„A szovjet zsákmányolók a nagykövetségeket is kifosztották”

Mravik László művészettörténésszel beszélget Szarka Zsuzsa.

Az 1600 /1944 számú kormányrendelettel létrehozott Zsidó Kormánybiztosság műkincsekért felelős kormánybiztosa, a Szépművészeti Múzeum akkori igazgatója, Csánky Dénes ellentmondásos figura – évtizedekig ő volt a bűnbak. Hogyan értékelhető reálisan az ő szerepe, tevékenysége?

Csánky Dénes, ha akarom, ellentmondásos figura, egyrészt a „Kormánybiztosság a zsidók zár alá vett műtárgyainak számbavételére és megőrzésére” nevű szervezet kormánybiztosaként részese volt a zsidótörvényekből következő megkülönböztető intézkedéseknek, másrészt a Magyarországon őrzött közgyűjtemények számos darabjának, elsősorban a Szépművészeti Múzeum anyagának megmentője. Kormánybiztosi tevékenységét tettei és a rendelet végrehajtásának részletei alapján kell mérlegre tennünk. A zár alá vételnél hangsúlyozottan tiszteletben tartotta a tulajdonjogot, azt a zár alá vételek végrehajtásánál számos alkalommal írásban is hangsúlyozta. Pedig az összegyűjtött művekkel kapcsolatban felmerült bizonyos igénylések, például vidéki múzeumok óhajtottak részt belőle, saját állományuk kiegészítésére. Jelentkezett a linzi tervezett Führermuseum vezetője is. Utóbbi cserét ajánlott, a zsidóktól zár alá vett régi német művekért adtak volna cseredarabokat. Ezeket a törekvéseket mindig és mellébeszélés nélkül elutasította. Kapcsolatban volt a Budapesti Zsidó Tanáccsal, megígérve, hogy a nyilvánvalóan látható náci katonai vereség után a tulajdonosok visszakapják a zárolt műkincseket. Az ország náci megszállása során német tisztek némely esetben olyan zsidó lakásokat foglaltak el, melyben műgyűjtemények is voltak, vagy legalábbis néhány érdemleges műtárgy. Csánky igyekezett ezeket a műveket – a tisztek tiltakozása ellenére – zár alá venni, és a Szépművészeti Múzeumba szállítani. Ez az eseteknek egy részében sikerült is, ha beszállítani nem is, de legalább a zár alá vételt a helyszínen megejteni. A zárolásokról mindig lista készült, a tulajdonos megnevezésével, a tárgyakon lévő, felragasztott cédulán is szerepelt a tulajdonos neve.

Amikor az anyagot vagonokra rakták a nyugatra szállítás céljából, a kormány részéről az akciót Baky László (akkoriban a Nemzetbiztonsági Iroda vezetője) megszemlélte, és követelte e cédulák eltávolítását. Csánky a látszat kedvéért eltávolíttatott néhányat, nyugodtan tehette, hiszen a lajstromok és publikációk enélkül is egyértelművé tették, hogy ki a tulajdonos. A tárgyak, bárhová is kerültek, többségükben sokáig, gyakran mindmáig viselik e jelzéseket.

A zárolást területi kormánybiztosi megbízottak közreműködésével végezték. Ezek olykor túlkapásokra vetemedtek, ezeket Csánky írásban figyelmeztette. Voltak olyanok is, akik a kormánybiztosi megbízotti tevékenységre történő felkérést visszautasították (például Vayer Lajos, később tanárom a Bölcsészkaron, akkor a Nemzeti Múzeum Tanácsának vezetője volt), de hasonló vidéken is előfordult. A kormánybiztos ezeket a hárításokat levélben nehezményezte, hangsúlyozva azt, ha burkoltan is, hogy a zár alá vétel az anyag megmentésének lehetősége. Csánky tisztában volt azzal, hogy a nácik az általuk megszállt területeken milyen gátlástalanul kobozzák el a zsidó tulajdonú műgyűjteményeket.

