Újrakezdés, emlékezet és populáris képzelet a vészkorszak után

,,A könyv megírásában az a szándék is vezérelt, hogy az olvasókat kevéssé ismert vagy teljesen ismeretlen forrásokkal szembesítsem… olyan hangokat engedjek szóhoz jutni, amelyek eddig kevésbé voltak hallhatók.”

,,Bódi Lóránt könyve a privát és a publikus szféra határán olyan mélységekbe visz, amelyek általában a legközelebbi hozzátartozók előtt is rejtve maradtak. Mindezt tudományos igénnyel teszi, még akkor is, amikor a holokausztot túlélők házassági hirdetésein keresztül mutatja be a traumatizált boldogságkeresőket és párválasztási kritériumaikat. Vagy amikor a gyászoló hozzátartozókat kíséri auschwitzi zarándokútjaikon a haláltábor területére. A kötet egyszerre villantja fel az egyéni érzelmekkel sűrűn átszőtt pillanatokat, valamint azok kollektív kulturális hátterét” – írja a könyvről Ádám István Pál.

A Sebre tett kézzel a vészkorszak történetét és korai emlékezetét vizsgálja meglepő eseteken keresztül, házassági hirdetéseket idéz, zsidóvicceket boncol, karikatúrák mögé pillant, lexikonszócikkeket elemez, Auschwitzot mint kiállítóteret járja végig, valamint mítoszokat igazol vagy cáfol, többek között a RIF-szappanok történetét. Bódi a források elsődleges kontextusának minél teljesebb feltárásával tanulmányozza e tartalmak létrejöttét és változásait.

Bódi Lóránt (1987) kultúrtörténész. Doktori fokozatát az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szerezte. Kutatóként dolgozott az MTA Történettudományi Intézetében, valamint több egyetemen is tanít. A Café Bábel esszéfolyóirat főszerkesztője. Jelenleg a Fondation pour la Mémoire de la Shoah posztdoktori ösztöndíjasa.

Az alábbiakban részletet olvashatnak a könyv bevezetőjéből.

***

„– Mikor hallott először a holokausztról?

– Mint mindenki más, a háború után. De ez olyan mértékű és horderejű esemény volt, hogy senki sem tudta azonnal felfogni a jelentőségét. És ne felejtsük el, hogy ez közvetlenül a háború után történt. Az emberek el akarták felejteni. Újra élni akartak.”

Még egy hétnek kellett eltelnie, hogy végleg elhallgassanak a fegyverek Európában. Az ország egy hónapja szabadult fel. A főváros romokban hevert: Buda látképét a felrobbantott hidak és a lebombázott, kísértetiesen tátongó vár látványa uralta. A Duna túlpartján az egykori korzó kiégett szállodái, autók és harcjárművek roncsai hevertek, szétlőtt házak, éjszakánként a város áramellátási problémák miatt sötétbe borult. Május elsején azonban egyszer csak újra megszólalt a rádió: délben az Ideglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla mondott beszédet. Ezzel párhuzamosan a város is mozgásba lendült, a kora nyári melegben újra járni kezdtek a villamosok. Ezen a napon a szakszervezetek, a Magyar Kommunista Párt és a Magyarországi Szociáldemokrata Párt az ország minden részén az első szabad május elsejére készült. Az ünnepre érkező tömeg még a harcok árnyékában, egy „romváros” kulisszái között menetelt.

A nagy eseményt a pártok igyekeztek kötelezővé tenni a tagság számára, miközben a háború alatt gyakran kompromittálódott, az új realitásokhoz gyorsan alkalmazkodni kívánó házfelügyelők (házmesterek) a bérházak lakóit agitálták részvételre. A felvonulás több százezer embert vonzott, és ez a tömeg javarészt mégis önkéntes alapon jelent meg. A menet a Gellért, Vigadó és Szabadság téren frissen felállított szovjet hősi emlékművek leleplezésével indult (az ünnepségek egyszerre zajlottak más nagyvárosokban is, például Debrecenben és Szegeden). Az emlékműavatások a „szovjet nép véráldozatát” és a fasizmus alóli felszabadulást szimbolizálták, és erősítették a felvonulás antifasiszta karakterét. A nemzeti függetlenség baloldali hősei és a szovjet vezetők arcképei mellett, a közelmúlttal való szimbolikus leszámolás jegyében, lovas kocsin vontatott bábfigurák és élőképek vonultak fel, amelyek a Horthy-korszak szereplőit, Hitlert, valamint felakasztott nyilasokat és Szálasit ábrázolták.

Ezzel egy időben a házfalakon és a villanyoszlopokon elhelyezett gúnyrajzokon szintén ők néztek szembe a vonuló tömeggel. Az emlékműavatásokat követően az ünneplő tömeg a romos házakkal szegélyezett Andrássy úton vonult végig a szokottnál melegebb napon, egészen a Hősök teréig, ahol a két párt képviselői az ünnepi beszédeket tartották meg.

