Szombat előfizetés 2017

Nem Szarajevóban kezdődött

Írta: Szerbhorváth György - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

Most Szerbhorváth György válaszát közöljük.

9-Szerbhorvath-Gyorgy

Az utóbbi időben annyira megváltozott (értsd: eldurvult) az emlékezetpolitika, annyira kifordítják egyesek (hogy kik, azt itt külön nem kell ecsetelnem) helyéből a történelmet, hogy ugyan miért éppen Trianon vagy a holokauszt lenne úgymond a helyén? Amikor a hivatalos múltértelmezés szerves részévé vált az, hogy a német megszállásig itt a zsidóságnak aranyélete volt, hajuk szála sem görbült, amikor úgy változik meg a szóhasználat, visszatérve a korabelihez, hogy a zsidók kiadása és legyilkolása nem volt más, mint idegenrendészeti eljárás, a romákat meg különben is Ausztriából vitték el a KZ-ekbe, az embernek annyira elakad a lélegzete, hogy nem hogy beszélnie nincs kedve minderről, de megszólalni sem tud.

Pedig meg kell. „Még” nekem is, aki kívülről, a határon túlról csöppentem ide huszonkét éve Szerbiából. Aki éppen a rendszerváltáskor, 1990-ben lett nagykorú, ám mindaddig – az ottani iskolarendszer sajátosságainak „köszönhetően”, mely mindvégig a partizánmitológiát, a vér és a háború kultuszát nevelte-verte a gyerekekbe – Trianonról és a holokausztról vajmi keveset is hallott. A jugoszláviai/vajdasági magyarok, illetve tanáraink és tankönyveink egyikről sem beszéltek – egyfelől Trianonról sem lehetett, ahogyan sok minden másról sem, és e kisszámú közösség (Tito idejében, a hetvenes években voltak a legtöbben, 450 ezren) értelmisége is lefejeződött úgy Trianon után, ahogyan 1944-45-ben és utána is.

Minthogy a (kis)magyarországi helyzetről tőlem szakavatottabbak többet tudnak mondani, én csak arról szólnék, mi zajlott és zajlik a Vajdaságban, melynek bánáti részében, akárcsak az ún. szűkebb Szerbiában, már 1941-ben abszolút mértékben lezajlott a holokauszt, Európában elsőként. 1944 után zsidók a Vajdaságban is csak hírmondónak maradtak, illetve jöttek vissza a KZ-ek túlélői. Tito 1945 után aztán nagy kegyesen kiengedte őket, mehettek Izraelbe, illetve a Nyugatra – miután megfosztották őket vagyonuktól.

Tudni kell, hogy a vajdasági magyar irodalmi-kulturális élet zászlóshajója a világháború előtt (még illegálisan) és utána is (kiemelten támogatva a jugoszláv kommunista hatalom részéről) a Híd című folyóirat volt, melyet részben magyar (származású) zsidók szerkesztettek, írtak, bár ahogy mondani szokás, ők előbb voltak kommunisták, illetve az etnikai tudatot felülírta a szupranacionális, új jugoszláv identitás. De se előtte, se közben, se utána nem beszélhetnénk a zsidók felül-reprezentációjáról a kultúrában – merthogy kultúra szinte semmi nem volt. A vajdasági magyar sajtóban talán felülreprezentáltak voltak, de hogy a holokauszt emlékezete ma is csak ímmel-ámmal érhető tetten a Vajdaságban, annak rengeteg más oka volt és van. Az ottani, újabban egyre erősebben jobboldali kultúréletben pedig semmi nem kapcsolódik össze semmivel, egyszerűen a „hivatalos” emlékezetpolitika művelői – a koszorúzó politikusok, a helytörténészek, az írók, újságírók stb. döntő többsége – képtelen párhuzamot vonni, szolidárisnak lenni egy másik kisebbséggel. Nem látják be, hogy a magyarok elleni 1944-es vérbosszú hogyan kapcsolódik a magyarok által elkövetett 1941-42-es bácskai vérengzésekhez, hogy az miképp kvadrál Trianonhoz, az pedig éppen ahhoz a politikához, amelyet a magyar kormányok folytattak 1914 előtt ezeken a területeken is más kisebbségek irányába.

Egy kisebbségi persze könnyen él az érvvel, hogy ugyan mi köze van neki más kisebbségekhez, ha ő éppen most is a többség áldozata? A helyzet sokkal rosszabb, mint gondolhatnánk – ahol a szolidaritásnak már halvány nyomait sem igen tudjuk felfedezni, miért várhatnánk el a tágabb perspektívát az emlékezetpolitikában, miért gondoljuk azt, hogy képesek vagyunk összekötni és értelmezni olyan hatalmas témákat, mint Trianon, a német megszállás és a vészkorszak, de hozzátehetjük 1956-ot és 1989-et is, a vajdasági magyarok esetében pedig az 1991-99-es délszláv háborúkat is? Amikor a vajdasági magyarok jelenleg az ekkor elesett saját halottaikra sem emlékeznek – miközben új hagyományokat teremtenek a lovászat, a bográcsos és Rúzsa Sándor tárgykörében, pálinkástól –, akkor merő illúzió, hogy ezek a társadalmi mnemotechnikában nem hogy a helyükre kerüljenek, de legalább érdemi vita, feldolgozás folyjék, úgy a köz szintjén, a nyilvánosságban, mint a szakmai fórumokon. Addig csak a zsidózás megy, a hazaárulózás, a külföldi-ügynöközés, „te elhagytad a közösséget, rólunk-nekünk te ne beszélj többé” típusú vádaskodás. Amikor egy közösség a saját elesettjeivel, a szegényekkel sem érez együtt, üldözi saját hajléktalanjait, más etnikai és vallási (stb.) kisebbségek tagjait lenézi, megveti, ugyan miért lenne reális esély arra, hogy olyan történelmi kérdésekben, melyek megértéséhez tárgyi tudás és habitus is kell (legyen az balos vagy jobbos, stb., mindegy), előrelépés történjék? Ez a helyzet csak a szélsőségeseknek kedvez mindenütt, akik a kilúgozott történelemleckékkel a nemzetnek új ragasztót kínálnak, csakhogy az enyves, és látszólag összeköt, de inkább szétválaszt, és úgyis szét fog esni az egész. Egyébként – ez még jó hír is – a Vajdaságban a határrevízió nyílt követelésének annyira nincs társadalmi bázisa, hogy a Magyar Remény Mozgalom (mely ideológiájában bevallottan a Jobbikhoz állt a legközelebb) szeptemberben felfüggesztette a tevékenységét.

