Titkok és hazugságok[1]

Anyu emlékére

Ki vagyok, mi vagyok, milyen vagyok hát?
Szép is, csúnya is, rossz is meg jó is,
nagy költő is, meg senki is,
öregebb is, fiatalabb is,
jó színben is vagyok, rosszul is „nézek ki”.
Százféle vagyok, zűrzavar, titok.

                                              Szép Ernő

 

Pucéran

Ott állt apu a fürdőszobai tükör előtt, anyaszült meztelenül, és borotválkozott. Én közben a farkát figyeltem. Sercegett a borosta. Időnként a vízcsap alá tartotta a borotvakést, hogy leöblítse. – A szentségit! – sziszegte. Előkapta a szappan alakú timsót, az arcához szorította, a vérzés elállt. Néhányszor végighúzta a kést a fenőszíjon, folytatta a borotválkozást. Ismét a farkára meredtem. Nagy volt, nem olyan kicsi, mint az én fütyim. Behajtotta a kést, körbetekerte magát a törülközővel, kilépett a fürdőszobából, én meg utána. Észre sem vette, hogy ott lábatlankodtam.

Bezzeg anyu sosem mutatkozott pucéran. Szégyenlős volt, csak akkor láttam őt meztelenül, amikor kilencven évesen legurult az ágyról, derekáig felcsúszott hálóinge alól mindene kilátszott. Elkaptam a tekintetem. Szegény, hogy ezt kellett megélnie. Tiszta szerencse, hogy ekkor már nemigen tudott magáról.

Bevallottan irtózott a testiségtől. Soha senkit meg nem ölelt vagy puszilt, bátyámat se, engem se. Kifejtette, hogy a férfiakon időnként erőt vesz a kandüh, amit egy asszonynak nem könnyű elviselni. De hát a kötelesség az kötelesség, így aztán kétszer is teherbe esett. Egyszer Andrissal egy évvel a háború kitörése előtt, másodszor meg velem az ostrom alatt. Talán a zsúfolt óvóhelyen.

 

Megszülettem

1945. augusztus 6-án reggel jeleztem, hogy szeretnék végre világra jönni, éjjel háromnegyed 11-kor már kinn is voltam. Egy ismerősöm szerint az aznap reggeli hirosimai robbanástól indulhatott be a szülés. Másnap apu apró levélben köszönte meg anyunak, hogy világra hozott: „Péterkéért! 1945. aug. 7.”.

Rendes katolikus család voltunk. Keresztapám Selye Géza bácsi volt, keresztanyám pedig a felesége, Manci néni. Ritkán vendégeskedtek nálunk, de Géza bácsi minden alkalommal ezzel fogadott a bejárati ajtónál: – Mit hoztam neked, na mit? Savanyú cukrot! –Vak volt, a levegőben lóbálta a staniclit, úgy kellett kikapnom a kezéből. Anyu undorodott Géza bácsitól, mert pisiszaga volt. Egyébként keresztanyámnak se volt sasszeme, szódásüveg-vastagságú pápaszemet hordott. Halálhíre hallatán anyu e kedves szavakkal parentálta el: – Egy büdös kurva volt. Fene tudja, mit evett rajta az apád.

Andris bátyámmal együtt első áldozóként én is ott térdepeltem a plébános bácsi előtt. Fénykép őrzi az emlékét. A bérmálást már kihagytuk, hittanra se jártam, de néha elmentünk a vasárnapi misére. No nem a Villányi úti nagy templomba, mert az túlságosan feltűnő lett volna, hanem egy Ulászló utcai lakóház alagsorában meghúzódó kápolnába, amely mindig zsúfolva volt hívőkkel. Anyu a sárga kis imakönyvét is magával vitte, melyet mind a mai napig őrzök. Apu sosem kísért el bennünket, már csak a fontos beosztása miatt sem, de azért ő is imádkozott, összekulcsolt kézzel, a selyem alsónadrágjában elvégzett reggeli torna után. Anyu egyházadót is fizetett, a templomok előtt pedig mindig keresztet vetett. Akár gyalog ment, akár buszon. Mielőtt megszegte a vekni kenyeret, három kis keresztet kapart a belső oldalára. Ezt ki nem hagyta volna. Mondom, rendes katolikus család voltunk.

