Szombat előfizetés 2017

Kétarcú Trianon

Írta: Gerő András - Rovat: Politika, Történelem

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

Most Gerő András válaszát közöljük.

GerőAndrás_fotóNeményiMárton_fnhír24hu_1

Gerő András

 

Amikor Magyarországon valaki nyilvánosan azt mondja: Trianon, akkor két jelentéstartomány jelenik meg egy szóban.

Az egyik jelentés a trianoni békét jelenti, amit nagyon sokan békediktátumnak neveznek. Az első világháborút Magyarország számára lezáró trianoni békeszerződés az akkori történelminek nevezett Magyarország határait alapvetően megváltoztatta. Az ország sokkal kisebb lett, és lakosságának jelentős részét így el is vesztette. A lakosságvesztés milliószámra érintette azokat, akik önmagukat magyarnak tartották. Éppen ezért a trianoni békét – s ebben nagyjából-egészében nemzeti konszenzus van – igazságtalannak, méltánytalannak tartják.

A másik jelentés magában foglalja azt a politikai reakciósorozatot, amelyet a Horthy-korszak testesített meg, s a rendszerváltás után a szabadság körülményei között újra életre kelt. Eszerint az igaz magyar feladata az, hogy visszaállítsa a történelmi (Szent István-i, régi, nagy) Magyarországot, mert „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország”. Ez az értelmezés úgy gondolja, hogy a trianoni béke nem azért méltánytalan, mert a magyar etnikum egy része más államok fennhatósága alá került, hanem az a baj vele, hogy felszámolta a történelmi egységnek tekintett Nagy-Magyarországot.

Az első jelentés tárgyszerű érveléssel alátámasztható, a második jelentés egyértelműen a magyar nacionalizmus irredentába hajló vonulatát képviseli, amely racionális és történeti érveléssel védhetetlen. Az első feladat tehát, hogy szétválasszuk a jelentéstartalmakat.

Az első jelentéssel most nem foglalkozom, mert az értelmezés evidens. A második azonban megérdemel néhány mondatot.

A történelmi Magyarország 1867-tel, a Habsburgokkal történő kiegyezés nyomán állt helyre. Előtte a középkori Magyarországot hatalmilag és közigazgatásilag feldarabolták. 1848-49 ugyan deklarálta az uniót Erdéllyel, de a felelős magyar kormány tényleges fennhatósága soha nem terjedt ki az ország egészére. 1849-ben a forradalom és szabadságharc leverése után a győztes Habsburg hatalom ugyancsak szétdarabolt módon igazgatta Magyarországot.

A 16. század óta a kiegyezés hozta létre először az ország területi egységét.

A dualista politikai szerkezet azonban az idők során egyre több feszültségforrást épített magába. A 19-20. század fordulójára szinte mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy az egyik fő töréspontot az ország nemzetiségi viszonyai jelentik, hiszen ahogy a magyar nemzetté válás, a magyar nacionalizmus kijegecesedett, ugyanígy – ütemkésésekkel – megtörtént ez a nemzetiségek esetében is. A 19. század utolsó harmadára már voltak olyan magyarországi nemzetiségek is, amelyek mögött az adott etnikumból kialakult nemzetállam állott (Románia, Szerbia).

A Habsburg Monarchia szétesésével, az első világháború vesztes befejezésével magától értetődő lett, hogy a történelmi Magyarország nem fenntartható politikai egység. A magyar politikai elit jelentős része számára axiomatikus erejű volt az ország területi integritása, de ez senki más számára nem volt az. Olyannyira erős volt a történelmi Magyarország fenntarthatatlanságának gondolati és politikai vonulata, hogy a Szarajevóban meggyilkolt trónörökös, Ferenc Ferdinánd is – szándékai szerint – területileg föderalizálta volna a szent istváninak tekintett országot. De a Habsburg Birodalomnak alternatívát biztosítani akaró Kossuth is úgy gondolta: Erdély és Horvátország nem kell, hogy része legyen Magyarországnak. Erről több megnyilatkozása is tanúskodik, így többek között a Dunai Szövetség 1862-es tervezete.

A történelmi Magyarország létét a Habsburgokkal való kiegyezés biztosította, s a Habsburg Birodalom megszűnésével ez a biztosíték megszűnt.

1918. október végétől nemcsak a magyarok, hanem a nemzetiségek is létrehozták saját nemzeti tanácsaikat, s egy részük kinyilvánította, hogy más állam fennhatósága alá kíván tartozni. Úgy vélem, hogy a történelmi Magyarország létének folytonossága nem volt reális opció – amiből nem következik az, hogy a szétdarabolást nemzetközi jogilag szentesítő trianoni béke etnikai értelemben igazságos vagy méltányos lett volna.

Sokan érdekeltek abban, hogy a két jelentéstartalmat összemossák, s ezáltal egy olyan nacionalista értelmezést igazoljanak a trianoni béke méltánytalanságaival, amely egyébként semmilyen értelemben sem tartható. Politikai értelemben ezt a teljesen tarthatatlan – mert igazolhatatlan – értelmezést ma Magyarországon a szélsőjobb képviseli. Ők azok, akik folytonosan Trianon revíziójáról beszélnek, s az állandóan felmutatott Nagy-Magyarország ábrázolatokkal előhívják a feltámaszthatatlan múlttá vált képzeteket. Ennyiben ők egy halott iránti szeretetről beszélnek, amit én nemzeti nekrofíliának hívok.

