Erősödő intézmények, stagnáló közösségek 

Írta: Heisler András - Rovat: Belpolitika, Közösség, Politika

“Rendszerváltáskor az igazi szabadság érzését sokunk számára a Mazsike megalakulása jelentette. Ott volt e sorok írója, mint ahogy sok száz lelkes zsidó értelmiségi, meg persze nem zsidó barátaink, s akkor mindenki úgy érezte szabadok és önállóak vagyunk.” 

Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke

A Szombat szerkesztősége a 30 ével ezelőtti rendszerváltás hatásairól, eredményeiről kérdezte a zsidó közélet résztvevőit: honnan hová jutott el a magyar társadalom és benne a zsidó közösség ez idő alatt? 

  • Rendszerváltás korabeli emlékeiből mi az, amit legfontosabbnak tart?
  • Milyen eredményeket ért el három évtized alatt a zsidó közösség és intézményrendszer?
  • Mennyiben változott a helyzete a magyarországi zsidóságnak a magyar társadalomban, mennyire integrálódott a világ zsidóságához, mennyiben változott a viszonya Izraelhez?
  • Milyen a viszonya a társadalomnak, a politikai szférának, különösen az immár harmadik ciklusát töltő kormányzatnak a zsidó közösséghez, a zsidó kultúrához és a vészkorszak emlékezetéhez?

A sorozat korábbi részeiben Fritz Zsuzsa, Gábor György és Goldmann Tamás válaszát olvashatták. Az alábbiakban Heisler András, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) elnöke írását adjuk közre.

*

Rendszerváltáskor az igazi szabadság érzését sokunk számára a Mazsike megalakulása jelentette. Ott volt e sorok írója, mint ahogy sok száz lelkes zsidó értelmiségi, meg persze nem zsidó barátaink, s akkor mindenki úgy érezte szabadok és önállóak vagyunk.

A rendszerváltáskori Mazsihisz vezetése azonban veszélyes konkurenciát látott az új szerveződésben, és a szekuláris alapon szerveződő kulturális egyesület támogatása helyett annak gyengítésére törekedett – nem kevés sikerrel. A demokratikusan újraszerveződött Mazsihisz egyik legnagyobb történelmi hibája, hogy nem nyitotta tágra kapuit a teljes magyarországi zsidóság felé, kizárólag a hitközségekbe tömörült, a magyar zsidóságnak töredékét jelentő zsinagógai közösségekre figyelt. A zsidó intézményrendszer rendszerváltást követő jelentős megerősödését ezért nem követte a közösségi élet hasonló ütemű fejlődése. Ennek a fura kettősségnek van tanulsága a XXI. század hajnalán is: bármilyen őrült ütemben történő infrastrukturális fejlesztés sem jár automatikusan a közösség fejlődésével – s ezen érdemes lenne többeknek elgondolkoznia.  

A rendszerváltás előtti időkben a vallási élet óvatos gyakorlása jellemezte a magyar neológiát, mély elköteleződés a zárt és kicsiny ortodoxiát. A hitközségeket közben teljes egészében átszőtte a politikai ellenőrzés, az Állami Egyházügyi Hivatal zsidó berkekben is tanúsított otthonossága. A cionisták elleni retorziók, barátaink meghurcolása a többséget elriasztotta a rendszerrel való nyílt szembefordulástól. Maga a neológia kevés felületet kínált a dacos zsidó önazonosságnak, intézményi értelemben pedig nem tudott erős és ellenálló identitást kínálni tagjainak. Mégis el kell ismerni, hogy a vészkorszak felfoghatatlan vesztesége és máig roncsoló hatása ellenére, a vallásos életet élők nagyszámú elvándorlásától is sújtva, ez a neológia tartotta meg a magyarországi zsidóságot egy alapvetően vallásellenes korszakban. A pártállami időkben, lehetetlen politikai körülmények közepette, éppen a sokat szidott neológia hol megalkuvó, hol kitartó munkájának köszönhetően, a rendszerváltás után volt minek újjáélednie. Ezt a folytonosságot senkinek sem szabadna tagadni, vagy megkérdőjelezni.  

A ’80-as évekre nőtt fel a mai középnemzedék, akik egy része ma is látogatja a zsidó eseményeket. Sokan közülük a Rabbiképző kiddusain és más alternatív terekben találtak egymásra, de a rendszerváltás után jellemzően nem ők vették át intézményeink irányítását. A zsidóságnak jutó jelentős forrásokat – sokszor jogosan – intézményi infrastruktúrák fejlesztésére fordították. Megszépültek a zsinagógák, megújultak az intézmények, új iskolák, óvodák létesültek, de közben a zsidó közösség szervezésére alig jutott erő. Külső, a zsidó közösségtől független finanszírozással jött létre a Bálint Ház, a Lauder iskola, a Szarvasi Tábor, vagy a Zsidó Alapítványi Iskola. A közösségi infrastruktúra alapjai. Pedig a közösség életerejét pontosan az jelzi, hogy képes és hajlandó-e létrehozni, majd eltartani saját intézményeit. 

A rendszerváltást követő évek lendülete korábban ismeretlen kreatív erőket szabadított fel. Harminc év távlatából azonban már látható e lendület megtorpanása. Minden siker, minden büszkeségre okot adó eredmény ellenére nem sikerült a százezresnek mondott zsidóságot megszólítani, és az asszimilációs trendeket megfordítani. Talán ez az elmúlt évtizedek legnagyobb hiátusa.

