Titkok és hazugságok 3.

A Magyar Királyi Igazságügyminisztérium 1942. szeptember hó 15-én kelt tanúsítványa megerősítette, hogy apu római katolikus, s erdélyi szombatosok ivadékaként az 1941-es és 1942-es zsidótörvények alapján „a nemzsidókkal esik egy tekintet alá”. Apai ágon tehát nem vagyok zsidó, az már fix. Nagy kő esett le a szívemről.

 

Apu leckekönyve

Néhány évet visszaugorva az időben, az első gimnáziumi értesítőmben még a Markovits név szerepelt. Az első földrajzórán egyenként kellett bemutatkoznunk. Amikor rám került a sor, Mariann néni gyanakodva kérdezte:

– Markovits… Mondd, nincs neked egy Márton nevű bátyád?

– De van! – vágtam rá büszkén kihúzva magam. – Két éve érettségizett.

– Stimmel. Őt is utáltam – sziszegte a tanárnő. Kővé dermedtem.

Mariann néni később sem bánt velem kesztyűs kézzel. Vajon honnan ez a zsigeri utálat? – tűnődtem. Évtizedekkel később tudtam csak meg, hogy a fia hősi halált halt a forradalomban. De ugyan miért a Markovits-fiúkon állt bosszút emiatt?

Nem sokkal apu halála után Tomi barátom egyszer azzal fogadott, hogy a mamája nagyon örül a barátságunknak, merthogy: – Olyan helyes zsidó fiú ez a Péter! – Amikor beszámoltam erről anyunak, így reagált:

– Jaj, kisfiam, hagyd már ezt a szamárságot! Egyébként nem csak Tomi, a Géza barátod is zsidó.

– Hogy lenne az? – tiltakoztam. – A papája református lelkész.

– Na és? A zsidó származású papokkal Dunát lehetne rekeszteni.

Idővel azonban egyre jobban nyomasztott a dolog. Éreztem, hogy itt valami nem stimmel! Kutakodni kezdtem szüleim fiókjaiban, s rábukkantam apu egyetemi leckekönyvére. Kiderült, hogy 1931-től joghallgató volt a Pázmány Péter Tudományegyetemen. A vallás című rovatban ez állt: „izr.” A második tanévben ugyanaz, míg a harmadévesben az „izr.” át volt húzva, és helyette a „róm. kath.” szerepelt, mellette széljegyzetben: „A budapest-országúti róm. kath. plébánia részéről 933. sz. a. kiadott keresztlevél tanúsága szerint leckekönyv tulajdonosa 1933 évi november hó 26-án az izraelita vallásról a róm. kath. vallásra tért át. Kelt: Bpest, 1933 év nov. 29-én” – majd olvashatatlan aláírás. Az 1935-ben kibocsátott végbizonyítványában is a róm. kath. volt feltüntetve. Ezek szerint apu kikeresztelkedett zsidó, kétség nem fér hozzá!

A leckekönyvben még valami szemet szúrt: nagypapa keresztneve Sámuel, nem pedig András, amivel a szüleim hitegettek. Tipikus zsidó név, ezt már akkor is tudtam. Lázasan folytattam a nyomozást. Hátha anyuról is megtudok valamilyen árulkodó tényt. De hiába, vele kapcsolatosan semmit se találtam. Lehet, hogy tudatosan szabadult meg a „bűnjelektől”? Merthogy ő is zsidó?

Kihez forduljak a kételyeimmel? Apu nem élt már, nagypapa se, Klári nénivel minden kapcsolatunk megszakadt, de akkoriban amúgy sem lett volna tanácsos külföldre szakadt rokonokkal levelezgetni. Holott, ha valaki, akkor ő tudná az igazságot. Biztos, hogy apai nagyanyám agyvérzésben halt meg? Nem inkább valamelyik haláltáborban? Akkor viszont nagypapa hogyhogy túlélte a borzalmakat? Mi igaz abból, hogy Margit nénit a spanyolnátha vitte el? Edith néni tényleg megbolondult, vagy az is csak kamu? És Lajos bácsi? Ő valóban morfinista volt? Ám ami a legfontosabb: hogyan élték túl anyuék a holokausztot? Bujkáltak? Lehet, hogy apu a munkatábort is megjárta? Az végképp nem fért a fejembe, hogy a csudába lehetett egy zsidó egy másik zsidó strómanja.

Elég az hozzá, egy árva szót sem hittem el anyu meséiből. Úgy döntöttem, szembesítem őt a tényekkel. Berontottam a szobájába.