Talán sok is, amit itt felsoroltam, lenne még bőven, de gondolom, ebből is kiderül, történelmi léptékkel mérve Csánky tevékenysége pozitív. Hadd álljon itt egy késői, személyes élményem. Egyetemi művészettörténész professzoraim közül Vayer Lajos és Zádor Anna időnként „magához rendelte” jó néhány, már bizonyos pályát befutott tanítványát, s ez velem kapcsolatban is előfordult. Egyik alkalommal, 1992, vagy 1993 eleje lehetett, Zádor Anna hívott magához azzal, hogy „hallom, hogy maga egyfolytában levéltárban kuksol, azonnal jöjjön ki onnan, és dolgozza fel, amit kutatott, mert a levéltár egy nagyszerű mákony, az ember szíve szerint egyfolytában ott lenne, engem Majovszky húzott ki onnan”. S ekkor szóba került Csánky és kormánybiztossága. Zádor Anna kijelentése: „Csánky nagyon derék ember volt”. Zádor Anna zsidó volt, éppen csak kimentették valahogy egy gyalogmenetből, családjának tagjai közt voltak Holocaust-áldozatok. Véleménye kétségtelenül fontosabb és hitelesebb, mint bármilyen kutatói elemzés.

Az amerikaiak által létrehozott müncheni Central Art Collecting Point-ból milyen mennyiségű műtárgy kerülhetett vissza a tulajdonosokhoz? Megbecsülhető-e, mennyi maradhatott később múzeumokban, először mint múzeumi letét, aztán 1949 körül mint (mondhatni; államosított) nemzeti vagyon, múzeumi tárgynyilvántartásban?

A Central Art Collecting Pointba került műtárgyak közül, még a számbavétel előtt (egyes adatok szerint a beérkező szállítóeszközökről) amerikai tisztek is némi vámot vettek, ezeket az Egyesült Államokban értékesítették. Végül is azonban ezek az anyag kis részét jelentették, de mindig a zsidó tulajdont károsították. Ezt később az amerikai hatóságok megpróbálták rendbe tenni – rosszul, erről itt nem óhajtok értekezni. Ezen túlmenően, ami nem akadt el Szentgotthárdon, majd Ausztriában, kevés elkerülhetetlen szállítási elkallódástól eltekintve, minden visszatért Magyarországra, később, évtizedek során az elkallódott művek közül több is előkerült, s minthogy többnyire múzeumi tulajdonból származtak, némi kivételtől eltekintve eredeti helyükre kerültek. A kérdés az, mennyi került vissza magántulajdonosaikhoz.

Ma már tudjuk: a tárgyakkal foglalkozó háború után létrehozott miniszteri biztosságok számára egyértelmű volt, hogy ezeket vissza kell adni tulajdonosaiknak – feltéve, ha azok Magyarországon tartózkodtak. Ebből adódóan bőven akadtak adminisztratív problémák. A nagy vesztes családok egyes tagjai hazatértek, s a kisebb gyűjtemények közül legtöbben Magyarországon voltak, utóbbiak teljes gyűjteményeket is visszakaptak. Tegyük azt is hozzá, hogy akadtak olyanok is, akik már a Collecting Pointból megpróbálták kikérni zárolt műtárgyaikat. Az amerikai hatóság ezt megtagadta, tudván, hogy a megszületett nemzetközi konvenciók alapján mindent a származási ország hivatalos küldöttjeinek kellett kiadni, hazaszállítani és a tulajdoni rehabilitációt ott kell megejteni. Kevéssé szokták hangsúlyozni azt a tényt, hogy a Münchenből és Szentgotthárdról visszaszállított művek fokozatos visszaszolgáltatása elkezdődött, azt, hogy ez részletekben történt, az is indokolja, hogy a hazahozatal is elhúzódott.

Elsősorban a két legnagyobb gyűjtemény (báró Herzog Mór Lipót örökösei és báró Hatvany Ferenc tulajdonai) visszaszolgáltatása során történt események vizsgálatán keresztül mutathatunk fel néhány jellegzetes példát. Tény, hogy a folyamat elkezdődött, az ezzel kapcsolatos iratok jó része, Dávid Katalinnak köszönhetően fennmaradt. Számos nagy érték került vissza a tulajdonosok kezébe. Ugyancsak tény, hogy ezeket a kiváló műveket a gyűjtők azon melegében külföldre juttatták, természetesen mindenféle kiviteli engedély nélkül, s ezek örökre elvesztek a magyar művelődés számára. A „Köz és Magángyűjteményekből Elhurcolt Művészeti Alkotások Miniszteri Biztossága” koordinálta a munkát, s amikor kiderült az illegális kivitel, feljelentést tett, és ekkor a még itthon lévő tárgyak kényszerletétbe helyezését és őrzését rendelték el. Az őrző intézmények e tárgyak további sorsát nem tudták saját hatáskörben rendezni. Végül az Államvédelmi Hatóság átiratban rendelte el, hogy a Szépművészeti Múzeum ezeket tekintse saját tulajdonának, és vegye fel törzsleltárába. Ez néhány kivétellel meg is történt. Hadd tegyem hozzá, az ÁVH-nak tulajdoni kérdésekben nem volt hatásköre, az utasításnak tehát nem volt törvényes alapja, ám azokban az időkben ez ellen szót emelni öngyilkos vállalkozás lett volna.

