Sacha Batthyany: És nekem mi közöm ehhez?

Írta: Sacha Batthyany - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek

Egy arisztokrata család sarja számot vet családja vészkorszakkal kapcsolatos felelősségével és közben felnőtté válik. Részlet a könyvből:

Utoljára ősz végén mentem el Burgenlandba. Köd volt, a házak, a földek, az ég, minden szürke; a szőlőt már rég leszüretelték. Mindenszentekre készültünk, és összejött a család, hogy a güssingi, azaz németújvári templom alatt lévő családi kriptában megemlékezzünk elhunyt őseinkről. Sötét helyiség, benne mindenféle ősök koporsói, némelyiket belepte a por az idők során, némelyik még friss.

sachabatthyany_mauricehaas

Sacha Batthyany, a szerző. Fotó: Maurice Haas

– Te is itt szeretnél majd nyugodni? – kérdezte tőlem a kezében tartott gyertya világánál valaki, aki az unokatestvéremként mutatkozott be.

Miután visszamentünk, föl a lépcsőn, mindannyian leültünk egy hosszú faasztal mellé, nagynénik, nagybácsik, unokaöccsök, emberek, akiket alig ismertem.

A legtöbben jól emlékeztek Margitra és Ivánra, az utazásaikra, a házaikra, Margit lovaira és Iván hiúságára, és minél tovább ültem velük az asztal mellett, annál jobban éreztem magam. Az, ahogy beszéltek, a vicceik, a régi bútorok, a porcelán, az ezüst cukortartó – minden olyan meghitt volt.

– Ostobaság, amit az újságok írnak – jelentették ki az idősebbek. És hogy Elfriede Jelineknek Rohoncról és Margitról szóló darabja, Az öldöklő angyal című is hamis képet fest a történtekről. Hogy Margitnak semmi köze a mészárláshoz.

– Nem volt ugyan szeretetreméltó, és férfibolond volt, állítólag szexmániás, na de hogy gyilkos?

– Biztos, hogy nem. – Bólogattam, ahogy a többiek is. Amikor pedig valaki közülünk, egy idősebb férfi, aki olyan kedvesen üdvözölt, jóllehet nem is ismertük egymást, és aki olyan rendesnek tűnt az ősz hajával, a zsidókat és a zsidó propagandát emlegette, senki sem figyelt oda, mindenki úgy tett, mintha nem értené. Én is néma maradtam. Én sem ellenkeztem, amikor így szólt:

– Lehet, hogy meg sem történt az a mészárlás?

Fekete teát ittunk, és sonkás kenyeret ettünk.

Az asztal mellett már mindenki hangoskodva összevissza beszélt: a sírról, a keresésről. A fiatalabbak kérdéseket tettek föl, az idősebbek kitértek előlük.

– Mi értelme van az egésznek?

– Minek?

– Mi közünk hozzá?

Fejcsóválás.

Hallgatás.

– Kér még valaki teát?

Csönd.

– Már eleget írtak a zsidók ellen elkövetett bűntettekről – védekezett az idős férfi –, a kommunisták bűntettei ugyanolyan szörnyűek voltak. – És újra nem figyelt oda senki, nem reagált senki.

– A Jelinek is zsidó, azért ír ilyen disznóságokat. – Valaki mondott egy viccet, hogy témát váltson, és mindannyian nevettek, én is, már ahogy az ember együtt nevet és bólogat a többiekkel egy családban. Két órával később búcsút vettünk egymástól.

Újra megöleltek kedvesen, ezek az emberek, ezek a bútorok, ezek a csészék, minden olyan meghitt.

– Vigyázz a család nevére – mondta egy nagybácsi, aki egész este csöndben volt –, ne hagyd, hogy bemocskolják. – Majdnem gyengéden megfogta az állam, a kezét meg az arcomra tette, ahogy az apám szokta. Utólag az autóban rémesen éreztem magam.

Sokuknak azért közömbös a bűntény, mert a holtak zsidók voltak?

Fölhívtam apámat.

– Te is azt hiszed?

– Nem, nem hiszem.

– Mi volt akkor az a megjegyzés a zsidókról meg Jelinekről?

– A bácsikád a nácik bűntetteit a kommunistákéhoz hasonlította. Ez elfogadható.

– Miért voltak akkor a zsidóviccek?

– A családi összejövetelről is írni fogsz? – kérdezte apám. – Rossz vért fog szülni.

– Még nem tudom.

batthyany_esnekemmikozom_300dpi

Néhány héttel később Margit néni sírjánál álltam Luganóban, és próbáltam felidézni az arcát, de nem sikerült. A szél az utolsó leveleket fújta le a fákról, én meg csak Margit néni nyelvét láttam.

Egyszerű sír a castagnolai temetőben, a Monte Brè lábánál – egyszerű gránitlap, pedig Margit Európa egyik leggazdagabb asszonya volt, s a szerénység nem tartozott az erényei közé. „1911. június 21. – 1989. szeptember 15. Batthyány-Thyssen Margit.” Valaki sárga krizantémot vitt neki, friss volt a cserépben a föld.

A rokonokkal, szemtanúkkal és apámmal folytatott beszélgetések, a sok akta, a sok utazás után immáron biztos voltam abban, hogy Margit nem lőtt azon a holdfényes, 1945. március 24-i éjszakán, egy hónappal Hitler öngyilkossága előtt. Nem gyilkolt zsidókat, ahogy az újságok állították. Nincsen rá bizonyíték. Nincsenek tanúk.

Margit néni nem állt éjfélkor a hidegben a gödörnél, amelynek szélén a mezítelen nők és férfiak sorban térdepeltek. Nevetgélt és táncolt, miközben az agyongyötört testek a földbe hullottak. Nevetgélt és táncolt a gyilkosokkal, amikor azok három óra tájt visszatértek a kastélyba.

És miközben a 180 holttest egy gödörben oszladozott valahol Rechnitzben, Margit néni minden évben hajón járta be a nyáriasan kéklő Égei-tengert, Kir Royalt ivott Monte Carlóban, és őzekre vadászott az őszi Burgenlandban.

Margit néni kiélvezte hosszú élete alkonyát, jóllehet mindent tudott a mészárlásról. Rothadt mag.

(A könyv a Helikon kiadónál jelenik meg Blaschtik Éva fordításában.)

támogatás