– Tessék, itt van apu indexe! – toltam az orra elé. – Feketén fehéren benne van, hogy zsidó származású. Hiába keresztelkedett ki, attól ő még zsidó maradt. Kíváncsi vagyok, hogyan vágod ki magad ebből a kutyaszorítóból!

Anyunak azonban szeme se rebbent. Némi habozás után így szólt:

– Nem tagadom. Apád papíron zsidó volt, azazhogy szombatos.

– Az meg mi?

– Az erdélyi keresztények egy része valamikor régen áttért a zsidó hitre – magyarázta nyugodt hangon. – Ők a vasárnap helyett a szombatot ünneplik, akárcsak a zsidók. Innen a nevük. Ám a szombatosok faji értelemben nem zsidók. Nem is üldözték őket a háborúban. Apunak ezért nem esett bántódása. Merthogy őskeresztény. Mint ahogy én is.

– Miért higgyek neked? Egyszer már becsaptál – vágtam vissza.

Erre föl bement a spájzba, s a jégszekrény mögött lapuló kisszekrényből előhalászott egy madzaggal átkötött dossziét. – Nesze, a saját szemednek csak hiszel! – mondta, s kezembe nyomta a pakkot: – De nehogy kidobd!

 

További dokumentumok

Bevonultam a cselédszobába, lázasan kapkodva kibontottam a dossziét. Az elsárgult levelek és dokumentumok egy része apura, a másik anyura vonatkozott. Jó pár napomba került, mire átrágtam magam a teljes anyagon.

Apuval kapcsolatban összesen hét dokumentumot találtam, köztük három levelet és két házassági anyakönyvi kivonatot 1942. áprilisi és májusi keltezéssel. A leveleket Zitzmann Ferenc, a Szilágycsehi Plébániahivatal plébánosa írta a Budapest-Kelenföld Plébániahivatal címére. Ennek előzménye az lehetett, hogy apu a lakhelye szerinti plébániahivatalhoz fordult keresztlevél beszerzése céljából. A szilágycsehi plébános készséggel reagált, s a leveleihez csatolta a kérelmező nagyszüleinek házassági anyakönyvi kivonatait.

Ezek szerint a római katolikus Markovics Gyula református lányt vett el feleségül, a szintén római katolikus Diamand Ignác pedig evangélikust, s ebből a frigyből született meg a nagyapám. A Markovics dédnagypapára vonatkozó jegyzetben továbbá az állt, hogy „a vőlegény szombatos szektából visszatért”. Vagyis a Markovics család származását tekintve katolikus, mégpedig minden bizonnyal örmény katolikus, tekintve, hogy mind a Markovics, mind a Diamand név – jelezte Zitzmann plébános – gyakori örmény vezetéknév. Noha kiszúrtam, hogy mi ts-sel írtuk a nevünket, nem pedig cs-vel, ezt puszta elírásnak tulajdonítottam.

A hatodik dokumentum egy kérelem volt, melyet Markovits Márton karpaszományos szakaszvezető nyújtott be 1942 áprilisában a „Tekintetes M. Kir. 4. honv. kiegészítő kirendeltségnek”. Ebben felsorolta mindazt, amit a szilágycsehi plébános igazolt a nagyszülei származására vonatkozóan, majd kérelmét ezzel zárta: „Minthogy lényegében mind a négy nagyszülőm tiszta keresztény leszármazású volt és magam is rom. kath. vagyok, szerény véleményem szerint az a tény, hogy apai nagyapám szombatos hitbuzgóságában a zsidó vallást találta egyedül üdvözítőnek, a fennálló fajvédelmi törvény szerint is nem érinti az én tiszta keresztény leszármazásomat, ezért is alázatosan kérem, hogy leszármazásomat ily értelemben elbírálni és az igazolást kiadni szíveskedjenek.”

A perdöntő bizonyíték azonban a hetedik dokumentum volt, amely feltehetőleg a két plébánia levelezése nyomán született meg. A Magyar Királyi Igazságügyminisztérium 1942. szeptember hó 15-én kelt tanúsítványa megerősítette, hogy apu római katolikus, s erdélyi szombatosok ivadékaként az 1941-es és 1942-es zsidótörvények alapján „a nemzsidókkal esik egy tekintet alá”. Apai ágon tehát nem vagyok zsidó, az már fix. Nagy kő esett le a szívemről.