Néhány rendkívül értékes tárgyra mégis adtak kiviteli engedélyt, éppen a Herzog és Hatvany-tulajdonok esetében (Gauguin és Courbet főművei). A Gauguin-kapcsán vizsgálat is indult, az engedély kiadóját érték – meglepően mérsékelt – retorziók. Balogh Jolán, a Szépművészeti Múzeum régi Szoborosztályának vezetője azonban a letéti darabokat nem volt hajlandó a múzeumi leltárba venni, ezek maradtak letétben, s csak Balogh Jolán nyugdíjba vonulása után, a letétbe helyezés után több évtized elteltével kerültek a múzeum „hivatalos” anyagába.

Rengeteg összevisszaság, következetlenség jellemezte a folyamatot. Hatvany Ferenc gyűjteményének egy igen jelentős hányada például – állítólag – az akkori idők egyik vezető politikusa segítségével került nyugatra, teljesen illegálisan. Vas Zoltán az illető, a család barátja, akkoriban a Gazdasági Főtanács titkára. Ezeket a Hatvany tulajdonból kikerült tárgyakat Hatvany Nyugaton értékesítette, ennek ellenére a család, Hatvany Ferenc halála után, a Német Szövetségi Köztársasággal szembeni kártérítési igénybe ezeket is bevette, ahogy a szovjet háborús fosztogatás következményeként Moszkvába szállított műveket is. A dolog kiderült, nemzetközi botrány lett belőle, ez volt a híres Deutsch-per. Nevét a család kártérítésben eljáró ügyvédjéről kapta, akit, néhány hamisan tanúzóval együtt, nem túl hosszú időre börtönbe is zártak.

A visszaszolgáltatott művek mennyiségét irathiányok miatt megközelítőleg sem tudom felbecsülni. Tény, hogy igen sok van múzeumainkban, ahová az elmondottakon kívül sokféle úton-módon, különböző időkben is, utólag is bekerülhettek. Példa: a Herzog palotában falba épített antik domborművek kiemelése és múzeumba szállítása, ami akkor vált szükségessé, amikor az épületet a Belügyminisztérium vette birtokba.

Az államosítás szóval kapcsolatban sok a félreértés, a köd. Műalkotásokat nem államosítottak, csak abban az esetben, ha az adott mű egy államosított épület szerves része volt. Például művészi üvegablak, vagy olyan szobor, ami már a tervezés során is az épületbe bele, vagy hozzáépült. Van példa arra, hogy mégis megpróbálkoztak gyűjteményi darabbal is, ám ezek nem jártak sikerrel.

A négy nagybank trezorjaiba, közraktárakba (pl. korábban, Budapest 1942-es bombázás miatt is) letétbe kerültek műkincsek, ezeket lefoglalta a Vörös Hadsereg gazdasági tiszti bizottsága. Csak zsidó nagypolgárok műtárgyai voltak itt, vagy arisztokratáké is? Mely világszínvonalú magángyűjtemények csúcsdarabjairól beszélünk?

A nagybankok páncéltermeiből a szovjetek által „lefoglalt” műtárgyak ügyében a lefoglalás szó eufemizmus; fosztogatás, rablás volt ez, a nemzetközi jog minden rendelkezésének, minden szavának negligálása – mely rendelkezéseket természetesen a Szovjetunió is elfogadta, de ez az állam a nemzetközi joggal a gyakorlatban, műtárgyak ügyében, de általában minden mást illetően is, semmiféle viszonyban soha nem volt. Hozzáteszem, a Lazarev nevű tekintélyes művészettörténész professzor már 1943-ban elkészítette azon művek listáját, amelyeket elszállítani terveztek. Érdekes dolgok is voltak ebben a Szépművészeti Múzeumban lévő fontos műveken túl, például „ószláv emlékek”. Ez alatt minden bizánci műtárgy is értendő, például Konstantinos Monomachos koronája (Magyar Nemzeti Múzeum). De e cél nem volt megvalósítható, éppen a Csánky-féle menekítés miatt, a múzeumi anyag a Vörös Hadsereg érkezése előtt útra kelt.

