Titkok és hazugságok 2.

“Nem sokkal a forradalom leverése után szüleim komolyan fontolgatták a disszidálás gondolatát. Sőt apu állítólag meg is állapodott a kerületi rendőrkapitánnyal, hogy szerez nekünk egy teherautót, arra mindent cuccunkat felpakolhatjuk, és irány Bécs. Cserébe annyit kért csak, hogy írassuk a nevére a Károli Gáspár téri lakásunkat.”

Apu

Apai nagyapám, Markovits András a Szatmár megyei Avasfelsőfaluról (ma Negrești-Oaș) költözött Budapestre, valószínűleg még Trianon előtt. Villamoskalauzként dolgozott a BKV elődjénél, a Beszkártnál, majd villamosvezetővé képezte át magát. Családjával a kelenföldi remíz mellett, a Csóka utcában lakott, igazi proli környezetben. Apu büszkén mesélte, hogy a Csóka utcai és a szemközti Ballagi Mór utcai gyerekek között napirenden voltak a véres verekedések. Markovits nagypapa ugyan tisztes kort ért meg (1955-ben halt meg), ám felesége, Diamand Eugénia a háborús időkben agyvérzésben halt meg. Nagypapa soha nem nősült meg újra.

Öt gyermeke volt: sorrendben Lajos, Márton, Margit, Edith és Klára. A szűkös családi kasszából csupán az elsőszülött fiúgyermek taníttatására futotta, a másodszülöttnek kenyérkereset után kellett néznie. Így lett apuból műszerészsegéd a Schweitzer-cégnél. A zsidótörvények bevezetése után Selye Géza strómanja lett. (E szoros kapcsolatnak köszönhetően lett Géza bácsi a keresztapám, de azt, hogy egy zsidóból hogyan lehet valaki keresztapa, sose firtattam.) Mindenesetre apu alaposan megszedte magát, anyu szavával élve, „gurult a bolt”. Majd jött az 1946-os infláció, a családi vagyon az utolsó fillérig odaveszett. A felszabadulás után apunak nulláról kellett újrakezdeni.

Mielőtt a további pályafutását folytatnám, hadd számoljak be a testvérei sorsáról is. Lajos bácsi Berlinben elvégezte az orvosi egyetemet, sebészszakorvosi diplomát szerzett, majd hajóorvosnak állt, s Batáviában (mai nevén Jakartában) telepedett le. Anyu szerint nem kalandvágyból, hanem azért, hogy könnyebben hozzájuthasson a napi morfiumadagjához. Hébe-korba hazakeveredett, ilyenkor nagymama élménybeszámolót kért tőle, mire Lajos bácsi foghegyről mindössze ennyit vetett oda: – Mit meséljek? Itt is vannak házak, ott is vannak házak. Itt is vannak fák, ott is vannak fák. – Csakhogy szervezetét idővel annyira megviselte a morfium, hogy valamikor a háború első éveiben elhunyt. Alig múlt negyven éves. Ez lenne anyu változata – apu sose mondott volna ilyeneket: imádta, valósággal istenítette a bátyját.

Ami a három húgát illeti, az ő sorsuk sem alakult szerencsésen. Úgy tudom, hogy Margitot a spanyolnátha vitte el, Edith meg egy londoni őrültek házában végezte. A három lánytestvér közül én csak a telt idomú Klári nénit ismertem személyesen. Úgy rémlik, hogy egyik szenteste nálunk vendégeskedett, feszes rendőrzubbonyában gyönyörű alt hangján elénekelte az Ave Máriát. Egyszer moziba vitt, s odafelé menet megtanított a Meseautó című film híres slágerére, amit azóta is betéve tudok. Halványan emlékszem, hogy néha nálunk ebédelt egy Blumgrund János nevű férfival, aki akcentussal beszélte a magyart. Anyu később elmesélte, hogy Klári és János jegyesek voltak, ám a menyasszonyánál néhány évvel fiatalabb vőlegény ’56-ban Bécsbe szökött. A kétségbeesett Klári addig rágta szerető bátyja fülét, amíg apu „a nexusai révén” szerzett neki egy kivándorló útlevelet. Klári Bécsben nyakon csípte Jánost, feleségül ment hozzá, szült egy fiúgyermeket, majd néhány évre rá szívroham végzett vele. Anyut nem viselte meg sógornője halála, mert haszonleső némbernek tartotta.

Apu tehát újrakezdte. A Rákosi-rezsim alatt „megbízható pártonkívüliként” megalapította a Gyengeáramú Műszerjavító Kisipari Szövetkezetet, ebből nőtt ki a később nemzetközi hírű FOK-GYEM cég. Számos újítás fűződik a nevéhez, jutalmul sztahanovista jelvénnyel tüntették ki. Volt mit a tejbe aprítanunk, még citromra és narancsra is futotta.