Noha anyu esetleges zsidó származása eszembe se jutott, az anyai nagyanyám felmenői számára kibocsátott, összesen hét keresztlevelet is átböngésztem. Valamennyien keresztények voltak, főleg katolikusok, de akadt köztük néhány evangélikus is. Csupa sváb név: Krall, Zimmermann, Altmann, Brantl, Fritz, Hess, Reichert. Ezek szerint anyai ágon sem vagyok zsidó, még ha Dóri nagypapa származására vonatkozóan semmit se találtam a sok dokumentum között. Elég az hozzá, kutakodásom végéhez érve igencsak elszégyelltem magam, amiért anyámat krónikus hazudozónak neveztem, megboldogult apámat pedig lezsidóztam.

Ezek után a zsidó téma lekerült a napirendről, habár itt-ott belebotlottam. A karrieremmel és a családalapítással voltam elfoglalva.

 

A nemzet rabszolgája

Már említettem, hogy apu halála után szabad kezet kaptam a pályaválasztásban. Mivel az idegen nyelveken kívül semmi más nem igazán érdekelt, úgy döntöttem, hogy angol-orosz szakra jelentkezem a bölcsészkaron. Anyu kétségbeesve rimánkodott: – Kisfiam, csak nem akarsz a nemzet rabszolgája lenni? – Csakhogy én nem tágítottam, és – mit tesz isten? – fölvettek, talán annak köszönhetően is, hogy fizikai dolgozó gyermeke voltam, ami apró csúsztatással igaz is volt, hiszen apu műszerészsegédként kezdte a pályáját. Az egyetemet játszva abszolváltam, az utolsóéves iskolai gyakorlatom pedig olyan jól sikerült, hogy úgy éreztem: engem az isten is tanárnak teremtett. A Radnóti Miklós Gyakorlóiskola állást ajánlott, amit habozás nélkül elfogadtam.

Amikor odakerültem fogalmam se volt róla, hogy ez a Lajta Béla által tervezett gyönyörű épület eredetileg a zsidó gimnázium otthona volt. Mígnem fülembe jutott a következő anekdota. Lukács Sándor igazgatóhoz azzal a kérelemmel jelentkezett be egy anyuka, hogy hatéves kisfiát vegye fel, mondván, hogy az iskolaépülettel szemben laknak. Lukács elutasította a kérelmet a sokszoros túljelentkezésre és arra hivatkozva, hogy az utca túloldala sajnos nem tartozik a Radnóti körzetébe. Az anyuka bánatosan távozott. Csakhogy az igazgatónak szöget ütött a fejébe a hölgy neve. – Hogy is hívták a zsidó gimnázium alapítóját? – töprengett. Utánanézett, kiderült a névazonosság. Felhívta az anyukát:

– Asszonyom, nem rokona Ön iskolánk egyik alapítójának, Taub Salamonnak?

– A nagyapám volt.

– És miért nem ezzel tetszett kezdeni?

– Nem szeretek protekciózni – szabadkozott az anyuka.

Mondanom se kell, hogy túljelentkezés ide, körzetesítés oda, a gyerek bekerült a Radnótiba.

Arról is csak később értesültem, hogy a zsidó gimnázium 1944 novemberében mintegy 2500 zsidó férfinak és nőnek nyújtott menedéket. A férfiak napközben repülőtéri kirakodómunkásként, a nők az iskolaépületben berendezett varrodában dolgoztak. A zsidómentő akciót Ocskay László százados szervezte meg, aki néhány nappal Pest felszabadítása előtt azt is megakadályozta, hogy egy nyilas különítmény a Duna-partra terelje az iskolában megbúvó üldözötteket. Hőstettét emléktábla őrzi az iskola falán.

Noha akkoriban a zsidótémát legfeljebb a haláltáborok kapcsán szokták előhozni, előttem sem volt titok, hogy kezdve az igazgatóval, a tanári karban szép számmal akadtak zsidók, nem beszélve a gyerekekről. Így aztán nem lepett meg, hogy amikor a rádióban bemondták Nasszer egyiptomi elnök halálhírét, egy harmadik gimnazista tanítványom nagy betűkkel felírta a táblára: – Na végre megdöglött a gazember!

Hatalmas elánnal vetettem bele magam a munkás hétköznapokba, 1969-ben azonban kényszerszünet következett: fél évre behívtak sorkatonai szolgálatra. Amolyan operettkatona voltam egy budakeszi felderítő alakulatnál, ahol az egyhónapos kiképzés végén fordítói munkával bíztak meg. Napi nyolc órát rostokoltam a telexgépek előtt, amelyek fülsiketítő zakatolással hányták ki magukból az idegen nyelvű hírügynökségi jelentéseket. Ezekből kellett a fontosabbakat lefordítanom.