Károli Gáspár tér 7.

Ötéves koromban az Ulászló utca 22-ből átköltöztünk a közeli Károli Gáspár tér 7. szám alá. A háromemeletes épületet a híres úszóbajnok, Hajós Alfréd tervezte. Félemelet, 1. emelet, 2. emelet. Mi négyen az 1. emeleti nagypolgári lakásban laktunk: három szoba, hall, cselédszoba, összkomfort. Azazhogy öten, mert nagymamám is velünk élt.

A 2. emeleten két lakás osztozott. A nagyobbikban a gyermektelen Sándor Bandi bácsi és Magda néni lakott. – Nagy komcsik – jegyezte meg anyu, – de azért Jom Kippurkor csak kirakják az ablakba a hétágú gyertyatartót. – A jókedélyű Bandi bácsi egyszerű hentesből lett a Közvágóhíd vezérigazgatója, Magda néni Auschwitzot is túlélte, nem úgy, mint a húga, akit a férjével együtt elgázosítottak. Így aztán Bandi bácsiékra hárult az árván maradt Král Gyuriból embert faragni. Nem sok sikerrel. Talán azért sem, mert a bátyámmal egyidős Pipiri (ez volt a beceneve) a szüleitől örökölt lakásban élt, egyedül. Igazi krakéler volt, folyton bunyózott, nemcsak a játszótéren, hanem a Beloiannisz bokszolójaként a ringben is. Én viszont örökre szívembe zártam őt, mert amikor ötéves koromban kivették a mandulámat, nagy adag fagylalttal lepett meg a kórházban. ’56-ban viszont szedte a sátorfáját, és kivándorolt Ausztráliába. Rosszul tette, mert egy kocsmai verekedésben állítólag agyonverték. Megsirattam.

A 2. emeleti kisebb lakásban a szintén gyermektelen Berki-házaspár lakott. Anyu szerint ők is zsidók voltak. Berkiékkel csupán köszönőviszonyban voltunk, ezért is lepődtünk meg, amikor ’56 karácsonyán váratlanul becsöngettek hozzánk. – Maguk olyan jó szomszédok voltak. Búcsúzásképpen fogadják el tőlünk ezt a csekélységet – mondta Berki úr, azzal apu kezébe nyomott két faragott könyvtámaszt. Meglepett arcunkra pillantva hozzátette: – Mi most kivándorlunk Új-Zélandra, fölösleges lenne magunkkal vinni. – Azóta is ez a két emberke tartja a hátát, nehogy könyveim a padlóra pottyanjanak.

A félemeleten a háromgyermekes Melczer család lakott. Béla bácsi apu üzlettársa volt, Juli néni háztartásbeli. Anyu nem szívelte a keszeg asszonyt, noha nem volt rá féltékeny, mert apunak inkább a molett nők tetszettek. Az olyanok, mint ő. A velem egykorú Béluskával sokat játszottam, főleg a forradalom idején. Melczerék amúgy derék katolikusok voltak, akárcsak Mészáros házmester és a felesége, akik az alagsorban húzták meg magukat.

Elég az hozzá, a Károli Gáspár tér 7-ben vegyesen éltek zsidók és nem-zsidók, ám ellenségeskedésnek nyoma sem volt. Hogy is lett volna egy olyan világban, ahol a faji és vallási témák tabunak számítottak. Ezzel együtt, anyu nem kedvelte a zsidókat. Igaz, a keresztényekért se rajongott.

 

Anyu

Kőhegyi Ilona néven látta meg a napvilágot 1910. október 6-án Budapesten. Édesapja, Kőhegyi Imre Karánsebesről származott, mint ahogy az édesanyja, Králl Mária is. Dóri nagypapa (anyu mindig így hívta az apját) hidászként szolgált az I. világháborúban, s az ott szerzett tüdőbaj vitte el valamikor a húszas években. Emlékét elsárgult fénykép őrzi. Anyu mindig könnyek közt mesélte, mennyire imádta őt az édesapja. Egyszer nagymama a gyűrűsujjával nagyot sózott Iluska fejére, aki bömbölni kezdett. Amikor nagypapa kitapintotta a jókora púpot, odaugrott, és hatalmas pofont kevert le nagymamának. Anyu pityeregve emlegette a bátyját is, holott nem is ismerte, mert a kis Imre babakorában meghalt. – Istenem, milyen jó annak, akinek van egy testvére! – sóhajtozott. Lehet, hogy ennek köszönhetem a születésemet: – Nehogy már Andriska is egyke maradjon!