1954-ben azonban vége szakadt a jólétnek, mert apámat sikkasztás gyanújával perbe fogták, anyu szerint szimplán megfúrták. Ennek háttere, hogy apu addig hencegett az erdélyi örmény katolikus származásával, amíg zsidó kollégái bosszúból föl nem jelentették. Egy szép nap nyomozók jelentek meg nálunk, búgó masinával megmotozták a falakat, ékszerek után kutatva. Noha semmit sem találtak, félő volt, hogy aput lecsukják. Ekkor szerencsére közbelépett a híres Korányi orvosdinasztia egyik tagja, aki valamilyen mondvacsinált betegség címén befektette őt a János Kórházba.

Apu a forradalom hírére kipattant kórházi ágyából, hazasietett, majd két bőrkabátos suhanccal az oldalán a följelentői nyomába eredt. Hogy sikerült-e a bosszúszomját kielégítenie, nem tudni, arra viszont tisztán emlékszem, hogy a rommá lőtt Ferenc körúton baktatok apuval, a Petőfi hídon, majd a Verpeléti (ma Karinthy Frigyes) úton át a Móricz Zsigmond körtérre érünk. Néhány mésszel leöntött hulla fekszik a villamossínen; nem félek, mert apu kezét szorítom.

Nem sokkal a forradalom leverése után szüleim komolyan fontolgatták a disszidálás gondolatát. Sőt apu állítólag meg is állapodott a kerületi rendőrkapitánnyal, hogy szerez nekünk egy teherautót, arra mindent cuccunkat felpakolhatjuk, és irány Bécs. Cserébe annyit kért csak, hogy írassuk a nevére a Károli Gáspár téri lakásunkat. Anyunak tetszett az ajánlat, szíve szerint Ausztrália lett volna a végcélunk, mondván, hogy el innen, minél messzebbre, apu azonban az utolsó pillanatban meggondolta magát. Rosszul döntött, mert nem sokkal később internálták.

Néhány hónapra rá kiszabadult, s többé nem háborgatták. A GYEM-be nem ment vissza, műszaki revizorként dolgozott, ám a sok hercehurca kikezdte az egészségét. Ráadásul anyu is sokat piszkálta, utoljára azzal, hogy magyarosítsuk meg a nevünket. Addig rimánkodott, amíg apu végül beadta a derekát. Így lettem 14 éves koromra Medgyes. Az igazat megvallva, szívesebben maradtam volna Markovits.

Amikor apu állapota tovább romlott, az orvos közölte vele, hogy ha nem szokik le a dohányzásról, rövidesen meg fog halni. Láncdohányosként hatalmas akaraterővel leszokott, de hiába. 1962 februárjában bevitték a Tétényi úti kórházba. A halála előtti napon pizsamában próbált hazamenekülni; úgy szedték le a kórház kerítéséről és tuszkolták vissza halálos ágyába. Ötvenhat éves volt, én meg tizenhat.

Nem sok emlékem maradt róla, mert csak a hétvégeken láttam, ugyanis kora reggel ment el dolgozni, és késő este tért csak haza. Lefekvés előtt töltött magának egy stampedli Hubertus-likőrt, azt kortyolgatta cigizés közben. Vasárnaponként térdig érő hálóingben ő szolgálta fel a családnak a fokhagymával alaposan bedörzsölt pirítóskenyeret.

Tíz éves lehettem, amikor egy szemüveges bácsi megpofozott a házunkkal szemközti játszótéren. Sírva szaladtam haza. A földszinti kis műhelyében találtam aput, kék munkaköpenye alól kikandikált a szőrös lába. Elszipogtam, hogy mi történt, mire ő fölkapta a keze ügyében lévő kalapácsot, kirontott az utcára, én meg utána.

– Az a bácsi, ott – böktem rá a csenevész férfira. Amikor utolértük, apu ráüvöltött:

– Maga pofozta meg a fiamat?

– I… i… igen – dadogta –, mert szemtelenkedett.

Apu ekkor se szó, se beszéd, lekevert neki egy méretes pofont, a bácsi szemüvege meg huss, berepült a szomszéd kertbe. Ezt a történetet számtalanszor kellett elmondanom a kisfiamnak sok-sok évtizeddel később.

 

Andris

Bátyámat Markovits Márton András Pál néven keresztelték meg. A Mártont nyilván apu, az Andrást nagypapa után kapta, a keresztapját pedig Bayer Pálnak hívták. Magyarosításkor kikötötte, hogy Márton és Pál helyett egyedül az András álljon a személyi igazolványában, mondván, hogy semmi szükség három keresztnévre.