A letevők listája arról tanúskodik, hogy szinte minden vagyonos réteg, egészen a kispolgárságig, a letevők között szerepelt, akadtak külföldiek is, bár ritkán, sőt, olyan is, aki a tudományos szakkönyveit helyezte el. Szép számmal voltak arisztokraták is. Nyilvánvaló, a többség a zsidó származásúak közül került ki. Sok a bizonytalanság, mert a letét létesítője, mint utóbb bebizonyosodott, nem a tulajdonos volt, hanem kereszténynek számító jogi képviselőjük, barátjuk, esetleg alkalmazottjaik egyike. Súlyos az adathiány, csupán két nagybank letéti listája maradt fenn, s a letétek tartalma nagyon is kérdéses megjelölésű. Ugyan miért tette banki őrzésbe egy műalkotásokkal rendelkező család a fehérneműit? S a legnagyobb páncélterem tartalma, az Általános Hitelbanké, teljes titok máig is. Kutatásaink során jó néhány esetben a letevő családok tagjai által megőrzött letétívekre kellett támaszkodnunk (Chorin, Montenuovo, stb.). Felsorolást adni a bankokban elhelyezett főművekről lehetetlen, olyan tömegről van szó. Ha már szóba került Montenuovo herceg, aki egyébként a Felsőházban minden zsidótörvényre nemmel szavazott, nem is tudta anyagát bankban elhelyezni, mivel azok megteltek. Fantasztikus napoleonica-anyagát és más műértékeit a svéd nagykövetségen helyezte el. Ám a szovjet zsákmányolók minden nagykövetséget kifosztottak, így került az ő gyűjteménye is a Szovjetunióba. Montenuovo Nándor, e nagyszerű ember 1951-ben Rákosi börtönében pusztult el.

Kiadtunk egy könyvet 1998-ban, mely lényegében a szovjet zsákmány töredékét tartalmazza, hiszen a Pénzintézeti Központ részletes levéltári anyagát, miután az átkerült az Országos Levéltárba, kiselejtezték. S nem politikai okokból, nem központi rendelkezésre, hanem saját hatáskörben. Megáll az ész.

Hová kerültek, mely múzeumokba a magyar gyűjtők műtárgyai az egykori Szovjetunió utódállamai területén?

Néhány szórványadat áll csak rendelkezésre, amivel semmit sem lehet kezdeni. A magyarországi Szövetséges Ellenőrző Bizottság (Vorosilov vezette) iratai erre nézve nyilván tartalmaznak adatokat, de az iratokat a Szovjetunióba vitték, s az máig sem kutatható. A hadizsákmányt Moszkvában vették számba, az anyag zöme (tisztességes szovjet múzeumi emberek bizalmas közlései alapján) mégiscsak Moszkvába és Leningrádba került. Tudunk arról, hogy Kijev múzeumában is vannak magyarországi eredetű művek, de csak abból, hogy a múzeumról szóló kiadványokban, az 1970-es években többet is reprodukáltak, persze származás megjelölése nélkül. Amikor a 90-es években az orosz féllel kezdődtek érdeminek tűnő tárgyalások, az ukránok szóba sem álltak velünk, amit meg sem indokoltak. Hogy a szóródás nagyobb is lehet, az feltételezés, a Nizsnij Novgorod múzeumában lévő dolgok kivételével nincs válasz, ez a tárgyhalmaz néhány katona magánakciója révén került oda. Ezt is a hazudozás homálya veszi körül.

1989-ben kutathatóvá váltak levéltári iratok. A Zsidó Kormánybiztosság iratai hiánytalanok. A banki letéti íveket viszont leselejtezte az országos levéltár, bizonyítékok tűntek el.

