Titkok és hazugságok 8.

Írta: Medgyes Péter - 2023-07-05 Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Fez városában… megakadt a szemem egy hivalkodóan zsidó szuvenírbolton. Szokatlan látvány egy arab országban…A tulajdonos elénk pattant, beinvitált… Aztán rám nézett, és megkérdezte:
– Az úr zsidó?
– Nem, nem vagyok az – vágtam rá…
Nem vettem tőle semmit, és ahogy tovább sétáltunk, az járt a fejemben, tulajdonképpen miért hazudtam azt, hogy nem vagyok zsidó.

Kárpótlás

Tavaly meglátogattam egy baráti házaspárt. Beszélgettünk erről-arról, majd egy ponton a feleség megemlítette, hogy jól jön az a kis zsidó kárpótlás a családi kasszájukban.

– Miféle kárpótlás? – kérdeztem.

– Apám és anyám után kapok egy kis pénzt.

– Kitől?

– Hát a német államtól… Jé, te nem is tudsz erről? Ezt az igényelheti, aki 1945 októbere előtt született és igazolni tudja, hogy szüleit meghurcolták a vészkorszak idején… Te mikor is születtél? – kérdezte.

– 1945 augusztusában.

– Remek! Szedd össze a papírjaidat, menj be a MAZSÖK-irodába, és nyújts be egy kérvényt.

Értetlen arcomat látva felvilágosított: – MAZSÖK. Magyarországi Zsidó Örökség Közalapítvány.

Rémlett, hogy egyik barátom még egyetemista korában vett egy Trabantot az anyjának megítélt zsidó kárpótlási pénzből. Arról is hallottam, hogy idős zsidók a Mazsihisz jóvoltából ma is jogosultak ingyenes orvosi és ápolói kezelésre, takarításra, házhoz szállított ebédre és hasonlókra. Arról azonban sejtelmem se volt, hogy a kárpótlás a gyermekeiknek is jár.

De mit értsek meghurcoláson? – tűnődtem. Ha valaki megjárta a koncentrációs tábort, az tiszta sor. Az is, ha munkaszolgálatos volt. De az is meghurcolásnak számít, ha valaki csak bujkált? Hamis papírokkal leplezve a kilétét? Különben is, nem ciki könyöradományhoz fordulnia egy korához képest makkegészséges embernek? Mint amilyen én vagyok? Vajon mit szólna ehhez apu?

– Hogy mit szólnék? – hallom apu dörgő basszusát. – Azt, hogy bolond lennél, ha a német állam zsebében hagynád ezt a pénzt. Egyébként se nevezd könyöradománynak.

– Hanem minek?

– Kárpótlásnak, jóvátételnek. A legkevesebb, amit megérdemlünk.

– De hiszen ti megúsztátok, apu.

– Megúsztuk? Mégis mit gondolsz, miért patkoltam el 56 éves koromban? Mert felhőtlen nyugalomban éltem?

– Anyu viszont 91 évesen halt meg – vetettem ellene.

– Na persze! De úgy, hogy egész életében rettegett. Hogy lebukik és elhurcolják.

– A háború után már semmi oka nem volt rá.

– Ez igaz, de a félelemtől mégsem tudott megszabadulni.

– És ezért hazudta le a csillagokat is az égről? Hogy mi bamba tudatlanságban éljünk?… És Andris? Szerinted ő is áldozat volt?

– Ő szenvedett legtöbbet. Képzeld csak el, min ment keresztül. A mi feszültségünk az ő gyermeki lelkében csapódott le. Ettől lett egy életre lelki beteg.

– Ezek szerint én vagyok az egyetlen, aki ép bőrrel megúszta.

– Nem mondanám. Nézz magadba: csupa görcs vagy. Másra se tudsz gondolni, mint: „Keresztény vagyok? Vagy félzsidó? Esetleg háromnegyed zsidó? Lehet, hogy százszázalékos?” Ez szerinted normális?

– Már túl vagyok rajta, apu.

– Egyet mondhatok, kisfiam: ne moralizálj. Ragadd üstökön a lehetőséget!

Hagytam magam meggyőzni. Másnap felhívtam a MAZSÖK-irodát, ahol segítőkészen tájékoztattak, hogy milyen dokumentumokat kell benyújtanom a kérelemhez, kezdve a frankfurti Claims Conference honlapján található űrlap kitöltésével.

Munkához láttam. Mindent beírtam, kipipáltam annak rendje és módja szerint, s mellékeltem hozzá egy egyoldalas fogalmazványt, melyben szüleim bujkálásának körülményeit részleteztem. Közben az ELTE levéltárából kikértem apu egyetemi leckekönyvének másolatát, mert az eredeti elkallódott (de az is lehet, hogy anyu megsemmisítette), lemásoltam anyu születési anyakönyvi kivonatát, valamint a gimnáziumi bizonyítványom első oldalát is, amely a névmagyarításunkat dokumentálja. A biztonság kedvéért a DNS-mintámat is mellékeltem.

