Zsidóság a rendszerváltásban – rendszerváltás a zsidóságban

Írta: Szalai Miklós - Rovat: Politika

“…nem csak a zsidóság kapott esélyt az újjáéledésre – hanem az antiszemitizmus is. Antirasszista ideológiájánál fogva a kommunizmus üldözte, elnyomta az antiszemitizmust (még ha egyes országokban a hivatalos ideológia meg is próbálta a saját szekerébe fogni az antiszemita érveket, érzéseket). Az ország geográfiai-gazdasági helyzeténél, a liberális Nyugatnak való kiszolgáltatottságánál fogva természetesen teljesen szabad utat a rendszerváltás után sem kaphatott az antiszemitizmus: a közéletben nyíltan nem vállalható az antiszemita álláspont. Mindazonáltal bujtatott (vagy alig bujtatott) formában politikusok, publicisták, sőt, olykor egész sajtóorgánumok és szervezetek is képviselik, megszólaltatják, erősíteni igyekeznek az antiszemita érzéseket.”

Szalai Miklós egy előadásán Jeruzsálemben

A Szombat szerkesztősége a 30 évvel ezelőtti rendszerváltás hatásairól, eredményeiről kérdezte a zsidó közélet résztvevőit: honnan hová jutott el a magyar társadalom és benne a zsidó közösség ez idő alatt? 

  • Rendszerváltás korabeli emlékeiből mi az, amit legfontosabbnak tart?
  • Milyen eredményeket ért el három évtized alatt a zsidó közösség és intézményrendszer?
  • Mennyiben változott a helyzete a magyarországi zsidóságnak a magyar társadalomban, mennyire integrálódott a világ zsidóságához, mennyiben változott a viszonya Izraelhez?
  • Milyen a viszonya a társadalomnak, a politikai szférának, különösen az immár harmadik ciklusát töltő kormányzatnak a zsidó közösséghez, a zsidó kultúrához és a vészkorszak emlékezetéhez?

A sorozat korábbi részeiben Fritz ZsuzsaGábor GyörgyGoldmann Tamás, Heisler András, Horányi Gábor, Kirschner Péter és Olti Ferenc válaszát olvashatták. Az alábbiakban Szalai Miklós történész írását adjuk közre.

*

Harminc év telt el a rendszerváltás óta – kialakult, megszilárdult egy új társadalmi-gazdasági és politikai rendszer, s az előző rendszerhez való visszatérés elképzelhetetlen. Felnőtt egy egész nemzedék, amely már csak hírből ismeri azt a rendszert, azt a világot, amely az én nemzedékem számára még megdönthetetlennek, öröknek tűnt s életünk magától értetődő keretét alkotta. Ez lehetségessé, s szükségessé is teszi, hogy a „ma” perspektívájából értékeljük, gondoljuk át a rendszerváltás történelmi helyét, súlyát.

 A rendszerváltás – ezt ma, amikor az idősebbek előtt a múlt megszépítő távolsága, a nosztalgia, az ifjabbak előtt pedig a történelmi tapasztalat hiánya – meg a mai állapotokból való kiábrándulás – fedi el a múlt valódi arcát – mindenképpen felszabadulás volt. Felszabadulás egy olyan rendszer nyomása alól, amely a szabadságjogokat – ma elképzelhetetlen mértékben – korlátozta, amelynek gazdasági hatékonysága alacsony volt, és amely idegen hatalom érdekeinek rendelte alá az országot. A magyarság a rendszerváltással visszatért arra az útra, amelyre Szent Istvántól Széchenyiig minden nagy történelmi személyiségünk, minden gondolkodó elménk orientálni akarta: a világtörténelmi fejlődés eddigi optimumát jelentő nyugat-európai – amerikai civilizációs modellhez való felzárkózás útjára… Ezt nem szabad elfelejtenünk – az azóta eltelt időszak semmilyen negatív tapasztalata dacára sem.

A kommunista diktatúra alóli felszabadulás azonban – enyhén szólva – nem hozott a magyar népnek igazi szabadságérzést, nem teremtett harmóniát, közösségélményt, normális közérzetet társadalmunkban. Az alapvető okai ennek a következők: 