Az 1989-es iratfelszabadítás kérdése furcsa ügy. A vizsgált kormánybiztosság teljes anyaga és a szovjet fosztogatás maradék iratai nem voltak zártak, szabadon kutathatók lettek volna. Csakhogy ezt fel sem tételeztük, ezért nem foglalkoztunk vele. Sokáig elhittük azt is, hogy a műtárgyak tömeges eltűnése „náci munka”. Braham Magyar Holokausztja derekas mű, de a műkincsekre vonatkozó rész teljesen hasznavehetetlen, s ezzel túl is dicsértem. Itt vallom be teljes naivitásunkat, hiszékenységünket – bűnünket.

Antall József miniszterelnöknek köszönhetően létrejött a Restitúciós Bizottság.

A Restitúciós Bizottság talán már 1992-ben létrejött, néhányszor ülésezett; kötetlen beszélgetésekből állt, érdemi munkát nem végzett, egyetlen célja az volt, hogy a tagjai sorában üldögélő múzeumi vezetők segítsék a kutatók munkáját. Ez megvalósult. Fodor Gábor boldogtalan emlékű miniszterségének két évében az egész témáról szó sem esett, mi, a Restitúciós Kutatócsoport a Nemzeti Galéria épületében kutatgattunk, ahogy lehetett. Magyar Bálint idején felélénkültek a dolgok, ekkor került sor a moszkvai kiküldetésekre, de egy idő múlva valamiért ő is leszállt a dologról. Az első Fidesz-kormány helyettes államtitkára, Visy Zsolt teljes energiával támogatta a kutatást, a Restitúciós Bizottság, érdemi munkát nem végezvén, hatáskör nélkül lévén, alig működött. S ez a következőkben is így maradt. Magam, bizonyos okokból 2000-ben kiléptem a kutatócsoportból. Visy Zsolt eltávolítása is közrejátszott ebben, s ezt követően a kutatócsoport maradéka a Szépművészeti Múzeumhoz került. A bizottság jogi felszámolása – nem lévén haszna, nem működött – szerintem indokoltnak tekinthető.

Antall József és a Horn-kormány is tárgyalt Borisz Jelcinnel, aki a visszaszolgáltatás híve volt. Ön kétszer járt kint Moszkvában a Horn-kormány idején. Mit látott? A Sacco di Budapest, a téma nagy, angol nyelvű összefoglaló opusa, 20 év munkája. Hogy érzi, sok minden kimaradt belőle?

Moszkvában összesen kb. 120-130 darabot mutattak meg, igen vegyes anyag volt. Az igazán nagy művekhez alig volt szerencsénk, néhány (Goya, Tintoretto, Corot) a Puskin Múzeum állandó kiállításában volt megszemlélhető. Ez botrányos dolog volt. A kollégák baráti módon viselkedtek, s bizonyos információkat kaphattunk, ezeket hivatalosan nem erősítették meg. De a nagy egészről ők sem mertek nyilatkozni, Antonova asszony iránti félelmük tapintható volt.

A „Sacco di Budapest” rohammunka volt, szórványadatok alapján, olykor a forrásról is kiderült, hogy téves; van a könyvben bizonyos mennyiségű, de az egész érdemét alig rontó hiba is. Ha a banki letéti listákat végignézzük, nyilvánvaló, hogy a könyv csak az elhurcolt anyag töredékét tartalmazza, kis túlzással csupán jelzés arról, hogy mi történt. Mintegy 2-3 százalék, aligha több. Oroszországban járván (a könyv akkor még nem volt készen) elég sok találatunk volt a megmutatott művek között. S olyasmiket is láttunk, melyek megleptek. A titok azonban, alapjában véve titok maradt. A kollégáktól annyit tudunk, hogy az egészre vonatkozó anyagot mely moszkvai levéltári egységek tartalmazzák, ám ezekben nem volt kutatási lehetőségünk, azóta sem fértünk hozzájuk, nyilván nem is fogunk. Mindent egybevetve a „Sacco” körüli hajdani lelkesedésem életem legnagyobb erőpazarlása volt, legjobb szakmai éveim eltékozlása.

1998-ban a kulturális örökség minisztériuma felszólította a múzeumokat, hogy írják össze a bizonytalan eredetű műtárgyaikat.

