Fogolytábor a paradicsomban

Mauritiusról hallva az ember általában egy trópusi turistaparadicsomra gondol. Alig néhányan hallottak a második világháború idején itt fogva tartott zsidó menekültekről.

1940 szeptemberében Csehszlovákiából, Lengyelországból, Ausztriából és Németországból mintegy 3400 zsidó három rozoga görög lélekvesztőn, az Atlanticon, Pacificon és Miloson a romániai Tulcea kikötőjéből elindult a brit fennhatóság alatti Palesztina felé. A Pacific és a Milos november elején ért Haifa közelébe. Utasaikat az angol hatóságok azonnal illegális bevándorlóknak nyilvánították. A hajókat lefoglalták, a menekülteket pedig átkényszerítették a Patria nevű gőzösre. Nem sokkal később a flottilla harmadik tagja, az Atlantic is megérkezett. November vége felé, még mielőtt a rajta tartózkodókat is átvezényelték volna a brit utasszállítóra, robbanás rázta meg Patriát. A félkatonai cionista szervezet, a Hagana a gépházat akarta megrongálni azzal a szándékkal, hogy a mozgásképtelenné vált hajó javításának ideje alatt nyomást gyakorolhassanak kitelepítési parancs visszavonása érdekében. Azonban elszámították magukat: a detonáció hevesebb lett a tervezettnél. Hatalmas lyuk keletkezett a hajó oldalán, aminek következtében a jármű percek alatt elsüllyedt. 267-en lelték halálukat a hullámok között – 217 zsidó menekült, ötven brit katona és a legénység.

A katasztrófa hallatán Churchill angol miniszterelnök személyes közbenjárására a túlélők Palesztinában maradhattak, ahol az atliti internáló táborba zárták őket. Az Atlantic 1670 utasát azonban kiutasították. Őket az Indiai óceán kis szigetére, Mauritiusra irányították, amely annak idején brit gyarmat volt. A tizenhét napig tartó viszontagságos út alatt tífusz következtében tizenketten meghaltak. A kimerült embereket a szigetlakók zenével és élelemmel várták. A hatóságok azonban egy csöppet sem voltak vendégszeretők. Szétválasztották a férfiakat és nőket. Az előbbieket a Beau-Bassin börtönbe vitték, amit még Napóleon idején építettek, amikor Mauritius Ile de France néven francia börtönszigetként működött. A nőket és tíz év alatti fiúkat a közelben, primitív bádogviskókban helyezték el. Az elkülönítést 1942-ben feloldották, melynek eredményeként 1945-ig több mint hatvan kisbaba született.

Az internáltakkal alapvetően nem bánt rosszul a hatóság és az őrszemélyzet, de igazán jól sem. Esetenként kijárhattak, a gyerekek oktatásban részesültek és a tábortól nem messze kórházat is berendeztek, ahol megfelelően képzett menekültek látták el a rászorulókat. Volt pékség, könyvtár, egy kis bolt, sőt kávézó is. A vallásosak részére kóser étel készült a konyhán. A fogvatartottakról a Dél-Afrikai Zsidó Képviseleti Testület, a Zsidó Ügynökség és a Nagy-Britanniai és Írországi Cionista Szövetség is gondoskodott, ellátva őket élelemmel, ruhával, gyógyszerrel és a vallásgyakorláshoz szükséges tárgyakkal.

Mindazonáltal, az alultápláltság, a rossz higiéniás körülmények, a bezártság, valamint a szokatlan trópusi klíma megkövetelte áldozatait. Sokan kaptak maláriát, tífusz- és vérhas-járvány tört ki. A betegségeket sokan nem éltek túl. A táborlakók temetkezési egylete egy közeli temetőben kialakított egy zsidó parcellát, ahol 127-en nyugszanak. A sírköveken néhány magyar névre is bukkan az ide látogató. A háború végeztével a foglyok felszabadultak és a brit kormány végül engedélyezte az Erec Izraelbe történő beutazást, amivel a legtöbben éltek is.

Az ezt követő évtizedekben a kis sírkert állapota fokozatosan leromlott, mígnem 1999-ben az Afrikai Zsidó Kongresszus igazgatója, Moshe Silberhaft rabbi közbenjárására felújították. A menekültek sanyarú sorsára az azóta gyönyörűen gondozott temetőn kívül egy 190 éves kápolnában kialakított múzeum emlékeztet, ahol időnként megemlékezéseket is tartanak. Alig ismert történetüket Geneviéve Pitot 2000-ben megjelent kötete, a The Mauritian Shekel (A mauritiusi sékel) örökítette meg.