Nagymamára jól emlékszem. Sváb lányként német volt az anyanyelve, törte a magyart. – De nem ám a sváb dialektust beszéli – dicsekedett anyu –, hanem Hochdeutsch-ot. – Anyuhoz németül szólt, aki magyarul válaszolgatott, de nem sokra ment vele, mert Mutti (ahogy apu hívta nagymamát) süket volt, mint az ágyú. Állítólag a bombázások alatt veszítette el a hallását.

Ő volt nálunk a szakács, jó zsírosan főzött. Ebéd után a különféle ételmaradékokat, levest, húst, süteményt, egy jókora vájdlingba öntötte-kotorta, aztán úgy, ahogy volt, az egészet befalta. – Nem mindegy? Egy gyomorba megy – mentegetőzött. A forradalom előtt pár hónappal bélcsavarodásban halt meg. Mielőtt kórházba vitték, napokon át nyöszörgött a cselédszobában. Halála után évekig rémálmok gyötörtek: két sámfán egyensúlyozva közeledett felém, miközben azt suttogta: – Kisunokám! – Bátyám örökölte meg tőle a cselédszobát, de mivel félt egyedül a lakás túlsó végében, idővel átengedte nekem.

Egyébként apu volt a családfenntartó, anyu meg a bejárónő munkáját felügyelte, s az ő dolga volt a bevásárlás. A fehérvári úti Kispiacra néha engem is magával a vitt.

– Hogy a tojás? – kérdezte a kofától.

– Öt fillér darabja, nagyságos asszony.

– Fogja maga azt olcsóbban is adni. – És már lépett is tovább.

A polgári után a Zrínyi Ilona Női Felsőkereskedelmit végezte el. Az osztálytablón vegyesen olvashatók keresztény és zsidó nevek, anyué nem, mert pont az övé szakadt le a kép bal alsó sarkáról. Osztálytársai közül legjobb barátnője Erdős Magda volt, aki szegény koncentrációs táborban pusztult el.

Dóri nagypapa halála után anyuék roppant szűkösen éltek a hadiözvegyi nyugdíjból. Villamosjegyre se futotta, anyunak oda-vissza gyalog kellett megtennie az utat az Aradi utcai lakásuktól a Thököly úti munkahelyéig. A varrógép- és kerékpár-nagykereskedő Schweitzer-cégnél volt gyors- és gépírónő. Sóhajtozva mesélte, hogy belehabarodott a főnök egyik fiába, de nem lett belőle házasság. Jobb híján a műszerészsegédből igazgatóvá avanzsált Markovits Mártonhoz ment feleségül 1937-ben. Andris születése után évtizedekig nem ment vissza dolgozni. Kár, mert profi gyors- és gépírónő volt. Otthon mindig megbabonázva néztem, ahogy fürge ujjaival a blokkbetűs írógépet püföli. A gyorsírásos ákombákomon nem tudtam eligazodni, gyöngybetűs kézírását viszont gyönyörűséggel olvasgattam.

Szüleim nehezen viselték el egymást, úgyhogy amikor apu 1962-ben meghalt, anyu szemlátomást megkönnyebbült, azzal együtt, hogy kénytelen volt ismét állás után nézni. Rövid ideig egy budaörsi cégnél dolgozott félállású könyvelőként, majd hol pulóvereket kötött egy Buksi nevű kötőgépen, hol meg gumibugyikat hegesztett. Mindezt otthon. Közben úgy döntött, hogy szép lakásunkat eladja, és beszáll egy építkezésbe. Két egymás fölötti lakást vett meg egy Dávid Ferenc utcai társasházban. Húsz éves voltam, amikor átköltöztünk. A nagyobbik lakásban húztuk meg magunkat mi hárman, a kisebbiket kiadtuk, hogy legyen miből törleszteni a hitelt.

(Folytatása következik)

[1] Memoárom címe azonos Mike Leigh 1996-ban készített filmjének címével.