Temetői találkozás a Másikkal

Halpern és Johnson. A Gólem Színház új premierje a Centrál Színházban, Borgula András rendezésében valami egész mást nyújt, mint amit megszoktunk. Máshogy nevetünk vagy sírunk a darabon, ami a szerelemről, az életről – más olvasatban a különbözőségről és a hasonlóságról szól.

Mindehhez kellett egy karakteres szerző jól megformált műve…

Lionel Goldstein régi, sok filmes és színpadi feldolgozást megélt világhíres darabja, a Halpern és Johnson kétszereplős intenzív kamarajáték két emberről, akik anélkül, hogy ismerték volna egymást, mégis egy életen át össze voltak kötve. A párbeszédek érzékenyen egyensúlyoznak valahol a dráma és komédia határvidékén. A kezdet egy temetés, a vég egy formálódó barátság két, alapvetően különböző ember között. Egymáshoz sodródott két eltérő karakter, ami indulatokat gerjeszt és konfliktust is generál. Ám fokozatosan eljutnak a felismerésig, hogy nem sokat vethetnek egymás szemére. Hisz a szeretett ember iránti vonzalom volt az, mely kettejükben közös volt.

A szerző, a ma 81 éves londoni Lionel Goldstein – aki személyesen jelen volt a bemutatón –, sokat tudhat az emberi lélekről. Közismert, hogy a darabból film is készült, amely már 1984-ben óriási sikert aratott Angliában és az USA-ban.

A Németh Virág fordította színdarab szerkezete körkörös, ugyanannak a témának lendül neki újra és újra, apránként színesedik a történet. A változatlan helyszín egy zsidó temető, ahol a két főszereplőn kívül néha átlibeg egy-két mellékszereplő. A színpadi „díszlet” egy sírkő, egy pad és a diskurzushoz egy üveg whisky. A feszült, de humort és életbölcsességet sem nélkülöző párbeszédekben a színészek koncentráltan játszanak, nem csúszhat szét a nem túl eseménydús, ám mégis gördülékeny cselekmény. A heves vitákká gerjedő dialógus a temetőben nem csupán egy halál után napfényre kerülő szerelmi háromszög-történet, vagy egy karakterében zsidó zsánerjelenet, hanem a Másik megismerése, mint univerzális üzenet… Kevésbé patetikusan: mindenkihez szóló, szívet melengető kamaradarab.

A két főszereplő, Székhelyi József és Trokán Péter – akik, mint a médiából tudhatjuk, a magánéletben nincsenek egy politikai platformon – kiválóan kiegészítik egymást a színpadon. Civil személyiségük harmonizál a megformált karakterrel: ez rendezői telitalálat. Két hetven körüli öregurat játszanak, egyik a feleségét, a másik a hajdani szeretőjét gyászolja: mindkettő több évtizedes (de egymást követő) kapcsolatát. Az asszony temetésén találkoznak először, és csodálkoznak egymásra, ki-ki vérmérséklete szerint. A megrázkódtatás és a két világ találkozása hozza lendületbe a cselekményt.

Halpern (Székhelyi József) a kissé zsémbes, két lábbal a földön járó zsidó ember, aki kétkezi munkásból lett kartondoboz-gyártó vállalkozó, épp a felesége sírjánál áll, mikor Johnson (Trokán Péter) az elegáns, választékos modorú, amolyan hősszerelmes és keresztény úriember, civilben nyugalmazott könyvvizsgáló, virágcsokorral (!) a kezében volt kedvese sírjához lép.

A két özvegy lassan megismeri egymást, napvilágra kerülnek a régi titkok, a hétköznapi emlékek apró szépségei és hazugságai. Más a mondanivalójuk a házasságról, és egészen másnak ismerték az elhunytat, aki a legközelebb állt hozzájuk. (Halpern például majd elájul, amikor Johnson elárulja, hogy felesége élt-halt az operáért, és együtt énekeltek. Halpern már – a számára ismeretlen Donizetti – neve hallatán levegőért kapkod és inkább a prosztatabántalmaira tereli a szót.)

A darabot Győrben, Kecskeméten és más vidéki városokban is láthatja a közönség.

Megér egy vándorturnét.