Szombat előfizetés 2017

A Trianon-matrica

Írta: Radnóti Sándor - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

Most Radnóti Sándor válaszát közöljük.

ojpetro@gmail.com

Nincs bennem érzéketlenség Trianon iránt. Apai ágon családom nagyváradi, dédszüleim a város tekintélyes zsidó-magyar polgárai voltak, dédanyám iskolaigazgató, dédapám rendőrkapitány. Az országrész elszakítása súlyosan érintette fölmenőimet, s még magam is megtapasztaltam, hiszen váradi nagynénémet – annak az elvnek a következményeképpen, hogy ugyanazt a társadalmi rendet, de szigorúan külön-külön, zárt határok közt építsék a szocialista országok – csak tíz éves koromban ismerhettem meg.

Ezért is, és sok másért Trianon az én idegeimben is, tudatomban is jelen van. S mégis osztozom a vele szemben való ingerültségben. Dühítenek az autókon látható Nagy-Magyarország-matricák, az országban az elmúlt években százas nagyságrendben épült emlékművek, Wesselényi Miklóssal szólva „a dölyf szülte pöf és fesz” és egyszersmind az önsajnálat olcsó és szánalmas jelképei. Az ősi jog történelmi tudatában valami feneketlen történelmi tudatlanságot és jelenkori tudni-nem-akarást látok, aminek felejthetetlen példáját egyszer Kányádi Sándor, a nagy erdélyi költő mesélte el. Csurka Istvánnal beszélgetve hirtelen gyanút fogott és megkérdezte: – Te Pista, szerinted hány román él Erdélyben? – Nem tudom – szólt a válasz –, talán egymillió? Itt látható a György Péter könyvcímében emlegetett, a Wass Albert visszaadandó hegyeiben megjelenített, a Nyirő könyveinek – jellemzően csak Magyarországon, Erdélyben nem – szűrposztó, halina-kötésében materiálisan is fölidézett képzelt Erdély, a színmagyar.

A trauma traumatikus feldolgozása ez. Az idő megállítása egy valóban traumatikus eseménynél, amely – mivel majd’ száz éve történt – már kilépőben van a kommunikatív emlékezet köréből, de nem tud történelmi emlékezetté, feldolgozott emlékezetté válni, mert – áll az idő. De ebben az álló időben, körben forgó önmozgása elegendő arra, hogy mindent, ami valóságos és képzelt rossz bekövetkezett velünk az elmúlt száz esztendőben, alárendeljen ennek, és begyömöszöljön ebbe a traumába. Ami erre nem tűnik alkalmasnak, amit nem „tettek velünk”, hanem közülünk tették, az vagy kikerül a nemzeti trauma-körből, vagy átértelmeződik. Minden Trianonná válik, méghozzá Trianon-matricává: egy mindenre ráragasztható, kétdimenziós, mélység nélküli öntapadó címkévé. Trianon az Európai Unió, Trianon a Szovjetunió, Trianon a náci Németország.

Ennek vált a jelképévé a Szabadság-tér. Rényi András mélyreható elemzései már világossá tették, hogy a német megszállási emlékmű egyik legfőbb funkciója az, hogy a szovjet felszabadulási emlékművet is megszállási emlékművé értelmezze át. Ez a szellemes megoldás őrizhette meg a helyén a nemzetközi szerződések védte fehér obeliszket, s ez kényszerítette a tér másik végére, az autógarázs fölé, az ismert sufni-megoldással az új emlékmű-paródiát. Így mindkettő a Trianon-narratíva részévé vált, most nem térbeli, hanem lelki és politikai csonkítással, megfosztással. Megint csak történt velünk valami rossz, amiért semmilyen felelősséggel nem tartozunk.

Nemzeti himnuszunk, a nagy Kölcsey nagy verse arról szól, hogy Isten sújtja választott népét. Ez a zsidó motívum – minden nemzeti ébredést a választottság prófétai tudata kíséri – nálunk különös erővel kapcsolódott össze a katasztrófák sorozatával, hiszen „bűneink miatt gyúlt harag kebledben”. A bűn azonban nem tárgya a versnek, amely lendületében eljut ahhoz a még ebben a szent költeményben is nehezen felfogható és elfogadható sorhoz, hogy „megbűnhődte már e nép” nemcsak a múltat, hanem a jövendőt is.

Mai felfogásunk szerint – helyesen – nincs kollektív bűn. Az állam sem azonos – ahogy ma sulykolják nekünk – a „magyar emberekkel”, az állam bűnei sem a közösség bűnei. A ma élő magyarok között alighanem már senki sincs – vagy ha van, kevés ideje lehet hátra –, akinek személyes felelőssége lenne abban, amit korábban élő egyes magyarok – nem kis számban –, és maga a magyar állam a német megszállás előtt és után elkövettek felebarátjaikkal, az itt élő magyar és nem magyar zsidókkal. A Trianon-matrica azonban éppen a kollektív mentesítést kínálja, valamiféle jogot egy olyan általános amnesztiára, amely nemcsak az ország történelmi állapotából, öncsaló nemzeteszméiből is következő személyes bűnökre és az állam bűneire ad felmentést, hanem ennél többet: felejtést, a történelem átírását, az eufémizmusok gyalázatát. A Trianon-matrica arra jó, hogy Trianon valóságos traumája eltöröljön egy másik valóságos, és nem kevésbé mélyen nemzeti traumát, a vészkorszak traumáját.

Ám ennek a felfogásnak ellent kell állni. „Mert semmi vagy, ha nem vagy ellenállás” – írta híresen Babits. Az ellenállás példája a Szabadság-téri ellen-emlékmű, e szedett-vedett személyes emlékekből összeálló megrendítő képződmény, s példája maga a Szabadság-tér mozgalma is. Méghozzá nemcsak abban a konkrét értelemben, hogy ellenáll annak a történelemhamisításnak, amely a magyar állam felelősségét semmivé, a német állam felelősségét mindenné teszi. Ellenáll ugyanis annak a sokkal szélesebb értelemben vett, és sokkal több embert érintő Trianon-matricának is, hogy a balsors újra tépi a magyart azoknak a hatalomra került csibészeknek a képében, aki megcsonkítják jogait, szabadságát, és ez ellen az istencsapása ellen nincs orvosság.

Lehet, hosszú ideig valóban nem lesz. De csak akkor vész el a magyar a magyarban, ha már történetesen ide születtünk, vagy általánosabban, akkor vész el az emberben a közös múlt (és jövő), az együttélés és a szolidaritás szelleme, ha ezt is új Trianonként éli át.

 

(Elhangzott 2014. szeptember 30-án a Szabadság-téren.)

 

Címkék:2015-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Még nem késő!

Budapesten nincs szükség újabb holokausztközpontra, de az együttélés derűsebb emlékeinek felidézésére igen.

Az emberség sokszínűsége

A cseh egyházak azt kérik a plébániáktól, hogy fogadjanak be keresztény menekültcsaládokat. A Csehtestvér Evangélikus Egyház egyház felhívta az állam...

Close