  1. A magyar gazdaság kapitalista átalakítása a – pazarló módon, a gazdasági hatékonyság és a világgazdasági versenyképesség követelményeit ignorálva fenntartott szocialista ipar által teremtett – munkahelyek jórészét feleslegessé tette, felszámolta. Ezzel párhuzamosan – a nemzetközi pénzügyi intézmények, az adósságválság nyomása miatt – le kellett építeni a Kádár-rendszer „koraszülött” jóléti államát, a társadalom reális anyagi lehetőségeit meghaladó kiadások árán működtetett állami szociális ellátórendszereket. Az emberek egyszerre vesztették el a munkahelyüket és a korábbi paternalista állam által nyújtott szociális védőhálót. A magyar társadalomnak az a része, amely életkoránál és beidegződöttségeinél fogva képtelen volt már alkalmazkodni az „új világhoz”, ezért lecsúszott korábbi középosztályi életszintjéről, elnyomorodott. 
  2.  Az „elitváltás” – vagyis a volt rendszer, a pártállam kiváltságosainak felelősségre vonása, politikai- és gazdasági kiváltságaiktól való megfosztása lényegében elmaradt. (Számos oka volt ennek: a rendszerváltáskor még megvolt a Szovjetunió, és nem lehetett tudni, mi lesz belőle, mit fog tenni, a gazdaság nem nélkülözhette a korábbi elit szakmai tudását, az új politikai elit pedig informális – sőt sokszor rokoni-baráti – szálakon át is összefonódott a régivel.) A volt kommunisták nemcsak vagyonukat tarthatták meg (és szerezhettek hozzá újat is a privatizáció során), hanem egy ideológiailag „átfestett”, de a diktatúrában szerzett vagyonát és infrastruktúráját megtartó szervezet, az MSZP formájában politikai szerephez is jutottak, sőt, többször újra kormányra kerülhettek. Az, hogy egy nyomorba süllyedő társadalomban kiváltságosok maradhattak azok, akiknek az uralma végső soron felelős volt a gazdasági-társadalmi válságért – súlyos morális tehertételt jelentett az országnak. 
  3. A Kádár-rendszer – az állami munkahelyek, az állami kézben lévő média és oktatás, a lezárt határok révén – életviteli, értékrendbeli konformizmust kényszerített az országra. Az átlagember családban élt, keményen dolgozott, és – a maga szerény lehetőségein belül – anyagi javakat próbált felhalmozni (lakás, autó, hétvégi telek…). A szocializmus bukásával aztán megérkezett hozzánk nem csak a politikai és gazdasági szabadság, hanem az életstílusok, a magatartásformák szabadsága is. Az elnyomás végével, a határok kinyílásával polgárjogot nyertek a korábban deviánsnak számító, félig-meddig tiltott magatartásformák: a pazarló és esztelen fogyasztás, a drogok, a pornó, a homoszexualitás, a kábítószer, a vallási szekták… Széthullott úgy a kádárizmus világképe és értékrendje (amely, bármilyen hazug és felemás módon is, de mégiscsak valamiféle közösségi érzést és közvetített az embereknek), mint a Horthy-korszakból még bizonyos csoportokban (főleg persze vidéken) megmaradt társadalmi hagyomány. Olyan mértékű individualizálódás, értékválság bontakozott ki, amelynek viszonyai között az emberek képtelenek kiismerni magukat. 

E három tényező együttes hatása szüli a rossz közérzetet, az új rendszerrel szembeni elégedetlenséget társadalmunkban. A demokrácia szélsőjobb- és szélsőbaloldali ellenségei persze megpróbálták saját céljaikra kiaknázni a rendszerváltás utáni magyar társadalom rossz közérzetét – de ez nem járt sikerrel, s valószínűleg soha nem is fog. Az emberek nem elégedettek a liberális demokráciával és a tőkés piacgazdasággal – de hinni sem tudnak annak valamilyen alternatívájában. 

Hogyan érinti mindez a magyar zsidóságot? Egyszerre pozitív és negatív módon… 

Pozitívan azért, mert a rendszerváltás előtt a zsidó identitás alig volt vállalható és artikulálható. Vallási formájában azért nem, mert a rendszer ateista ideológián alapult, az egyházakat a társadalomban marginalizálta. Nemzeti (cionista) formájában pedig azért nem, mert a közel-keleti konfliktusban a Szovjetunió és a szocialista tábor az arabok mellé állt Izraellel szemben. A rendszerváltás egy haldokló közösségnek adott új esélyt: a rendszerváltás előtt a zsidó vallási élet gyakorlatilag kizárólag a Vészkorszak előtt felnőtt öregemberekre, a cionizmus pedig állandóan figyelt-üldözött kis baráti körökre korlátozódott az országban. A rendszerváltással szabaddá vált a zsidó közösségi és kulturális élet és újra kiépültek a gazdasági és kulturális kapcsolatok Izraellel is. 

