Szombat előfizetés 2017

Bizalom és lojalitás

Írta: Dr. Köves Slomó - Rovat: Politika

Schiller-Szombat_banner-02_700x100px_Corsa_20160223

Az emlékezés és a torzult valóságérzékelés tanulságai

Trianon helye a magyar társadalmi emlékezetben

Lapunk az alábbi körkérdést intézte a szellemi és közélet néhány szereplőjéhez:

“A 20. századi magyar veszteségek napjaink közéleti vitáinak tárgyát képezik, és meghatározó szerepet játszanak az emlékezetpolitikában, az identitáspolitikai küzdelmekben.

Sokat írtunk róla mi is: a vészkorszak emlékezete nem tudatosodott kellőképpen a magyar társadalomban, nem érzékelhető a társadalmi együttérzés.

Felmerül a kérdés: vajon Trianon a megfelelő helyen van-e a magyar emlékezetben: a jobboldalon, a baloldalon és a zsidó emlékezetben?

Ha nem, miért nem? Kell-e, s ha igen, milyen irányban kellene elmozdulnia a társadalmi emlékezetnek ezen a téren? Összefügg-e, s ha igen, Ön szerint hogyan függ össze Trianon és a vészkorszak emlékezete?”

A válaszadók: Böcskei Balázs, Gerő András, Heller Ágnes, Kovács Éva, Köves Slomó, Radnóti Sándor, Somogyi Zoltán, Szerbhorváth György, Szilágyi Ákos, Szőnyi Szilárd és Wekerle Szabolcs.

Most Köves Slomó válaszát közöljük.

köves slomó

Köves Slomó

Emlékezni és emlékeztetni, tanulságokat levonni – ez a célja egy nemzet, egy közösség életében a történelmi eseményekre, sorsfordítókra és veszteségekre való emlékezésnek.

Mindannyian zavarban vagyunk, amikor történeti folyamatok, traumák összevetésével foglalkozunk. Traumák és sérelmek összevetése ugyanis a relatívizmus csapdájának elkerülése nélkül alig lehetséges.

A történelem, mint történetírás és mint organikus elbeszélés bizonyosan ellenáll egy ilyen kísérletnek. Nem ismerünk olyan történettudományi módszert, amely képes volna fájdalmat, kétségbeesést, személyes veszteséget mérni, összemérni. A trianoni döntéssel nyelvétől, identitásától, nemzettudatától és sokszor vagyonától, egzisztenciájától fosztották meg magyar polgárok millióit, e történések hatása és a határokon belül maradottak rémülete, megalázottsága kölcsönösen hatottak egymásra. Ezek hatásai járták át a 20. század 1920 utáni magyar történelmét, és a 21. század legfontosabb identitáskérdéseire is hatnak. Mindezen mélyreható és feldolgozhatatlan keserűségnek a történeti elbeszélés világában való megméretése a holokauszt áldozatainak és a meg nem született, azóta talán milliók hiányával, valamint a túlélők életet nyomorító, generációk életképességét ellehetetlenítő mély neurózisaival badarság lenne. Az áldozatok kölcsönös hiányérzete, tanácstalansága egy dologban azonban közös: mintha a két trauma áldozatainak csoportjai egymáson valamiféle érzéketlenséget kérnének számon, ami a tökéletes emberi kiszolgáltatottság közös tapasztalata vonatkozásában nyilvánul meg.

A sérelmek és traumák világában egy ponton mindig lojalitáskérdésekbe ütközünk. Abba a kérdésbe, hogy áldozat és elkövető viszonyában a bizalom – a nemzeti kérdések világában különösen elengedhetetlen bizalom –, milyen módon és melyik ponton számolódott, számolódik fel. A zsidó–magyar együttélés vonatkozásában, legtisztábban a Trianon és a holokauszt traumáinak relativizálása során érhető tetten a lojalitás kérdése.

Pozitív identitás traumák tükrében

A magyar zsidóság identitástudatának és az identitás keresésének egyik megkerülhetetlen, központi eleme a holokauszt traumájának az identitásokban elfoglalt szerepe. Talán nem kevésbé igaz ez a magyar nemzeti identitásra sem, melynek gerince a nemzeti tragédia kultusza, ami az elmúlt 500 év történetét kudarcok és megcsalatások láncolataként értelmezi.

Zsidó magyarok társaságban előfordul, hogy savanyú értetlenséggel szólunk a trianoni országcsonkítás traumatikus, nemzeti identitás-alkotó szerepéről, és legalább ilyen gyakran fordul elő nem-zsidó magyarok körében, hogy sokan eltúlozottnak és erőltetettnek tartják a holokausztra való emlékezések sokaságát, illetve folyamatos napirenden tartását.