(Bevallom, egyvalamit elhallgattam. Tudniillik apu egyetemi indexéből csak az első két évről szóló oldalakról készítettem fénymásolatot, azokról, amelyekben még izraelitaként szerepel. Ezzel szemben nem csatoltam a katolizálását rögzítő harmadévest. De vajon miért nem? Alighanem azért, mert úgy gondoltam, hogy az csak bezavarna. Minek a bíráló bizottság orrára kötni, hogy apu már a harmincas években jobbnak látta áttérni a katolikus hitre? Meggyőzőbben hat, ha csak a hamis keresztlevélről esik szó. Lám, apu azért csalt, hogy életben maradhasson, én meg azért ravaszkodtam, hogy megítéljék nekem a kárpótlást.)

Néhány hónap múlva jött a válasz Tel Avivból: mindent rendben találtak, de egyvalami még hiányzik: igazolnom kéne, hogy szüleim Budapesten bujkáltak a vészkorszak idején. Atyaég, hogyan lehet ezt igazolni?! Az Ulászló utcai szomszédok már rég nem élnek.

Feleségemnek ekkor mentő ötlete támadt. A fővárosi levéltárra kattintva talált egy 1944. június 2-i adatszolgáltatási ívet, rajta a XI. kerület Ulászló utca 22. szám alatti ház összes lakójának a neve, külön jelölve azokat, akiket sárga csillag viselésére köteleztek. A ház 21 lakója közül két főbérlő esett ebbe a kategóriába – apu nem. (Csupán az érdekesség kedvéért, Vali az apai nagyapám XI. kerület Szabolcska Mihály utca 5. szám alatti házáról készült hasonló dokumentumban Markovits Sámuel nevét is megtalálta: őt sem kötelezték sárga csillag viselésére. Ezek szerint apu nemcsak saját magának, hanem nagypapának és a vele egy lakásban élő Klári néninek is hamisíttatott egy-egy keresztlevelet.)

Adalékképpen, 2015 szeptemberében több újság is hírül adta, hogy egy Kossuth téri lakásfelújítás során megdöbbentő iratanyagot fedeztek föl egy fal repedésében. A 61 kilogramm súlyú köteg a XI., XII. és XIV., továbbá részben a XIII. kerület teljes lakosságának összeírását tartalmazza 1944 júniusából. Szakértők szerint erre alapozva lehetett kijelölni az úgynevezett csillagos házakat, s elhurcolni onnan a budapesti zsidóságot. A történeti levéltár szerint ez a „pótolhatatlan” kordokumentum az én számomra valóban pótolhatatlannak bizonyult, hiszen ezzel tudtam igazolni, hogy szüleim ’44 nyarán Budapesten éltek.

Néhány hónap múlva immár a Claims Conference frankfurti központjából értesítettek, hogy kárpótlási igényemet jóváhagyták, és csupán egyvalamit kell még beszereznem: „életbenléti” igazolást. Visszamentem a MAZSÖK-irodába egy pecsétért. Miközben az ismerős ügyintéző a nyomtatványt töltögette, megjegyeztem:

– Nem furcsa? Régen azt kellett bizonyítanunk, hogy nem vagyunk zsidók, most meg azt, hogy zsidók vagyunk. Állandó bizonyítási kényszerben élünk… Kérdezhetek még valamit?

– Tessék csak – felelte.

– Mióta működik ez a kárpótlási rendszer?

– Legalább harminc éve.

– Milyen kár, hogy csak most hallottam róla!

– Ja kérem, ha valaki nem a megfelelő körökben mozog…

A megnyugvás ösvényein[1]

Úgy érzem, révbe értem. Hazugságokon és féligazságokon botladozva jutottam el odáig, hogy megtaláljam önmagamat. Az lehetek végre, aki vagyok: önazonos magyar zsidó, vagy ha jobban tetszik, zsidó magyar. Nem akarok ezzel hivalkodni, de arra sem vagyok hajlandó, hogy hallgassak róla. Ismeretlenek előtt jobb, ha mielőbb tisztázom, kivel fognak kezet. Aztán vagy tetszem az illetőnek, vagy sem.

Természetesen tisztában vagyok azzal, hogy sokan nem szeretik a zsidókat, ma is létezik antiszemitizmus Magyarországon. De mivel liberális buborékban élek, inkább csak olvasok róla, személyesen ritkán élem meg.