Ámde negatívan is, mert nem csak a zsidóság kapott esélyt az újjáéledésre – hanem az antiszemitizmus is. Antirasszista ideológiájánál fogva a kommunizmus üldözte, elnyomta az antiszemitizmust (még ha egyes országokban a hivatalos ideológia meg is próbálta a saját szekerébe fogni az antiszemita érveket, érzéseket). Az ország geográfiai-gazdasági helyzeténél, a liberális Nyugatnak való kiszolgáltatottságánál fogva természetesen teljesen szabad utat a rendszerváltás után sem kaphatott az antiszemitizmus: a közéletben nyíltan nem vállalható az antiszemita álláspont. Mindazonáltal bujtatott (vagy alig bujtatott) formában politikusok, publicisták, sőt, olykor egész sajtóorgánumok és szervezetek is képviselik, megszólaltatják, erősíteni igyekeznek az antiszemita érzéseket. 

A rendszerváltás utáni magyarországi antiszemitizmus pedig nem egyszerűen a „régi”, a két világháború közötti antiszemitizmus maradványa; új jelenségek, s a nyomukban támadt új tömegindulatok adnak új érveket és „muníciót” az antiszemitizmusnak. 

 Az „új” antiszemitizmusban mindhárom fentebb leírt, a társadalmi békét megzavaró, a tömegindulatokat felkorbácsoló jelenségcsoport szerepet játszik. A gazdasági értelemben vett rendszerváltás, a kapitalizálódás vesztesei vagy az üzleti- és pénzvilágra, vagy a politikai elitre hárítják a felelősséget nyomorukért – s a rendszerváltás idején és az azt követő években mindkettőben jelentős – számarányukat meghaladó – szerepet játszottak a zsidók. A volt pártállami elitben – a magyar kommunista mozgalom kádergárdájában – szintén számarányukat meghaladó mértékben voltak jelen a zsidók – noha ezt az arányt 1956 után a pártvezetőség tudatosan igyekezett alacsony szinten tartani. Végül az öröklött közösségi életformák, értékek válságát a média artikulálja – és sokak szerint ezzel mintegy „gerjeszti” is – és az újságírók, a televízió szakemberei között is felülreprezentáltak voltak a zsidó származásúak a rendszerváltás utáni években. A devianciákat, a mindenféle értelemben vett „másságot” pedig a liberális értelmiség védi – az emberi jogok nevében – a konvencionális érzületű átlagember, a többség indulataitól, az a liberális értelmiség, amely Magyarországon jelentős részben szintén zsidókból tevődik össze. 

 Az „új” antiszemitizmussal szembeni védekezés szükségessége még erősíthetné is a magyar zsidók közösségi identitását, segíthetné a magyar zsidóságot abban, hogy kihasználja a rendszerváltás teremtette esélyeket, újjáélessze a maga közösségi életét és kulturális hagyományát. 

Ám ez az újjáéledés a rendszerváltás óta – egyes sikeres és tiszteletreméltó kezdeményezések ellenére – igazából nem valósult meg. A zsidóságnak lényegében két komoly közösségi szervezete van: a neológ MAZSIHISZ, valamint a Chábád. A Mazsihiszre ugyanaz az igaz, amit a magyar neológiáról annak egyik nagy tudású és bölcs képviselője, Dr. Benochofsky Imre röviddel a Vészkorszak után megállapított: „Nálunk a neológia feszélyezetten szégyenlős híg-ortodoxiánál több nem tudott lenni”. Ez nem egyes személyek, vagy a „vezetés” hibája: a konzervatív judaizmus identitás- és hitelességi válsággal küzd Amerikában is. A neológia alapvetően azoknak a zsidóknak a szervezete, akik nem veszik komolyan a zsidó vallást, hanem csak családi, közösségi hagyományként ragaszkodnak hozzá – erre a „szokástartó” mentalitásra pedig nem lehet erős, ütőképes szervezetet, közösséget építeni. Köves Slomó mozgalma pedig – bármennyire is igyekszik – például a „statusquo” név ellopásával – „modern” benyomást kelteni, bármennyire nyitott, toleráns módon próbál párbeszédet folytatni a nem vallásos zsidókkal is – mégiscsak egy misztikus-fundamentalista szekta hitrendszerén alapszik. Ezt az ideológiát pedig – bármennyi anyagi erőt és médiát is szerez meg Köves – a magyar zsidóság nagy tömegei sohasem fogják elfogadni. 

Sajnálatosnak tartom, hogy a zsidó „nemzetiségi” státusz elérésére irányuló kezdeményezés kudarcot vallott. A magyar zsidók többségének zsidó öntudata nemzeti-kulturális, nem pedig vallási azonosságtudat. Ennek az öntudatnak csak valamilyen nem-vallási jellegű szervezet adhatna hiteles, autentikus formát. S ez nem csak a zsidóságnak lenne jó – hanem a magyarságnak is. Hiszen a zsidóság kulturális öröksége, az, amit az emancipáció és a Vészkorszak között a magyar kultúrához a zsidóság hozzátett, a magyarság kulturális sokszínűségének, identitásának is szerves része.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-01, Rendszerváltás

[popup][/popup]