Zsidónak lenni

Olvasói levél

Alulírott alaposan gyanúsítható folytatólagosan elkövetett életbenmaradás bűntettével. Alulírott, miként azt egy magánhasználatra szánt életrajzában leírta: „Születésemkor – Budapesten, 1933. október 10-én láttam meg a napvilágot – eleve halálra ítéltek, az ítélet jogerőre emelkedett, végrehajtására azonban, bizonyos véletlenek összejátszása folytán mindmáig nem került sor.”

 

Igen Tisztelt Esküdtszék, Hölgyeim és Uraim!

A kérdést, amit Önök most védencemmel szembeszögeztek, az elmúlt négy és fél évtized folyamán védencem is több ízben föltette magának. Válaszolni azonban nem mert, nem tudott, vagy nem akart. Hallgatásának minősítését…

 

A kérdés, a kérdés feltevés módja alkalmas arra, hogy az emberben felkeltse az alig-alig szunnyadó érzelmeket és indulatokat; továbbá arra ösztönöz, hogy az ember a zsidó és magyar mivolta mellett hűségnyilatkozatokat tegyen.

A kérdés sokkal bonyolultabb annál, minthogy arra 4-6 oldalon lehessen válaszolni; a hűségnyilatkozatoktól pedig a belsőm tiltakozik. Semmi sem úgy van; azaz mihelyt leírom, a dolog álságos lesz, hamis.

Zsidónak lenni nem önkéntes elhatározás kérdése. Valószínűleg soha nem volt az, Auschwitz óta végképp nem. Hogy lehetne nem vállalni, kitérni előle, kibújni a bőrünkből? Akik éltünk akkor és       életben maradtunk, – Auschwitz túlélői vagyunk, és utódaink a túlélők utódai. És hogy mit jelent ez egy olyan embernek, aki mélyen agnosztikus, akinek a létéhez nem szükséges egy transzcendens Lény föltételezése, aki, mint én, egy hagyományoktól eloldozódott budapesti zsidó család harmadik generációjának tagja? Az, hogy a családom nem tért ki, hogy nem változtatott vallást, az nem változtat a lényegen.( Nem tértünk ki; valamiféle világias, elemi hűségből. 1944 augusztusában egy budapesti csillagos ház pincéjében részt vettünk egy apácák által vezetett áttérítő tanfolyamon. Nem kétlem, hogy az apácákat jó szándék vezette, mindazonáltal, homályosan emlékszem csak, a zsidó és a katolikus vallás összehasonlításakor mindig a zsidó vallás szenvedett vereséget. A második, vagy harmadik alkalom után mondta anyám: „Bajbajutott férjet és vallást nem hagy el az ember”- és többé  nem mentünk el.)

Nincs hová és nincs mihez visszatérnem. Olykor, különösen, mikor I.B. Singer, vagy Malamud történeteit olvasom, sajnálom, hogy így van. Nagyon is jó lenne, szinte fizikai értelemben véve is egy közösséghez tartozni. De a hit, vagy a szilárd közösségtudat nem az elhatározáson múlik. Hű csak a magam hűtlen módján lehetek.

Ugyanez – némileg másként. Mondjuk: történelmibben. A magyar zsidóságnak talán kár volt annyira sietnie az asszimilálódással. Az elszakadás megtörtént – a befogadás nem. A két világháború közti magyar irodalom története egyebek között talán erről is szól: a magyar zsidó írók és költők iszonyatos erőfeszítéseiről a befogadtatásért, és a kudarcaikról. Ezekben a napokban tette közzé Szerb Antalné a piarista diák Szerb Antal cserkész naplóját. A naplónál talán fontosabb a soha nem nyilatkozó Szerb Antalné bevezetője: nevezetesen, hogy Sz. A. csak későn értettemeg, könnyebb volt zsidónak, mint konvertitának lenni a harmincas, és még inkább a negyvenes években.

Gyerekkoromban én hamarabb érzékeltem, hogy körülöttünk valami nem jó történik, hogy fenyegetés vesz körül, mintsem tudtam volna ennek okát, noha azt tudtam, hogy mi zsidók vagyunk.

A szüleim és anyai nagyapám, aki velünk élt, mindenféle emberi mérce szerint vállalhatók, nem kellett önmagamban sem megtagadnom őket, sem a zsidóságuk, sem az osztályidegenségük miatt, talán ezért sem alakult ki bennem a zsidó öngyűlölet.