Bátyám különös szerzet volt, afféle csudabogár. Kiskorától kezdve rengeteg gond volt vele. Súlyosan elhízottnak tartotta magát. Anyuék hiába győzködték őt az ellenkezőjéről. – Kövér vagyok. Csak azért nem látszik, mert belül hájasodom –, morogta, holott deltás alakjára Adonisz is büszke lehetett volna. Dagi gyerekként irigykedve méregettem, ő azonban rám se hederített, saját magával volt elfoglalva.

Kiskorától kezdve a kémia vonzotta. Különféle vegyszerekkel babrált naphosszat, pipettából öntötte a löttyöt a bürettába; sosem értettem, mi öröme telik benne. Apu a bátyja iránti rajongása okán mindenáron orvost akart faragni belőle, ő azonban makacsul ellenállt, és fejébe vette, hogy vegyészmérnök lesz. Az is lett. A következő áldozat én lettem volna, és csak apu halála mentett meg az orvosi pályától.

Andris nem volt még harminc éves, amikor egyik napról a másikra megnősült. Egyhetes nászútra ment Velencébe, de három nap után elege lett a tikkasztó hőségből, és újdonsült nejével a karján visszafordult. Míg Bécsben vártak az átszállásra, az ifjú férj annyira megizzadt, hogy feleségét az állomáson hagyva elvillamosozott Klári néniékhez, mit sem törődve azzal, hogy nagynénje már nem él, az özvegy nagybácsival pedig rég megszakadt a család kapcsolata. Szerencséjére otthon találta Jánost, engedélyt kért tőle egy gyors tusolásra. A hazainduló vonatot ugyan elérte, ám házassága röpke fél év múlva véget ért.

Világéletében New Yorkról álmodozott. A nyolcvanas évek elején rászánta magát az utazásra egy csoportos túra keretében. A tranzitba érve azonban páni félelem fogta el, hazamenekült. A befizetett összeget elbukta, de rá egy évre újfent nekirugaszkodott, s ekkor sikerült is úrrá lennie szorongásán. Egy rúgós bicskára hajazó fésűt hozott nekem ajándékba.

Gyakran fékezhetetlen dühroham fogta el. Ilyenkor anyu odasúgta nekem: – Na, Andrisra megint rájött a hoppáré. – Főként az apu iránti gyűlölet fröcsögött belőle, mert szerinte őmiatta ment tönkre az élete; sosem derült ki, mire alapozta ezt. Egyszer szemtanúja voltam, ahogy csúnyán összeverekedtek, a földre teperték egymást, és csak anyu sikoltozására hagyták abba. Ijesztő jelenet volt.

Munka után nagyokat sétált a környéken. Egyik alkalommal őrjöngve tért haza, azt üvöltve, hogy egy rendőr megállította az utcán, igazoltatta, majd gyanakodva megkérdezte: – Mondja csak, nem maga az a faszmutogató? – Máskor meg amiatt borult ki, hogy egy járókelő minden ok nélkül lebüdöszsidózta. – Hát úgy nézek én ki, mint egy zsidó? – kérdezte anyut. – Ugyan már, kisfiam, ne beszélj zöldségeket – nyugtatgatta anyu. Holott mi tagadás, rém zsidós volt a fizimiskája.

Nem érdekelte a pénz. Anyu halála után ő örökölte meg a lakást, de mivel nyomasztották az emlékek, eladta. Az árából két lágymányosi lakást nézett ki magának: egy 37 és egy 27 négyzetméterest. Mindkettőt ugyanannyiért hirdették – a kisebbiket választotta. Amikor megkérdeztem, miért, így reagált: – Mi a fenét kezdenék egy akkora lakással? – Az ingóságokat, köztük néhány értékesebb festményt és szőnyeget, testvériesen elosztottuk egymás között. Furcsállottam, hogy évekig nem hívott meg az új lakásába, végül hívatlanul becsöngettem hozzá. A kopár szobába lépve döbbenten néztem körül:

– Andris, hová tűntek a képek? És a szőnyegek?

– Elajándékoztam őket – vonta meg a vállát.

Máskor közölte velem, hogy munkahelyet változtat, úgyhogy kénytelen lesz diplomamásolatot kérni a Műegyetemen.

– Miért, hol az eredeti diplomád? – kérdeztem.

– Kidobtam – válaszolta közönyös arccal.

Később egy hajléktalan asszonyt fogadott be csöppnyi lakásába. Ő hívott fel aztán a szomorú hírrel, hogy Andris a kocsmában rosszul lett, elájult, bevitték a Tétényibe. Berohantam a kórházba. Az orvosnő közölte, hogy reménytelen eset, a sztrókot nem fogja túlélni. Amikor megkérdeztem, hogy akkor nem lehetne-e őt lekapcsolni a gépről, az orvosnő rám rivallt: – Minek néz engem, gyilkosnak? – Bátyám egy hétig vergődött öntudatlanul, mígnem tüdőgyulladás végzett vele. 62 éves volt.

