Sokadik nekifutásra a parlament utolsó ülésén megszavazták a holokauszttagadás büntethetőségét. Mesterházy Attila javaslatát az MSZP és az SZDSZ támogatta.
 

Kié Kafka? A Szombat folyóirat februári számának címe igen találó, hiszen nem csak a hagyaték körül kialakult, valóban kafkai perre utal, de arra is, hogy Kafka milyen sokféle hagyomány és elbeszélés metszetében tudta és nem tudta meghatározni saját identitását is. A lapszámbemutatón ott jártunk.
 

Gyermekkoromban semmi úgynevezett zsidós nem volt, a Kádár-korszakban ez a téma a szőnyeg alá volt söpörve, legfeljebb a Kosciuszko Tádé utcai általános iskola, mely a Kodolányi Főiskolának adott otthont (mára ez is kiköltözött), folyosóin osztottuk meg a családi ’coming out’ után osztálytársaimmal azt a tényt, hogy ki milyen vallású, vagy ki milyen családból származik.
 

Ha késő délután végigbaktatunk a Böszörményi úton, postára, bankba, önkormányzathoz menet, már a friss ottlakó is összeakadhat a táncőrült és vadászgépkedvelő órással, a fegyelmezett mosolyú fideszes tömbmegbízottal, Á-val, akit utcánk kiskereskedői néha elszalajtanak boltba, ügyeket intézni vagy cigiért (váltótársa B. délre már megbízhatatlanra issza magát), a templomkertben a segédlelkészével cigarettázó püspökkel…
 

1924. június 3-án hunyt el Franz Kafka, 2010 februárjában pedig egy teljes lapszámot szenteltünk a világhírű írónak. Az alábbiakban az akkor megjelent írások olvashatók a címre kattintva.

Angelo Rotta rakpart, Friedrich Born rakpart, idősebb Antall József rakpart – a Fővárosi Közgyűlés ezeket a neveket adná a budapesti alsó rakpartoknak. A döntést elhalasztották, mert a választások idején zavart okozhatnának az új nevek. Megnéztük, kikről keresztelhetik el az alsó rakpartot.
 

Buda, zsidók című tematikus számmal jelentkezett a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület Szombat című folyóirata tavaly decemberben.
 

Kenyerem javát megettem. Azt hittem: meglepetések nem érhetnek. Tévedtem. Mindig is tudtam, hogy egy félig megtöltött poharat egyesek félig telinek, mások viszont félig üresnek látják. Aszerint, miként nézzük, s főként miként értékeljük, amit láttunk.
 

Sándor Pál filmjeinek, szállóigévé vált mondatai közül a Szabadíts meg a gonosztól című filmből Major Tamás által alakított Kemczik úr megállapítása áll hozzám a legközelebb: „kell lennie egy belső ruhatárnak…”, ahol a titkos és fontos dolgok vannak, ahol valószínűleg nemcsak a bársonygalléros kabát található, de mindaz, ami túl értékes ahhoz, hogy kint legyen. 

Buda, zsidók

Ablonczy Balázs: Csendes árnyak – Zsidóság a Hegyvidéken
A jámbor baloldali azt gondolhatná, hogy egy ilyen, eredendően konzervatív kerületben élhetetlen a lég, a villamoson kikapkodják az ember kezéből a 168 Órát és az ún. nemzeti (jelentsen is ez akármit) könyvesboltok … Tovább »

A mai Magyarországon mindenki valamilyen kulturális vagy történeti mintát keres magának, hagyományt, melybe belekapaszkodhat vagy hozzákötheti magát, elődöket, akikre feltétel nélkül büszke lehet. A szocialista évtizedek megakasztották a szerves társadalmi fejlődést (direkt nem „haladást” írok) hogy aztán maguk is szervesüljenek valahogyan a történelembe, de mielőtt távozott volna a korszak, azért meggyökereztetett számos szokást és gondolkodásmódot. A hagyományok utáni keresgélés nagyobb méretekben is folyt, a viszonyítási pontok felkutatása főleg a rendszerváltás után indult meg s sokáig a polgárosodás fogalma uralkodott egyes történetírói és közírói szférákban (a másik ilyen mindenre csodaszerként használt pszedudofogalom a  civil társadalom volt).
 