A hatalmon lévő baloldal – így a köztük lévő magyar politikusok, de értelmiségiek, írók, újságírók – a Vajdaságban sokat tett 1945 és 1990 közt azért, hogy Trianon vagy sehogy, vagy egyféleképp kerüljön a képbe: igazságos történelmi lépésként a történelmi bűnökért, minek nyomán a Vajdaság is levált a Magyar Királyságtól, és ugyan kezdetben a retrográd jugoszláv királyság része volt, 1945 és Tito végképp helyre tette a dolgot: Trianon rossz, Jugoszlávia jó. Ami a háború alatt történt, így az akkori hivatalos historiográfia, az a németek bűne és a Bácskában a magyaroké is. De arról sem beszéltek – miután Tito lehetővé tette úgymond a katarzist, hogy a vajdasági magyarok immár nem fasiszták, hanem a testvériség-egység civil vallásán belül a jugoszláviai nemzetek és nemzetiségek egyike, minden joggal és kötelességgel –, hogy a Magyar Honvédség bevonulásakor, majd különösen az ún. újvidéki, azaz dél-bácskai razzia során 1942-ben elkövetett gyilkolászás vezetett épp a magyarok ellen 1944-ben elkövetett vérbosszúhoz, minek során mértéktartó becslések szerint kb. 20 ezer vajdasági magyart gyilkoltak meg, zömüket ártatlanul. Egy szó sem esett – már 1991 után sem – arról, hogy a helyi magyaroknak milyen szerepe volt a zsidók deportálásában, a pogromokban, a szabad rablásban, amelyekre már 1941-ben is sor került már. Egy szó se arról, hogy bizonyos, a Tisza-menti (Magyarkanizsa, Zenta környéke) magyarok körében 1944-ben rekordszámú nyilas párttag volt – bár ennek elsődleges oka nem e szegényparasztok fasizmusa volt, a náci hit, hanem a földéhség, s a nyilasok kínáltak földet. (Erről írtam már az Élet és Irodalom “…valahol jogos volt az önkényes végkielégítés…” pogrom, fosztogatások egy bácskai faluban 1941-től c. írásomban.)

De túlságosan 1991 után sem változott a helyzet, leszámítva, hogy a nem jugó-nosztalgikus, egyre konzervatívabb és (szélső)jobboldali helyi elit elkezdett trianonozni, hellyel-közzel zsidózni, szerbezni, kommunistázni stb., mindenért másokat téve felelőssé. Ez nem beszédhelyzet, és vitázni sem lehet arról, hogy nem lehet mindig ama érv mögé bújni, hogy mi kisebbség vagyunk, megalázottak, elnyomottak, hogy vérbosszú volt, hogy ártatlanul hurcoltak bennünket az 1991-99-es délszláv háborúkban. Tehát ha voltak is bűneink, másoknak még nagyobbak voltak, különben is, megbűnhődtünk már… És sajnos ez a diskurzus uralta el a terepet, a vajdasági magyar értelmiség (nevezzük így: liberálisabb, szociálisan érzékenyebb), ma már bőven középkorú generációjának egy nagy része emigrált a háborúk miatt, vagyis (szakmai) viták sem alakultak ki. Ma, az újabb emigrációs hullám miatt, amit a kettős állampolgárság tesz lehetővé, azaz a könnyített honosítás, fiatal értelmiségről sem igen beszélhetünk, nem hogy arról, az ő agyukban összekapcsolódik-e mindez, Trianontól a holokauszton át éppen a kettős állampolgárságig. Kivétel talán a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház néhány előadása, azaz Urbán András rendező munkássága.

Persze nehéz mindezt megérteni, ha komoly történészek is úgy látják (a magyar történelem-tankönyvekben meg tanítják is), hogy minden Szarajevóban kezdődött, és ha nincs a „szerb nacionalista” Gavrilo Princip (aki éppen jugoszláv idealista volt, s társaival a szociális igazságról álmodozott, nem Nagy-Szerbiáról), akkor nincs Trianon, majd Hitler, ergo a holokauszt sem. Ha ma az egész 20. századot le lehet ilyen sommásan zavarni, nem sok remény van.

Címkék:2015-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Mazsihisz: egy új korszak lehetősége

Az új Mazsihisz vezetés erős felhatalmazást kapott: Heisler Andrást kétharmados többséggel választotta meg a képviselő-testület. Újraválasztása, reméljük, cezúrát jelent és...

„Ha elveszek, hát vesszek el!”

Eszter könyvének erotikus magyarázatai a rabbinikus hagyományban

Close