építkezésre.

Magának az épületnek külön magyar vonatkozása is van. A zsinagóga bronzkapuját – ahogy azt Robert Guttman is elmondta – Szentendrén készíttették el, mert nem találtak olyan mestert Bajorországban, aki a kívánalmaknak eleget tudott volna tenni. Lehoczky János és fia, Tivadar készíttették el a közel hatméteres bronzreliefet, melynek – ahogy azt Wagner István írja – „A kapu homloklapján az öntött, gravírozott, csiszolt, majd patinázott fémtáblák Mózes tízparancsolatának számait idézik dekoratív héber írással, háromszögekből álló rasztermezőben. Az ajtó belső felületén a tízparancsolat első szavai olvashatóak hasonló stílusban…” A terméskőbe illesztett kapu súlya öt tonna. Mind a zsinagóga alapkőletétele (2003) mind átadása (2006) november 9-ére a Kristallnacht évfordulójára esett. A Tóra-tekercsek bevitele után a müncheni hitközség nyílt napot tartott, mely annyira sikeres volt a maga több, mint tízezer látogatójával, hogy decemberben egy második nyílt napot is tartani kellett, melyen közel hétezren voltak.

De nem pusztán az „Ohel Jakob”-nak nevezett zsinagóga készült el, hanem a múzeum is, melynek első és második emeletén időszaki kiállítások, könyvtár, és olvasóterem található. A földszinten állandó gyűjtemény mutatja be a helyi zsidóság történetét, s természetesen könyvesbolt és kávézó is várja majd a vendégeket. A központ hipermodern biztonsági berendezései, jórészt héberül is beszélő biztonsági személyzete komoly költségvetési tétel. A tervezők nem rendőrökkel és katonákkal, hanem high-tech berendezésekkel igyekeztek biztonságossá tenni az intézményt. A biztonsági rendszereket az épületen belülre telepítették. A központban kiváló kóser étterem található, melyet az egész város számára nyitottá akarnak tenni. Itt kapott helyet a zsidó iskola és óvoda, valamint imaterem, konferenciatermek, irodák és az egyéb helyiségek. A zsinagógát földalatti folyosó köti össze a közösségi épülettel.

Bár az új központról, annak indokoltságáról, anyagi terheiről számos vita folyt a német zsidóságon belül, nagyon fontos szempont az, amelyet a budapesti születésű Robert Guttman, a müncheni hitközség elöljárója, a német cionista szövetség vezetője fogalmazott meg: „Münchenben eddig a zsidó intézmények szétszórtan, hátul, a kis mellékutcákban voltak eldugva. Most visszajöttünk a centrumba, kijöttünk a fényre.” Hogy ez az optimizmus, a német zsidóság nem is annyira szimbolikus „térfoglalása” mennyire megalapozott és tartós, azt kizárólag az idő fogja bebizonyítani.

Források:
    * Wagner István: Bajor zsinagóga magyar bronzkapuja.
In. ÉS 2006.november 3.
    * „Congregational Conflicts”.
In: The Jerusalem Report 2007.január 8. 28-30.