A zsidó magyarok egy részét feltehetően azért irritálja a trianoni emlékezés, mert az ország megcsonkítását követő évtizedekben a revizionista jelképek és az antiszemitizmus összenőttek. Ezért egy „nem, nem soha”, vagy egy Nagy-Magyarország matrica óhatatlanul is offenzív asszociációkat ébreszt.

A nem-zsidó magyarok egy részét pedig feltehetően azért zavarja a holokauszt emlékének napirenden tartása, mert úgy érzik, hogy az emlékezés nem más, mint egy olyan bűnnek a számonkérése, amelyet személyesen nem ők követtek el, és amelynek számonkérése még kollektív értelemben sem magától értetődő.

Sok zsidó magyar érzi úgy, hogy a trianoni tragédia középpontba állítása egy olyan nacionalista paradigma része, amely tulajdonképpen a holokauszttal kapcsolatos felelősségről és tragédiáról igyekszik elvonni a figyelmet. Sok nem-zsidó magyar pedig azzal nyugtatja lelkiismeretét, hogy „nekünk is megvan a magunk tragédiája”, és ha a „zsidók ennyire érzéketlenek a mi ügyeinkkel kapcsolatban, akkor ne várják tőlünk sem, hogy átérezzük az ő fájdalmukat”.

Külön-külön és közösen is elmaradt a történelmi katarzis, ami nélkül nehéz egy olyan emlékezeti közösségnek megküzdenie a közös és egyéni traumák komplex rendszerével, amelynek utolsó – és talán egyetlen – közös pozitív történeti tapasztalata a kiegyezés utáni időszak alig néhány évtizede.

Tanulságok az emlékezésből

Ezen keserű vallomás mentén könnyedén jön zavarba az ember, ha valaki(k)ben egyáltalán felvetődik a történelmi sorsfordítókra való emlékezés kötelességének megkérdőjelezhetősége. „Mi értelme van olyan sokat emlékezni a holokausztra?” – kérdezte tőlem pár hónappal ezelőtt egy debreceni gimnazista egy iskolai előadás után.

Az egyes ember személyes élete tekintetében, a sorseseményekre és a belőlük keletkezett sebekre, hegekre (amiket traumáknak szoktunk becézni leggyakrabban) elfojtással reagál. Eredendő történetünkből kilendítő, negatív élményeinket és tapasztalatainkat igyekszünk emlékezetünk felszíni szövedékéből félreseperni, annak mélyebb rétegeibe temetni. Csakhogy az emlékek makacsak, nem engednek a felejtés könnyelmű csábításának. Tudatalattink mélyén ott lapulnak, és akárcsak a mélytengeri örvények, egy idő után a felszínen is turbulenciát okoznak. Ilyenkor a pszichoanalízis hagyománya szerint az egészséges túlélés, a személyiség integritásának és koherenciájának fenntartása érdekében érdemes a szövődmények feltárásának munkáját elvégezni, ismét végiggondolni, hogyan is történt, ami történt, mi vezetett oda és milyen tanulságokat levonva tudjuk egyáltalán feldolgozni a történteket.

Válsághelyzetekben nincs időnk az események analitikus feldolgozásra, ilyenkor a túlélésért küzdünk. A történtektől eltávolodva azonban érdemes újra elővenni az eseményeket, és tudatosan, lélekben azokat újra átélve levonni a következtetéseket, gyarapodni az élet traumatikus eseményeiből is.

Többek közt ez lenne az emlékezés értelme. A zsidó vallási tradíció is ezért teszi központi elemévé az emlékezést. Emlékezni személyes és kollektív életünk pozitív és negatív eseményeire, újra átélni azokat, magunkban feldolgozva aktualitásaikat, tanulságaikat újra és újra megtalálva. „Ezek a napok emlékeztetnek és megcselekednek minden nemzedékben” – tanítja Eszter könyve (9:28.). „Minden nemzedékben tekintsen magára úgy az ember, mintha ő vonult volna ki Egyiptomból” – olvassuk évről évre a Hágádában.

Az önreflexió lehet az egyetlen értelmes célja egy közösség és egy nemzet esetében a tragédiákra való emlékezésnek. Semmiképp sem a sérelmek világgá kürtölése, vagy a velünk szemben elkövetett igazságtalanság napirenden tartása.

A magyar közbeszédből, köztudatból és nemzeti emlékezetből fájdalmasan hiányzik ez a reflexív mozzanat, legyen szó a nemzet történetének bármely, eddig megküzdetlen traumájáról. Mind Trianon, mind pedig a holokauszt emlékezet-elbeszéléseiben kevés szó esik az önépítő, önreflexív tanulságlevonásról. Pedig, ha más nem is, mindkét emlékezeti gócpont esetében léteznek érvényes tanulságok. Méghozzá nem csak a „tettes”, hanem az „áldozat” oldalán is.