Azt azonban, hogy ami bekövetkezett, nem ért teljesen váratlanul, hogy valamelyes fogalmam lett, mit jelent a zsidósághoz tartozni, azt egy prófétai szerepre eleve alkalmatlan, groteszk kis embernek köszönhetem, egy alacsony, gömbölyded férfiúnak, aki derék családapa volt, tisztes polgár, szeretett csúfolódni és pedagógus lévén, szorult belé némi szadizmus is – egy szóval az elemi iskolai hittantanáromnak. Gedő Artúrnak hívták. Ő volt az, aki nyilván megrémült a rábízott gyerekcsorda tudatlanságától – emlékszem, egy péntek esti istentiszteletre magammal vittem az öcsémet, nem volt rajta fejfedő; Gedő tanár úr rémülten csapta össze párnás kis kacsóit, előhúzott a zsebéből egy hófehér zsebkendőt, négy bogot kötött rá, és ezt az alkalmi fejfedőt tette az öcsém fejére – és megpróbált valami zsidó öntudatot belénk csöpögtetni.

Mit jelent zsidónak lenni?

Mit jelent nemzsidónak? Nem eleve kiszemeltnek, nem eleve fenyegetettnek, nem egy kisebbséghez, hanem a többséghez tartozni?

Fiatalkoromban, de olykor még ma is, csodálkozom azon, hogy kényes értelmiségieket, ha más nem, a jó ízlés nem tartott vissza az antiszemitizmustól. Ahogy ma, 1991-ben olcsó, veszélytelen és éppen ezért alantas dolog antikommunistának és oroszellenesnek lenni, ahogy anno olcsó dolog volt az embernek a maga ateizmusával hivalkodni. Avagy nem kellene, hogy éppen a szellem emberei kételkedjenek, vajon nem tesz valamit eleve gyanússá és rossz illatúvá, egy kiszemelt ellenfél elleni egyhangú kórus?

Naiv gondolatok…

A zsidók oly sokszor emlegetett érzékenységéről írta Esterházy Péter: miért az ő érzékenységükről  van szó, miért nem az enyémről?

És ha ezt Esterházy Péter írta le, és rajta kívül nem sokan, az érintett nemzedékből pedig senki, akkor ez talán nem is olyan naiv gondolat.

Mit jelent számomra a zsidóság?

Egy klausztrofóbiás vasárnap, délután az Ernst Múzeumban, Váli Dezső képei előtt –Régi zsidó temető- villant át rajtam, hogy talán ezt. Ezeknek a képeknek a világát. És Ország Lili Labirintusát; a zsinagóga dallamokat, de nem az operásított, és még kevésbé az operettesített változataikban. Kertész Imre regényeit és esszéit. Primo Levit, Kafkát…És ugyanakkor fogalmaztam meg magamban, hogy a zsidóság eszméje alatt vagyunk mi, ilyen-olyan, amolyan kis zsidók. Nem, nem zsidócskák, talán éppen ez az elnéző szeretet, ez a népi báj hiányzik a mi zsidó irodalmunkból, ami megvan Askenazyban, Sólem Aléchemben, avagy például Woody Allenben.

Iszonyú teher a moralitás, a makulátlanság iránti vágy.

És szembenézni azzal, hogy Péter Gábor és Farkas Vladimir – zsidó.

Mit jelent zsidónak lenni ma és itt?

 

P.S. Apámat háromszor hívták be munkaszolgálatra. A harmadik,egyben utolsó behívója 1944.június 2.-ra szólt és munkaszolgálatosi, de leginkább emberi léte, különböző állomásokon keresztül a buchenwaldi koncentrációs táborban ért véget.

Haláláról szó szerint Hegedűs Géza írótól, aki apám bajtársa volt, értesült anyám, 1947-ben.

Azt, hogy Bad Arolsenben (német kisváros) nyílt egy nemzetközi keresőszolgálat, amelyben az összes koncentrációs táborban keletkezett iratokat őrzik, 2012. nyarán tudtam meg. Megkértem tőlük az apámra vonatkozó iratok másolatát, amelyeket 2012. novemberében el is küldtek. A Häftling -Personal-Karte-n szerepeltek apám személyi adatai, az a bizonyos karjába tetovált szám, érkezéspnek időpontja:  1944. 12. 25. besorolása: Polit.Ungar-Jude. Külön kitöltöttek egy személyi ivet, amelyen fölismertem apám aláírását. Haláláról nem készült feljegyzés.

Emlékére 2014-ben egy botlatókövet állitattam, annak a háznak a kapuja elé, ahonnan bevonult.

Ugyanakkor az iratokból, valamint apám fiatalkorában anyámhoz írott leveleiből,  a munkaszolgálatok idején írott leveleiből és tábori postai lev.lapjaiból öszeállítottam egy Botlatókő c. kötetet.

Legyen a történteknek nyoma.