A százezres tömegben jelen volt az MKP-hoz csatlakozó Radnóti Miklósné Gyarmati Fanni is, aki lelkendezve írt a felvonulásról. A háború alatt, zsidó származása miatt, a nyilaskorszakot bujkálva élte túl. Januárban értesült szerelme, Radnóti Miklós haláláról. Ekkor már a Magyar Rádiónál dolgozott. A szegedi felvonuláson az épp pályáját kezdő karikaturista – e könyv másik, később felbukkanó szereplője –, Kaján Tibor vehetett részt, aki szerencséjének köszönhetően szabadult meg a munkaszolgálatból, és az esemény dekorációit készítette. Szintén részt kellett, hogy vegyen a felvonuláson a Kassák egykori Munka-köréhez tartozó Bálint Endre és a Munka-kör egy másik tagja, Schubert Ernő, akik az SZDP megbízásából a budapesti felvonulás vizuális megjelenéséért feleltek. Bálint nemrég tért vissza a munkaszolgálatból, Schubert pedig – Gyarmati Fannihoz hasonlóan – Budapesten bujkálva élte túl a háború éveit. A felvonuló tömegben Budapesten és vidéken is akár ott lehettek azok is, akik a halál torkából menekültek meg, a „maradék zsidóság” tagjai: a februárban a budapesti gettó falain belül és kívül felszabadultak (körülbelül 70 000 ember), a halálmenetekből, munkaszolgálatból, kényszermunkából hazatérők, valamint a deportáltak közül azok, akik koncentrációs táborokból tértek már haza (20–30 000 főre becsülték).

A felvonulás során és a háborút követő bizonytalanságokkal teli mindennapokban sokféle érzés kavargott a romok felett: a háborús vereség – „összeomlás”, ahogy nevezték – okozta lesújtottság, másoknál a fasizmus és a „hazai csatlósai” felett aratott győzelem lelkesedése, a bosszúvágy, a hála, a kezdeti reménykedés, a félelem és a harag egyaránt. Ahogy Frank Biess megjegyzi, a háború idején átélt szélsőséges erőszak tapasztalata és az új világ építése együtt az érzelmek új „rezsimjét” is elhozta. A múlttal való leszámolás 1945 után különböző politikai, társadalmi és kulturális gyakorlatokon keresztül vette kezdetét. Ennek részeként működésbe léptek a jogalkotás és az igazságszolgáltatás formális intézményei – mindenekelőtt az 1945 januárjában felállított igazolóbizottságok és népbíróságok, amelyek a megsérült morális rend helyreállításának letéteményeseiként léptek fel. E folyamat során az igazságszolgáltatás nem csupán jogi, hanem szimbolikus és performatív szerepet is betöltött: a háborús főbűnösök tárgyalásai és nyomukban a nyilvános kivégzések a közösségi igazságérzet megerősítését, a társadalom purifikációjának szimbolikus kifejezését, valamint a társadalmi konszenzus újrateremtését szolgálták. A bírósági ítéletek a háborús vereségért és az ország „romba döntéséért” a háborús bűnösökre ruházták a kizárólagos felelősséget.

Emellett a kultúrában – főként a népszerű irodalomban – is megjelentek a közelmúlt eseményeinek fikciós és életrajzi ihletésű elbeszélései. A sajtó pedig követte és visszatükrözte a politikai pártok – elsősorban a baloldali blokk – álláspontját, és aktívan formálta az erről folyó diskurzust. Erőteljes szerepet vállalt a közelmúlttal való szakítás és az új kezdet, a demokrácia narratívájának kidolgozásában, amely többnyire a háborús vereség felelősségének kérdését a háborús bűnösökre helyezte, és a történteket a népbírósági diskurzusból kölcsönzött „katasztrófa” koncepciójába emelte. Mindeközben a háború részeként talán soha nem esett annyi és annyiféle módon szó a holokausztról a magyar nyilvánosságban, mint közvetlenül a háború után. Már 1945-től visszaemlékezések, memoárok és ponyvaszerű „élményregények” sora jelent meg, gyakran folytatva a háború előtti népszerű irodalmi zsánerek világát. A sajtó beszámolt a zsidóság tragikus sorsáról a háborús főbűnösök és a kisebb népbírósági perek kapcsán, miközben a nürnbergi per fejleményeit is folyamatosan követte. A közvéleményt szinte elárasztották – egyesek ki is kérték maguknak, túl soknak minősítették – a vészkorszak borzalmait gyakran szenzációkeltő, horrorisztikus stílusban feldolgozó cikkek, visszaemlékezések, karikatúrák, grafikák és viccek napilapokban, bulvárújságokban, élclapokban és vicclapokban egyaránt. Ezzel párhuzamosan a túlélő zsidó közösségek különböző módokon próbálták feldolgozni a soha nem látott közösségi és egyéni veszteségeket: a vallási-kulturális (megemlékezésekkel, hivatalos emléknapok kijelölésével és szimbolikus sírhelyek, emlékművek állításával) és intézményi gyakorlatok (kiemelkedők voltak a Deportáltakat Gondozó Országos Bizottság [DEGOB] által készített interjúk) mellett olyan kisközösségi rítusok is megjelentek, mint a purimspílek, jelezve a gyász és a közösségi feldolgozás sokféleségét. Egy olyan történelmi periódusban járunk, amikor még keresik a megfelelő kifejezést a zsidó népirtás megnevezésére: a vallásos és jiddis nyelvű zsidóságban a khurbn, hurbán (katasztrófa, megsemmisülés) héber kifejezés terjed el, Lévai Jenő, az újságíróból lett történetíró az „üldözések kora” kifejezést használta, Vihar Béla költő és újságíró az „európai zsidóság mártíriumáról” beszélt. A vészkorszak tapasztalata és emlékezete sokféle módon volt tehát jelen a túlélők között, attól függően, hogy valaki a fronton szolgált munkaszolgálatosként, kényszermunkán dolgozott Bécs környékén, vagy a budapesti gettóban élte túl a háborút, illetve Auschwitzba és más táborokba deportálták.”