A torzult valóságérzékelés veszélyei

Nyilvánvalóan nem vállalkoznék arra, hogy ezen írás keretein belül minden lehetséges tanulságot megtaláljak, de egy, jellegében hasonló pontot, közös metszetet érdemes megemlíteni. Ez pedig a torzult valóságérzékelés problémája.

Talán nem vagyunk túl merészek, ha azt mondjuk, hogy mind a holokauszt, mind Trianon esetében a tragédiát egy kollektív, torzult valóságtudat előzte meg. Talán mérsékelhető lehetett volna a pusztítás, ha a torzult valóságértelmezés belterjes világából lett volna merszünk a valóság igazságát megvallani.

A Trianonhoz vezető végzetes folyamatok egyik fő mozgatórugója volt a kiegyezést követő eufória. Az évszázadokon át remélt, 1848-ban majdnem kiharcolt és 1867-ben látszólag visszanyert önrendelkezés eufóriája olyan téves valóságérzékelésbe terelte a nemzet egészét, amely nem akart tudomást venni a történelmi Magyarország területén időközben igencsak megváltozott demográfiai és nemzetiségi mutatókról, a megnövekedett lélekszámú nemzetiségekről, igényeikről és törekvéseikről.

A kiegyezés ugyan visszaállította Magyarország szuverenitását, de a nemzetiségek helyzetét nem rendezte. Pedig a kiegyezés idején a magyarok az ország lakosságának nem egész felét alkották csupán. Bár a magyar Országgyűlés már 1868-ban elfogadta a nemzetiségek jogairól szóló XLIV. törvénycikkelyt, a törvény szelleme a mindennapi élet világába csak kevéssé hatolt le. A korabeli osztályérdekeket és nemzeti félelmeket összekapcsoló kicsinyes és érzéketlen nemzetiségi politika nem akart tudomást venni a közeledő tragédiáról. Egy eltorzult valóságérzékelés vezetett tragédiához.

A valóság téves, imaginárius észleléséből fájdalmas, fizikai valóság lett.

A kiegyezést követő korszak nemcsak a magyar nemzet egésze számára hozta el a rég remélt megváltást, hanem a nagylélekszámú magyar zsidóság hosszú évtizedeken át kudarcosnak tűnő küzdelmében is győzelmet hozott. A magyar zsidók elnyerték egyéni szabadságjogaikat, kihirdettetett az emancipációs törvény. Ezzel egy időben kimondatlanul is egy olyan asszimilációs alku született, amelynek ígérete szerint a zsidók asszimilációjáért cserébe a jogon kívüli állapot és az antiszemitizmus a múlté, a magyar zsidók végérvényesen a nemzet elválaszthatatlan részei, mózeshitű magyarok lesznek. A magyar zsidóság eufóriája is azonban sajnos igen hamar egy torzult valóságkoncepció mentén nyert értelmet. Olyanná lett, amely nem akart tudomást venni sem Istóczy Győző antiszemita pártjáról, sem a tiszaeszlári vérvádról. Még a numerus clausus, a fehérterror és a zsidótörvények idején is abban az erősen szubjektív valóságtérben éltünk, hogy egy átmeneti, múló problémáról van szó, velünk ez nem fog megtörténni. A torzult valóságtérből megint csak elviselhetetlen fizikai valóság lett.

Napjainkban mindez a kölcsönös bizalmatlanságban és az együttélés harmóniáját nagymértékben korlátozó lojalitáskérdés fel-felvetésében kulminál. A bizalmatlanság ködfátylán keresztül torzuló valóságérzékelés mételye így napjainkat sem kerüli el. A nagyfokú felelőtlenséggel antiszemitizmust kiáltó zsidók és zsidó közösségi vezetők éppoly kárt okoznak traumáink megküzdhetőségének, mint a „külföldön árulkodó” zsidók összeesküvésének kliséje a mainstream politikai diskurzusban. Mintha (zsidó és nem-zsidó) magyar sajátosság lenne a torzult valóságképek megküzdése. Ugyanaz a típusú probléma, amely a nemzet nagy tragédiáit is megelőzte és jellemezte.

Bizalmi viszonyainkat bizonyosan csak a közös emlékezés, a közös történelmi traumáinkban fellelt közös mozzanat felismerése, a kiszolgáltatottság élményének közös elutasítása által, egy közösen konstruált, élhető és igaz valóság elfogadásával állíthatjuk helyre.

 

A szerző az EMIH Vezető rabbija

Címkék:2015-01

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

Légierő, haditengerészet, internetes haderő

Önálló szervezeti egységgé szerveznék az izraeli hadsereg kiberhadviselést folytató erőit – jelentette az izraeli sajtó kedden. A világban egyre gyakoribb...

Múzeumok éjszakája – a Mazsihisz programjai

2015. június 20. szombat este, 10 órától: Dohány utcai zsinagóga, Magyar Zsidó Múzeum, Magyar Zsidó Levéltár, Goldmark terem, Zsidónegyed séták,...

Close