II. Gólem fesztivál, premier, közönségtalálkozók, kedvezményes jegyek – decemberi újdonságok a Nemzeti Színházban.
 

Kertész Imrét Németország teljesen magáénak érzi, ezt az író egyáltalán nem bánja – az első magyar Nobel-díjas író ma már kikéri magának, ha Magyarországhoz kötik. A Die Welt interjút közölt a születésnapját ünneplő íróval, a német nyelvű sajtó tele van Kertészt méltató írásokkal.
 

Az ötvenes-hatvanas évek Németországa nagyon különbözött a maitól. Amíg ma teljes szembenézés van, akkor kétségbeesett ellenállás volt a múlttal szemben. Nem tagadtak, csak azzal érveltek, hogy ők is sokat szenvedtek. A zsidók szenvedése nem az ő fájdalmuk volt. A felelősség akkor még szóba se jött. Nekem ott annyira nehéz volt, hogy már az öngyilkosság gondolatával foglalkoztam…

Miután Békéscsabán az aradi vértanúkra emlékezők október elején egy Faludy-verset olvastak fel, sajtóhíradások szerint a szélsőjobboldalon tiltakoztak a szerintük „cionista és magyarellenes” költő művének nyilvános szavalása ellen. Sőt, a jövőben előzetes cenzúrához kötnék, hogy hivatalos ünnepségeken melyik költő verseit olvashatjuk föl.
 

A szociológusok nem bocsátkoznak jóslatokba. Vagy ha mégis, akkor ezt jó pénzért, tanácsadóként, szakértőként teszik, nem a sajtóban. Hogyan is kell jósolni? Lehetőleg úgy, hogy jóslatunk mindenképp beváljon. Amikor egy ún. nagytekintélyű (vagyis nagyhatalmú) tőzsdeguru szerint 5000 pont alá fog esni a Maciipari Vállalat részvényeinek árfolyama, mindenki lázasan szabadulni próbál részvényeitől…
 

Némi késéssel, de a téma súlyosságához mérten sose későn, reagálnék a Népszabadság nyár eleji négyoldalas mellékletére, melyben egy Gyurgyák nevezetű történész azt fejtegeti, hogy a baloldalnak nincs nemzeti identitása, nemzetképe, nemzettudata, nemzetstratégiája, nemzetvízió­ja – egyáltalán: nemzete sincs. Bár a vád ősrégi, nem értettem, a történész miért a magyar ultranacionalizmus – ne kerteljünk –, a magyar nácizmus, nyilas mozgalom elképesztő tempójú újjáéledésének idején tartja szükségesnek megjelentetni opusát.
 

Nemrég került bemutatásra a kolozsvári Tranzit házban a Budapesten megjelenő Szombat, zsidó politikai és kulturális folyóirat 2008 decemberi lapszáma, amely az erdélyi magyar-zsidó élet sajátosságaira fókuszál.
 

Nagy vihart keltett a szocialisták és a Mazsihisz által támogatott javaslat, mely szerint a holokauszt tagadása ellen büntetőjogi eszközökkel is fel kellene lépni. Az európai demokráciákban nem szokatlan az ilyen típusú törvénykezés, főleg azokban, amelyeket közvetlenül is érintett a náci múlt. Németországban, Ausztriában és Svájcban törvény tiltja meg a vészkorszak politikájának tagadását, Franciaországban pedig a népirtások relativizálását büntetik általában (az örmény genocídium tagadása miatt is született már ítélet). Több más országban (Csehország, Lengyelország, Spanyolország stb.) is vannak ilyen típusú, a szólásszabadságot az emberi méltóság jegyében korlátozó törvények. Ezek az államok semmilyen sztenderd szerint sem sorolhatók a diktatúrák sorába.

Sólyom László: „A párbeszédhez eleve a kölcsönös elfogadás szándéka kell, de ez nem elég. Tárgyi ismeretek híján hogyan is lehetne finom megkülönböztetéseket tenni, ami pedig a másik pontos megértésének feltétele? Az az átlagos tudás, ami a hazai zsidóság történelméről, szerepéről a nem zsidókban megvan, ehhez túlságosan kevés.”