A francia hivatalnok, aki megnehezítette a kollaboráns kormány dolgát a zsidók listázásában

René Carmille mind a Francia köztársaságban, mind a második világháborúban a Németország által megszállt ország déli részén létrejött, papíron független, de kollaboráns Vichy-kormány alatt az állami adatfeldolgozással foglalkozott: a nemzeti nyilvántartások bevezetésének úttörője volt, és kulcsfontosságú közszolgának számított az adatgyűjtés terén.

1886-ban született, és az első világháborúban tüzérségi parancsnokként, majd hírszerzőként szolgált – idézi fel alakját a Telex. Ebben a pozíciójában ő felügyelte Hollerith rendszerének bevezetését, amivel a hadsereg logisztikáját akarták áramvonalasítani. A háború után az állami szférában helyezkedett el, és bevezette a társadalombiztosítási azonosítót, amit a mai napig használnak Franciaországban.

Az általa létrehozott nemzeti demográfiai és statisztikai hivatal például dolgozott egy népszámláláson, amiben feljegyezték az állampolgárok születési helyét és idejét, szüleinek és gyerekeinek nevét, házasságkötéseket és válásokat, lakcímeket, halálozásokat, mindent – kivéve a vallást. Emellett a Vichy-kormány alatt a francia ellenállás tagjaként egy titkos projekten is dolgozott, a demobilizált katonák listáján, hátha egyszer szükség lehet egy független francia hadseregre. Előkészített egy adag lyukkártyát, amik segítségével néhány órán belül ki lehetett volna nyomtatni és küldeni a behívót a 220 ezer beazonosított katonának.

Ez óriási feladat volt, de a németeket nem igazán érdekelték az eredmények. Sokkal jobban örültek volna, ha Carmille irodája feldolgozta volna két másik adatgyűjtés eredményeit: egy 1941-esét, amiben a zsidó munkavállalókat listázták, valamint egy hasonló témájú rendőrségi gyűjtést. Carmille minden bürokráciai eszközt bevetett, hogy megnehezítse a kollaboráns kormány dolgát a zsidók listázásában: a nagy népszámlálási projektje a lyukkártyarendszer erőforrásainak egy jelentős részét elvonta, amit így a hatóságok nem tudtak a zsidók felkutatására használni. A rendőrség és a Gestapo kénytelen volt a régi és jelentősen lassabb papíralapú rendszerre hagyatkozni.

Ez azonban csak addig működött, amíg a németek 1942-ben el nem foglalták Franciaország déli részét is. A statisztikai hivatalt arra utasították, hogy azonosítsák be a francia zsidókat, és Carmille ezt már nem tudta olyan könnyen visszautasítani, mint a Vichy-kormány alatt. Emiatt ismét bürokratikus módszerekkel akadályozta az adatgyűjtést: írás helyett szóban adott utasításokat, hogy lassabb és átláthatatlanabb legyen a reakció, felszólította a dolgozókat, hogy kezeljék hibásan a lyukkártyákat, és még az IBM gépeit is meghekkelte, hogy ne lyukasszák ki a vallást és rasszt jelölő 11. oszlopot. Olyan sikeresen akadályozta a projektet, hogy az még 1944 februárjában sem zárult le. Ekkor azonban lebukott, és a németek letartóztatták. Két napig kínozták Lyonban, majd Dachauba küldték. Közel egy évvel később, 1945. január 25-én halt meg tífuszban, alig pár hónappal a koncentrációs tábor felszabadítása előtt.