A Mazsihisz kénytelen szembenézni a múlt stratégiai hibáival és eltökélt abban, hogy az elpazarolt évtizedek után valódi fordulat történjen. Levonva a tanulságokat, lerázza magáról pártpolitikai béklyóit, nem helyezkedik, és nem foglal állást pártpolitikai kérdésekben, s ma már nincsenek erős pártkötődései. Már nem kizárólag csak a szűk vallásgyakorló közösséget képviseli, következetesen kiáll – több-kevesebb sikerrel – értékei és érdekei mentén. Amikor a helyi vagy kormányzati hatalommal kooperál, a közösség igényeit jeleníti meg, amikor konfliktust vállal, a közösségért teszi. A helyes arányok megkeresése nehéz, de fontos feladat, különösen, ha a Mazsihisz valóban meg kívánja tartani önállóságát. Ha a rendszerváltásnak 30 év után van politikai értelemben vett hozadéka, akkor a Mazsihisz feltétlen politikai igazodási kényszerének levetkőzése mindenképpen az. 

Az írás a Szombat 2020 januári számában jelent meg.

Szemléleti változás bizonyosan történt az elmúlt években, a változó világra nyitott zsidóság szlogenje lassan életre kel.  A civil kezdeményezések elszigetelése helyett a Mazsihisz bevonásukra törekszik. Színes mozaikká vált a zsidó közélet, de tudni kell, mi az a kötőanyag, ami a mozaik részleteit képes összetartani. Nyitásra van szükség, mert a nyitás az erők egyesítésének feltétele. A zsinagógai életet össze kell kapcsolni a civil élettel, a jól működő független intézményekkel erősíteni kell a kapcsolatot, erősíteni egymást, amennyire csak lehet. Nem kell félni a világi és vallási zsidó „identitáskínálat” színesedésétől: így többen képesek megtalálni helyüket abban a „zsidó térben”, ahol otthon érezhetik magukat. 

A magyar zsidóság „külpolitikája”, mindig Izrael-központú volt. Ennek része, mikor a vasfüggöny mögött engedelmes elvtelenséggel tagadtuk meg az országot. A rendszerváltással aztán megadatott, hogy végre kimutassuk, milyen kitüntetett helyet foglal el szívünkben Izrael. Így van ez ma is. Csak az a bizonyosságunk ingott meg, hogy Izraelt is hasonlóan érdekli a diaszpóra, ezen belül a világpolitikai szempontból kevéssé fajsúlyos magyar zsidóság sorsa. Ma, Izrael erős nemzetállamok és vezetőik szövetségét keresi, akiktől a történelmileg mélyen beágyazott diaszpóra inkább távolságot tart. Persze, közben tudnunk kell a helyünket is: a prosperáló Izrael a zsidóság jövője szempontjából nyilvánvalóan fontosabb helyet foglal el, mint a fogyatkozó magyar zsidóság. Mégis fontos, hogy ne hagyjuk meglazulni ezt a kapcsolatot, óvjuk a zsidó nép egységét. 

Nemzetközi kapcsolatainkban, a legnagyobb nemzetközi zsidó szervezetek munkájában az elmúlt években jelentősen fejlődött a Mazsihisz. A szegény rokon prozícióját felváltotta az együttműködő, helyenként proaktív, a legnagyobb kelet-közép európai közösséget képviselő zsidó szervezet képe. 

Változó világunkban, számos kihívásra kell választ adni a zsidó közösségnek, ezért érdekérvényesítő képességének egyre nagyobb a jelentősége. A büszke, független zsidó közösség álma nem viseli el az elvtelen lojalitást, a kollaborációt.  A korábbi Mazsihisz és jogelődje hibáiból mindenkinek – nem csak a Mazsihisznek – tanulni kellene, s nem szabadna rossz modell szerinti stratégiát választani egy zsidó szervezetnek sem. Politikai kapcsolatok kiépítése és felhasználása révén, a féktelen lojalitás jutalmául csak intézményeket lehet szerezni, közösséget nem. A közösségi reputáció elvesztése még a jó helyen lévő, átgondolt funkciójú épületeket is kiüresíti. Mert bizalom nélkül, a közösségek igénye helyett a hatalom igényeit mérlegelve nincs esély erős magyar zsidóság építésére – hosszabb távon sem. 

Talán most jött el az igazán komoly változás ideje. A feladat adott. A nemzetközileg is előnytelen – az antiszemitizmusnak újra kedvező – körülmények között nem bezárkózni, nem gettósodni kell. Nekünk, Közép-Európa legnagyobb lélekszámú zsidó közösségének meg kell mutatni értékeinket. Hagyományainkat megőrizve, de mindenki számára nyitottan. Intézményeink működésének minőségi fejlesztésével és a közösség számára hiteles munkával. A többségi társadalomba integrálódva és a társadalmi mozgásokra erősen figyelve. Az évente megrendezett Zsidó Kulturális Fesztiválokon megtelnek ugyan zsinagógáink, de nekünk nem szabad csak erre a tapsviharra hivatkoznunk. Valójában a hétköznapok a fontosak. 

Mégis, pénteken vagy szombaton, amikor lekísérem 94 éves édesanyámat a zsinagógába, imáink között fő helyen szerepel: Segíts meg bennünket Uram, hogy sok év múlva, amikor mi már rég visszaadtuk lelkünket Néked, legyenek zsidók, akik majd imádkoznak… 

Ez lenne a mi munkánk, és nem kevés. 

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-01

[popup][/popup]