Pár évvel ezelőtt egy Tesco-boltban arra lettem figyelmes, hogy mereven bámul engem egy nálam jó egy fejjel magasabb és bő harminc évvel fiatalabb férfi. Akármerre sétáltam a pultok között, úgy éreztem, követ. Próbáltam nem venni róla tudomást. Ahogy a pénztárhoz értem, váratlanul mögém lépett, elém rakta az egyik lábát, és jókorát lökött rajtam. Kis híján orra buktam. Szó nélkül fizettem, és kimenekültem a boltból. Nem jött utánam. Hazafelé menet kis híján elbőgtem magam. Hogy vén fejjel ezt kelljen megélnem! Azóta is azon morfondírozok, miért gáncsolt el. Csak nem a zsidós fizimiskám miatt? Próbálom elhessegetni a gondolatot. Isten őrizz, hogy egy apró inzultus miatt üldözési mániám alakuljon ki. De tegyük fel, hogy mégiscsak antiszemita támadásnak voltam az áldozata. Na és? Nácik mindig is voltak. Mint ahogy zsidómentők is.

Sok évvel ezelőtt a környékünkön volt egy zöldség-gyümölcsös bódé. Tagbaszakadt, atlétatrikós, agyontetovált fiatalember szolgálta ki a vevőket. Igazi bunkó volt, olyan valaki, akivel nem szívesen találkoznék egy sötét utcában. Egy alkalommal megdöbbenve vettem észre, hogy csupa kék-zöld az arca, a karján jókora zúzódások nyomai. Nem álltam meg szó nélkül:

– Te jó ég, mi történt magával?

– Meghánytak a Fradi-meccsen.

– De miért?

– Mert elkezdték zrikálni a zsidó haveromat. „Hogy kerülsz ide, kis zsidó? Miért nem a libásoknál baszod a legyet? Meg ilyesmi.” Amikor visszaszóltam, nekem estek.

– A zsidó haverját is megverték?

– Őt nem, csak engem… Mást nem kér?… Nyolcvanöt forint lesz.

Hát létezik ennél szebb történet?

Az imént túloztam: ma sem mindig vagyok őszinte. Múlt télen Marokkóba utaztam a fiammal. Fez városában barangoltunk egy helyi idegenvezető kíséretében. Egyszer csak megakadt a szemem egy hivalkodóan zsidó szuvenírbolton. Szokatlan látvány egy arab országban. Tétován megálltam előtte. A tulajdonos elénk pattant, beinvitált, és azzal kezdte, persze angolul, hogy ő pár hét múlva itt se lesz, végleg alijázik Jeruzsálembe, az egész családja ott él már. Aztán rám nézett, és megkérdezte:

– Az úr zsidó?

– Nem, nem vagyok az – vágtam rá.

– Akkor biztos azért akar nálam vásárolni, mert zsidóbarát – mondta hízelegve.

Nem vettem tőle semmit, és ahogy tovább sétáltunk, az járt a fejemben, tulajdonképpen miért hazudtam azt, hogy nem vagyok zsidó. Féltem volna? Ugyan mitől? Talán inkább azért, mert kínos lett volna színt vallanom az arab idegenvezető előtt. De lehet, hogy szimpla zsugoriságból: ha azt felelem, hogy igen, zsidó vagyok, muszáj lett volna valami vacakot vásárolnom. Továbbgondolva a dolgot, ha én ilyen csip-csup helyzetben letagadom a zsidó származásomat, miért hányom ugyanezt anyu szemére, aki az életét próbálta menteni a hazugságaival?

Egyáltalán mi az, hogy hazugság? No persze anyu céltudatosan lódított. Ugyanakkor időnként az volt az érzésem, ő maga se tudta már, mi az igazság. Őszintén hitte, hogy amit mond, az úgy is történt. Tudatában elmosódtak a határvonalak a hazugság és a konfabulálás között. És minél öregebb lett, annál inkább.

Ahogy ezt a memoárt írom, magamat is rajtakapom ugyanezen. Persze kezemben vannak a cáfolhatatlan bizonyítékok, de mihelyt leírok egy mondatot, tudom, hogy az a valóságban nem úgy, de legalábbis nem egészen úgy zajlott. Ez elkerülhetetlen, hiszen hetvennyolc év történéseit muszáj valamiképpen sűríteni, itt-ott dramatizálni egy írásműben. Ráadásul az emlékezet ki-kihagy, képtelenség mindent pontosan visszaidézni, és fennáll a képzelgés veszélye is. Ám ha valaki azt kérné számon tőlem, hogy „az igazat mondd, ne csak a valódit”, akkor nyugodtan nézek a tükörbe.

2023. március

Ez úton fejezem ki köszönetemet Árva Valériának, Peter Blumgrundnak, Hermann Máriának, Medgyes Bálintnak, Medgyes Rékának, Miklósy Katalinnak, Pataki Pálnak és Turai Hedvignek.

[1] Ez Karácsony Benő utolsó regényének a címe, tőle kölcsönöztem.

Vége