A restitúciós kutatócsoportban folyamatosan ütköztünk olyan, magángyűjteményekből származó, múzeumokban őrzött műalkotásokba, melyeknél a tulajdonjog körül problémákat érzékeltünk. Ezeket jeleztük Visy Zsolt helyettes államtitkárnak, s ő is belátta, hogy ezekkel foglalkozni kellene. Ő ekkor körkérdést intézett a múzeumokhoz, hogy sorolják fel a kérdéses jogi helyzetű tárgyakat. Sajnos, csak egyetlen múzeum adott tisztességes választ, a Hadtörténeti Múzeum. A többi intézménytől kapott válaszról beszélni sem érdemes, nem lehet ezeket minősíteni. Védték a saját anyaguk integritását, de a mellébeszélés, megtévesztő tájékoztatás nem lehet hosszú távon eredményes. Előbb-utóbb – szerintem – a rendezési kényszer elkerülhetetlen lesz.

Gyűjtemények főművei vannak a Szépművészeti Múzeumban. Évek óta pereskednek a Herzog-örökösök, már kimondottan a múzeummal például az El Greco festmények ügyében.

A Herzog-féle műtárgyakkal kapcsolatos per a sötét ügyek egyike. Azt hiszem, a magyar kormányzat ezzel kapcsolatban nem érvel jól. Hivatkozás történt arra, hogy Herzogék Amerikában kártérítést kaptak. Nem egészen világos, hogy ez az elvesztett magyarországi ingatlanvagyonra, vagy a teljes vagyonra vonatkoztatható-e. Kétségtelen, hogy a második világháború után (fentebb utaltam erre) a visszakapott dolgok tekintélyes részét Herzog András (Mór Lipót idősebb fia) felesége és Herzog Erzsébet (Mór Lipót leánya), a három örökös közül kettő illegálisan, törvénysértéssel külföldre juttatta. Ez követeléseiket valószínűleg megkérdőjelezheti, ha teljes egészében nem is. Amit mondok, magánvélemény, teljes mélységében nem ismerem a per alapelveit, a magyar fél érvelését. A helyzet zavaros, ilyen esetben a felek közötti peren kívüli egyezség lehetett volna a helyes megoldás. A magyar fél részéről Lázár János kancellária-minisztersége esetén történt lépés, a magyar állam 90 millió dollár kifizetését vállalta, amit a család el is fogadott. Az ügy ezzel a megoldás közelébe jutott. Hogy kik voltak azok, akik e kölcsönösen előnyös és tisztességes megoldást „megfúrták”, nem tudom. Lennének ötleteim. A jó megoldás, ha megvalósul, Lázár János érdeme lett volna. A Herzog-per folyik, kifutása a jövő titka. Nem irigylem a Szépművészeti Múzeum ama főigazgatóját, aki kénytelen lesz leakasztani a múzeum faláról a Greco-képeket és a többit.

2013-ban Irina Antonova, a Puskin Múzeum igazgatója, a visszaszolgáltatás kerékkötője nyugdíjba ment, és 2014 körül a magyar állam részéről is volt valami múló lelkesedés a téma iránt. Mikor kerülhet újra napirendre az elhurcolt műtárgyak kérdése?

Valóban, 2014 óta a szovjet háborús fosztogatással kapcsolatos, a nemzetközi jognak megfelelő rendezés kérdése körül teljesnek tűnik a csend. Hogy a háttérben történik, vagy történt-e valami, nem tudhatom. Léteznek bizonyos „maradék” orosz kapcsolataim, melyek egyértelműsítik, hogy Oroszországban lenne hajlandóság a visszaszolgáltatásra. Ámde ennek érdekében, hogy a Hamletre utaljak, „előmozdítás kellene”, méghozzá a magyar kormány részéről. De egyelőre „a többi néma csend”. A passzivitás okait csak találgathatjuk. Jelenleg a magyar politikában kemény hatalmi harc folyik, mely a jövő évi választások eredményét célozza, ebben a helyzetben egyik fél számára sincs súlya a vizsgált kérdésnek. Nem is szólva arról, hogy a művek visszatérése esetén megint csak a kormányzat feladata lenne a tulajdonrendezés kínzó kérdése, bár azt meg lehetne akadályozni, hogy a műkincsek külföldre kerüljenek. Ám jelentős anyagi áldozattal kerülhetnének e dolgok közgyűjteménybe, márpedig ez lenne az ország számára az egyedül elfogadható megoldás.

Úgy látom, hogy a jelenleg küzdő két érdemleges politikai tábor egyikét sem érdekli az ügy, ilyenformán nem látom, hogy a megoldásra való komoly törekvés valaha is fel fog merülni. Nincs remény.