Egy éjszakai szolgálaton kettesben maradtam Cs. alezredessel. Fürkésző szemmel méregetett, majd megszólalt: – Tudja, én sokáig azt hittem, hogy a zsidók mind nyámnyila alakok. Folyton csak a pénz jár az eszükben. Erre mi történik? Hat nap alatt szarrá verik a százszoros túlerőben lévő arabokat. Szóval annyira mégsem lehetnek nyámnyilák.

Csakugyan, tűnődtem, bőven akadnak zsidó olimpiai bajnokaink. De alezredes elvtárs vajon miért pont nekem öntötte ki a szívét? Nem fél, hogy följelentem? Hiszen a szocialista tábor az araboknak szurkol. Netán úgy érzi, hogy egy zsidó kinézetű tiszthelyettes előtt bátran kinyithatja a száját?

Leszerelés után csakhamar vezetőtanár lettem, sorra jöttek a tanárjelöltek. Egy zsidós kinézetű jelöltem igencsak megremegtette a lányok szívét. Egyikük vette a bátorságot, rajongva odalépett hozzá:

– Tanár úr pont úgy néz ki, mint egy olasz filmsztár! Ugye vannak olasz rokonai?

– A Földközi tenger innenső oldalán nincsenek rokonaim, a túlsón akad egy pár.

A lány persze nem értette a célzást.

A serény munka mellett azért udvarolgattam is. Egyszer egy szép szőke lánnyal sétálgattam Szegeden. A zsinagógához érve megjegyezte: – Tudom, hogy a ti Dohány utcai templomotok sokkal szebb, de azért ez se kutya. – Erre most mit mondjak, tűnődtem. Kezdjek el magyarázkodni, hogy nem is vagyok zsidó? És hogy soha életemben nem jártam a nagyzsinagógában?

25 éves koromban megkértem egy szegény vasutascsaládból származó kiskunhalasi lány kezét. Esküvő, megszületett az első lányom, majd a második.

Egy vasárnap leautóztunk Gödre. Iszogatás közben egy tagbaszakadt cimbora odaszólt nekem: – Gyere, haver, körbeviszlek! – Felpattantunk egy lovasszekérre, ő a bakon ülve megsuhintotta az ostorát, aztán gyí te, Ráró! Közben elmesélte, hogy nemrég költözött vissza a Szentföldről.

– Miféle Szentföldről? – kérdeztem gyanútlanul.

– Micsoda?! Te zsidó létedre azt se tudod, mi az a Szentföld? Hát Izrael, hülyegyerek!

27 éves koromra végre kijutottam Angliába. Háromhetes nyelvtanfolyam angoltanárok részére. Egyik este szóba elegyedtem egy jó ötvenes izraeli kollégával, a koponyáján mély horpadás éktelenkedett.

– Honnan tudsz ilyen jól angolul? – kérdeztem.

– A brit hadseregben szolgáltam, miután megszöktem a koncentrációs táborból. Először a nácik elkaptak, szétverték a fejemet, de sikerült megint kereket oldanom. Beálltam a brit zsidó ezredbe, a háború végén pedig alijáztam.

– Mit csináltál?

– Letelepedtem Izraelben. Évekig tehénpásztor voltam egy kibucban, ma meg angolt tanítok egy elemi iskolában.

Fogorvosom, miközben a számban matatott, a zsidóságomra célozgatott, mintha azt várná, hogy kibújjon végre a szög a zsákból. Felpöckölt szájjal, ha akartam volna, se tudtam volna mit mondani.

A szelíd célozgatásokon túl durvasággal csupán egyszer találkoztam. Ahogy a fagylaltomat kanalazgattam egy presszóban, mögém lépett egy férfi, és a fülembe sziszegte: – Te rohadt zsidó! Bárcsak megdöglenél! – Mire hátrafordultam, már csak a férfi hátát láttam. Valahogy elment a kedvem a fagyizástól.

Ahogy telt-múlt az idő, egyre jobban elbizonytalanodtam. Ha egyszer mindenki zsidónak néz, lehet, hogy mégis az vagyok? Vagy ha mégsem, mi lenne, ha önként vállalnám? Én lehetnék az első goj, aki van olyan marha, hogy zsidónak vallja magát: – Igen, kérem szépen, zsidó vagyok! Tessék csak alaposan szemügyre venni a profilomat!

35 éves koromban a Radnótiból átkerültem az Angol Tanszékre. Még meg se melegedtem, amikor a Kárpátaljáról átszármazott Rot professzor megállított a folyosón, végigmért, majd halkan megkérdezte: – Apu is, anyu is? – Lesütött szemmel bólintottam.

(Folytatása következik)

1.rész

2.rész