A jobboldalnak ma már van hivatalosnak tekinthető értelmezése Trianonról. Ezt törvény rögzíti (2010. évi XLV. törvény a nemzeti összetartozás melletti tanúságtételről). A törvény célja szerint egyaránt elhatárolódik a revíziótól és a nemzeti önazonosság internacionalista szellemű felszámolásának törekvésétől. A Trianon-történetet nem önsajnáló és területi korrekcióktól áthatott módon értelmezi, hanem a nemzeti összetartozás pozitív élményeként kívánja megfogalmazni. (Tanulmányban dolgoztam fel ezt a kérdést: A nemzeti összetartozás napja. In: Gerő András: Nemzeti történelemkönyv. Habsburg Történeti Intézet, Budapest, 2013. 111-146. pp.) A törvény óta eltelt négy év gyakorlata azonban arról tanúskodik, hogy a törvényalkotó szándéka nem tört át; Trianon esetében a nyilvános teret továbbra is eluralja a Horthy-éra felmelegített revíziós értelmezése.

A baloldalnak nincs releváns olvasata Trianonról – még arra sem képesek, hogy az általam említett két jelentéstartalmat élesen szétválasszák. Pedig lenne feladatuk, hiszen a nacionalista értelmezéssel szemben már rég ki kellett volna alakítaniuk egy patrióta narratívát.

Manapság az is divat lett – s ez már érinti azokat is, akiket mások vagy ők maguk zsidóként definiálnak –, hogy megpróbálják a két jelentéstartalmat nem elválasztó Trianon- fogalmat összemosni a holokauszttal, és ezen az alapon éles határvonalat húzni a „keresztény” és a „zsidó” lakosság között. Idézek egy ilyen véleményt: „Miközben a holokauszt ugyanolyan tragédiája a magyar társadalomnak, mint Trianon, és úgy gondolom, hogy a kettő között rangsort felállítani abszurdum lenne, a két magyarországi emlékezeti csoport nem képes a másik tragédiájával együtt érezni”. (Emlékezetközösségek. Romsics Ignác. http://itthon.transindex.ro/?cikk=23576 – 2014. június 16.)

Az ilyenfajta okfejtés persze ezer sebből vérzik.

A definiálatlanul értelmezett Trianon természetesen nem ugyanolyan tragédia, mint a holokauszt. Már a két esemény lételméleti olvasata is eltér. A magyar etnikum feldarabolása egyértelműen nemzeti tragédia, a holokauszt viszont – európai mérete miatt – egy kultúra tragédiája is volt. Trianon egy elképesztően méltánytalan békeszerződés, a holokauszt azonban egy állami, megtervezett tömeggyilkosság volt. S ami a legfontosabb: Trianonnál – mint látjuk – lehetett és lehet revízióban gondolkodni, a meggyilkoltakat viszont nem lehet feltámasztani.

Az adott értelmezés abszolút relativizálja a holokausztot, és valami olyasmivel veti össze, amivel nem összevethető. Ez körülbelül olyan, mint amikor valaki össze akarja hasonlítani háza kifosztását azzal, hogy megölték a családját. Mindkettő szörnyű, de nem összehasonlítható.

Ami pedig azt illeti, hogy a „keresztényeknek” és az „izraelitáknak” kollektív és homogén viszonya lenne a különféle történelmi eseményekhez, mindkét „oldalt” alaptalanul stigmatizáló, mérhetetlenül leegyszerűsített és így félrevezető gondolkodásra utal, hiszen a kép egykoron és ma is jóval differenciáltabb. Nem is biztos, hogy ezek között az „oldalak” között húzódik a törésvonal. Megjegyzem, hogy a két háború között a zsidó közösség legitim vezetősége osztotta a magyar nacionalizmus axiómarendszerét, és éppúgy híve volt a „mindent vissza!” eszmekörének, mint a Horthy-éra hivatalos politikája; és azt is, hogy kevesen szóltak lényeglátóbban a holokausztról, mint Pilinszky János, az egyik legkiválóbb magyar költő, aki történetesen mélyen elkötelezett katolikus volt.

Attól viszont még senki nem tekinthető „izraelitának”, hogy majd’ száz évvel Trianon után nem osztja Trianon nacionalista interpretációját.

Mindenesetre ez az értelmezés is jelzi, hiába telt el majd’ egy évszázad Trianon óta, ma is nagyon sokan érdekeltek abban, hogy a holokausztot relativizálva, fogalmilag tisztázatlanul, érzelmi tartalmakat mozgósítva, azokra rájátszva beszéljenek.

Megítélésem szerint a csak a múlton rágódó identitáskonstrukciók életképességét elsődlegesen az biztosítja, hogy a magyar társadalom sikerhiányos. A németek – mert sikeresek – nagyvonalú megértéssel viszonyulnak a holokauszthoz, és nem búsonganak azon, hogy nemzetük a 20. században két világháborút vesztett el, s ez számukra sok esetben tragikus következményekkel is járt. (Németországban nincsenek a Harmadik Birodalom ábrázolatát jelölő autómatricák. Aki ilyet kitenne, valószínűleg csak elnéző mosolyt váltana ki a többiekből.) A németek tisztelik halottaikat, de problémáik megoldását nem a múltban keresik, s nem akarják a jelenben lejátszani a halottak harcait.

Ostobaságaink oka társadalmunk sikertelensége. Annak adnám a legnagyobb magyar kitüntetést, aki egyszer megválaszolná: miért vagyunk ilyen sikertelenek?

Címkék:2015-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Hogy menekült meg Albánia zsidó lakossága?

Albánia volt az egyetlen ország Európában, ahol több zsidó élt a második világháború végén, mint előtte, pedig 1939-ben előbb az...

Gergely Ágnes: Oklahoma ezüstje

Portrék – utal szerényen az új kötetbeli írások műfajára Gergely Ágnes. Az olvasó ezúttal nem egyetlen, saját történetet kap, hanem...

Close