Amikor a kórházban kezembe nyomták a holmiját, ütött-kopott barna aktatáskájában csak a személyi igazolványát, villamosbérletét és lakáskulcsát találtam meg, a bankkártyájának nyoma veszett. Később derült csak ki, hogy ellopták, valószínűleg a mentősök, s apró részletekben leszívták róla a pénzt.

Amikor beléptem a lakásába, a hajléktalan asszonynak már csak hűlt helyét találtam. A rozoga szekrényben mindössze egy pár cipő, két nadrág, három ing, egy pulóver, egy télikabát, néhány alsónadrág és zokni árválkodott. Egy füzetlap hevert az asztalon, telefirkálva képletekkel, vegyjelekkel. Nagy álmát, hogy feltalálja a színesen égő gyertyát, sosem tudta megvalósítani, pedig elővigyázatosságból le is védette az ötletét. Ekkor az összes cuccát egy nagy fekete zsákba pakoltam, és az első szembejövő hajléktalan kezébe nyomtam.

Néhány évvel később összefutottam egy pszichiáter ismerősömmel, aki jól ismerte Andrist. Amikor beszámoltam neki a haláláról, csupán ennyit fűzött hozzá: – De ugye tudtad róla, hogy bipoláris? Hiába győzködtem, az istennek se volt hajlandó orvoshoz fordulni. – Nem tudtam. Arra viszont tisztán emlékszem, hogy amikor jó kedvében volt, mindenkit elbűvölt a kedvességével. A munkahelyén is nagyon szerették „Bandi bácsit”, talán azért is, mert sosem tört főnöki babérokra. Ha viszont erőt vett rajta a depresszió, s ez nem ritkán esett meg vele, üres tekintettel bámult maga elé.

Valaha futóbolondnak tartottam. Ma már nem.

 

Unsereiner

Mondom, dagi fiúcska voltam, és hogy ezt ellensúlyozzam, igyekeztem jó fej lenni. Találtam otthon egy bőrsapkát, ami pont úgy nézett ki, mint egy félbevágott focilabda. A fejem búbjára illesztettem, azzal mentem suliba. Amikor hazajövet anyu meglátott benne, lekapta rólam, s rám ripakodott: – Meg ne lássam ezt még egyszer a fejeden! – Nem értettem, mi baja vele, aztán a sapka szőrén-szálán eltűnt.

1957 őszén boksz- és vívótanfolyamot hirdettek az iskolában. Példaképem, Pipiri nyomán bunyózni szerettem volna, apu azonban hallani sem akart róla: – Még csak az kéne, hogy hülyére verjék a fiamat! Vagy vívni mész, vagy itthon maradsz. – Jobb híján így lett belőlem vívó.

Noha sose szerettem vívni, egyetlen edzést se hagytam volna ki. Egy nagypénteki napon azonban rajtam és egy Jutka nevű vívólányon kívül csak a két edző lézengett a teremben. Szótlanul, fagyos arccal méregettek bennünket. Az edzés végén, kifelé menet megkérdeztem Jutkától, hogy szerinte miért kongott az ürességtől a máskor zsúfolt vívóterem. – Nekünk zsidóknak a nagypéntek nem ünnep, nekik az – világosított fel. Nemsokára úgy hozta a sors, hogy ő lett életem első szerelme. Egyszer egyik vívótársam meghívott a házibulijára, de kikötötte: – A zsidó csajodat hagyd otthon. – Otthon hagytam, amit már akkor is szégyelltem.

Markovitsként kezdtem vívni, s névmagyarosításunk dacára kitartottam a születési nevem mellett. Ám amikor beválasztottak egy olaszországi versenyre készülő csapatba, kénytelen voltam színt vallani: az útlevél- és vízumkérelmemre mégsem írhattam azt, hogy Markovits, ha egyszer Medgyesnek hívnak. Egyik csapattársam rá is kérdezett, hogy hogy van ez. – A szüleimnek elegük volt a szerb hangzású nevünkből – magyaráztam. – Végtére is magyarok vagyunk.

18 évesen sorsdöntő versenyre került sor, ezen múlt, hogy kijutok-e az ifjúsági világbajnokságra. A pástra menet váratlanul elém lépett egyik vívótársam papája. Látásból ismertem őt, rendszeresen ott volt a fia versenyein. – Ide figyelj, unsereiner – suttogta. – Ha Miki is és te is bejutsz a döntőbe, akkor a két zsidó gyerek mellett csak egy goj megy a vébére. Szóval kösd fel a gatyád. – Bőszen bólogattam. Habár fogalmam se volt, mit jelent az unsereiner és a goj, sejtettem, hogy Miki papája zsidónak nézett. Végül csak egy zsidó ment ki a vébére, és az nem én voltam.

Folytatása következik.

1.rész