A félholtak feltámasztása

A félholtak feltámasztása

A Groó Diana Csoda Krakkóban című film­jéről szóló egyik kritikában a szerző azt írja, hogy a film végén azon is töprengenie kellett, „mi is a film vá­gyott csodája. Hogy feltámadjon a gyerekkori nagymama? Nem elég, hogy a mesei csodarabbi feltámadt, most épp őt kérlelik egy újabb cso­da elővarázsolására… vajon milyen me­sefordulatra várnak és várunk még?”

A film esztétikai értékeit és hiányos­ságait részletesen elemzik az arra hiva­tottak, ám a mű egészének jelentése, je­lensége és jelentősége részben eltér at­tól, amit a legtöbb kritika felfedez ben­ne. A bírálat legitim, ám a megértéshez több ismeretre és nagyobb együttérzésre volna szükség. A kritikus kérdésére mindenesetre válaszolva: nem keve­sebbre várnak a film szereplői, és vá­runk mi, nézők, mint a holtak és félhol­tak feltámadására.

Fiatal sírkőfaragó restaurátornő érke­zik Krakkóba, hogy egy csodarabbi sír­ját felújítsa. Egy antikváriumban össze­fut a fiúval, akivel gyerekkorában Pes­ten, nagyapja antikváriumában találkoz­tak utoljára, ám erre egyikük sem em­lékszik. A lány egy régi héber könyvet cipel, ami a munkájához kell. A mű nemcsak a rabbi sírjának ábráit tartal­mazza, de a legenda szerint a holtak feltámasztásához szükséges tudás foglala­ta, melyről a rabbi híres volt. A fiú el­lopja a fóliánst, melynek néhány lapját évek óta őrizgeti, majd beilleszti a lapo­kat a lány könyvébe, hogy így teljes le­gyen a rabbinikus mű, és megelevened­hessenek a holtak. Kergetik egymást, is­merkednek. Nanzi Grünwald hosen scheisser – idézik fel közös emlékként a húsz éve hallott mondókát. Kalandos történetek után (a fiú képzeletében?) Krakkóban megjelenik a rabbi, s a hanukai pörgettyű öntése és a játék nyomán megjelenik a nagymama is. Nún, gimel, hé, sin – áll a négy betű a trendeli négy oldalán. Nész gádol hájá sám: nagy cso­da volt ott – mármint Jeruzsálemben, a Templom újraszentelésekor, amikor egy kancsó olaj nyolc napig égett, s aminek emlékére ünnepeljük a hanukát. Nagy csoda persze a nagyi megjelenése is: a hanukai pörgettyű csodája s az emléke­zésé: visszatérés a gyerekkor édenébe.

A magányos, zárkózott, könyveket bújó fiú megnyílik a nyughatatlan, sod­ródó lánynak. Beleszeret, ám a lány el­menekül az érzelem, s a számára vállalhatatlannak tűnő kapcsolat elől. Míg a fiú a könyv, saját képzelete, illetve a me­gidézett rabbi segítsége által képes kapcsolatba lépni halott nagyanyjával, a lány a vonaton hazafelé, kezében a fiú gyerekkori trendelijével meggondolja magát, és visszatér hozzá.

A lapok helyükre kerülnek a könyv­ben, a könyvet olvassák, a hagyományt életre keltik, s a hagyomány pusztán ezáltal életre kel: a holtak szelleme feli­déztetik. A félholt élők (túlélők utódai), kibújva kimondatlan (kimondhatatlan?) gyászuk, érzelmi csigaházuk rájuk kö­vesedéit magányából – sorsukból -, ké­pesek talán, akár a lapok a könyvbe, egymás életébe illeszkedni, netán apává és anyává lenni, ha már az igazi csalá­dot, folytonosságot számukra csak a zsi­dóságot közvetítő nagyszüleik jelentet­ték. Ahogy hiányérzetükkel, emlékeik­ kel, múltjukkal – végső fokon önma­gukkal – emlékezésük, gyászuk és a ha­gyomány által kapcsolatba léptek, egy­máshoz fűződő viszonyuk lehetősége és jövőjük esélye is feltárul előttük. Halál­ közeli foglalatosságaikból és az önfele­dés tetszhalott állapotából visszatérhet­nek az élők közösségébe.

Ebben a filmben nem beszélnek a vészkorszakról, talán a zsidó szó sem hangzik el. A zsidóság szerves része a szereplők életének, a poszt-holokauszt létélmény pedig összefüggő motívu­mokban feltáruló háttere a történetnek. (A temető mint a felmenőkkel a hagyo­mány által létesített kapcsolat színhelye és eszköze, már a Córeszben, a ren­dezőnő egész estés dokumentumfilmjé­ben is helyet kapott.)

A holokauszt utáni zsidó létről, külö­nösen a második, harmadik nemzedék traumáiról és útkereséséről kevés hazai műalkotás született. Hiányzott, és sokak számára talán még ma is hiányzik hozzá a perspektíva, és a zsidóként megélt él­ményekre való reflektálás képessége, ami a zsidó nézőpont vállalását tenné szükségessé. Írók, művészek, különös tekintettel a vészkorszak után született alkotókra, gyakorta úgy érzik, hogy ha engednek univerzalista világnézetükből, az „általános emberiből” a partikuláris zsidó identitás illetve nézőpont javára, nemcsak művük integritása sínyli meg, hanem ők maguk is kevesebbek lesznek. Holott mindannyian valamilyen etnikai, vallási közösségből származunk, és bár­mennyi szenvedést hordozunk is törté­nelmünk folytán, korántsem az a gyó­gyulás útja, ha megpróbálunk kivetkőzni mivoltunkból, és úgy teszünk, mintha származásunk afféle kinőhető gyermekbetegség lenne, melyet az attól való tá­volodás orvosol. A zsidóságot illetően mindez az asszimiláció és a holokauszt utóhatásának következménye, ami a zsi­dóságot kizárólag negatívumokkal azo­nosítja. Művészként kifejezetten hasznos számot vetni a személyest befolyásoló kollektív élményekkel, noha természete­sen nem ez az egyetlen forrása az alkotásnak. Groó Diana mindenesetre vállal­ja önmagát. Érzékeny identitásfilmet ké­szített, aminek történetvezetését, drama­turgiai buktatóit, alakításait lehet bírálni, de e mivoltában úttörő vállalkozás – il­lesse ezért értő figyelem és elismerés.

Szántó T. Gábor