„Nemzeti tragédia” és nemzeti felelősség

Írta: Kirschner Péter - Rovat: Politika, Történelem

A Szombat szerkesztősége a 30 évvel ezelőtti rendszerváltás hatásairól, eredményeiről kérdezte a zsidó közélet résztvevőit: honnan hová jutott el a magyar társadalom és benne a zsidó közösség ez idő alatt? 

Kirschner Péter

  • Rendszerváltás korabeli emlékeiből mi az, amit legfontosabbnak tart?
  • Milyen eredményeket ért el három évtized alatt a zsidó közösség és intézményrendszer?
  • Mennyiben változott a helyzete a magyarországi zsidóságnak a magyar társadalomban, mennyire integrálódott a világ zsidóságához, mennyiben változott a viszonya Izraelhez?
  • Milyen a viszonya a társadalomnak, a politikai szférának, különösen az immár harmadik ciklusát töltő kormányzatnak a zsidó közösséghez, a zsidó kultúrához és a vészkorszak emlékezetéhez?

A sorozat korábbi részeiben Fritz ZsuzsaGábor GyörgyGoldmann Tamás, Heisler András és Horányi Gábor válaszát olvashatták. Az alábbiakban Kirschner Péter, a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület elnöke írását adjuk közre.

*

– Rendszerváltás korabeli emlékeidből mi az, amit legfontosabbnak tartasz?

Számomra a legfontosabb élmények egyike a szervezkedések szabadsága. Ezt eleinte bátortalanság, óvatoskodás kísérte. Különösen azért, mert direkt politikai céllal létrejött közösségek valóban rendőri zaklatásnak, megfigyelésnek, megfélemlítésnek voltak kitéve. A nem politikai célú szerveződések is állandó gyanakvás mellett működhettek. Köztudott, hogy a Magyar Zsidó Kulturális Egyesület (MAZSIKE) alakulása is a BM két osztályának is adott állandó feladatot. 

Az óvatoskodás oda vezetett, hogy minden egyesületi vagy más közösségi csíra valamiféle védelmet próbált biztosítani a maga számára. Aztán, amint nyilvánvalóvá vált, hogy nincs szükség patrónusokra, politikai védelemre, kiderült, hogy mennyi tettrekészség, lefojtott aktivitás, kreativitás, közösségek iránti vágy bujkált a magyar emberekben. A figyelem persze elsősorban a politizáló szerveztek, pártok, pártcsírák felé fordult. 

Én azonban azokat a közösségeket értékeltem igazán. amelyek arcot adtak egy–egy településnek. Felfedezték saját múltjukat, keresték identitásukat. Egyik példa volt erre az elszármazottak baráti köreinek hálózata, amelyek hidat építettek Budapest és vidék között. A számszerűen is megsokasodott civil szervezetek, közöségek – jogi formájuktól függetlenül arcot adtak településüknek, utcájuknak, egykori alma máterüknek. Egyre többen keresték és fedezték fel gyökereiket. Ez nagyon fontos volt a zsidó közösség tagjai számára is. A másik alapvető élmény, amelyik szintén elsősorban a zsidósághoz vagy zsidó szervezetekhez kapcsolódik, az a nyilvánosság eszközeinek egyre szabadabb használata. És ez nem csak a sajtópiacra lényegében a régóta várt sajtószabadságra érvényes, hanem a civil világra, amelyik megteremtette a maga sajátos, még kissé csetlő-botló saját nyilvánosságát. Akkor még a hagyományos eszközökkel, amikor a stencil jelentette a „csúcstechnológiát”. Hol vagyunk már ettől!

Milyen eredményeket ért el három évtized alatt a zsidó közösség és intézményrendszer? 

Erre a kérdésre kétféle válasz adható. Egyfajta leltár, amelyben számtalan eredményt lehet felsorolni, mint egy-egy szervezet vagy közösség éves beszámolójában. Az eredmény imponáló lehet, de az összegzés ezeken a hasábokon megtakarítható. Röviden két fontos dolgot emelek ki. Az egyik, hogy a zsidó közösséghez tartozók közül az egyházak, vallásos és civil szervezetek, az intézmények sokkal több embert tudnak elérni. Ehhez szükséges volt a programok és szolgáltatások bővülése, a hazai és nemzetközi források, benne a MAZSÖK létrejötte. Másik oldalról a fogadókészség növekedése; a félelem és rejtőzködés oldódása. Így keletkezett az az ellentmondás, ami a mai napig hat, hogy az intézményrendszer nem tud lépést tartani az igényekkel. Ez nem csak mennyiségi és financiális probléma, hanem egyben generációs probléma is. Amennyiben a fiatalokat meg akarjuk nyerni és megtartani a zsidóság körében – jelentsen ez bármit is – új eszközökre, új intézményekre, új szemléletre van szükség. miközben az idősebb generációshoz tartozók a hagyományos struktúrák fejlesztését igénylik.

A másik eredmény, hogy megmutathatjuk magunkat. Láthatóvá váltunk. De ez ár átvezet a következő kérdéshez.

Mennyiben változott a helyzete a magyarországi zsidóságnak a magyar társadalomban, mennyire integrálódott a világ zsidóságához, mennyiben változott a viszonya Izraelhez?

Azt hiszem, hogy a többségi társadalom számára is nagy változást jelentet a zsidó közösség láthatóvá válása. Tudomásul kellett venni, hogy nem csupán egy nemzeti tragédia még élő, szánalmat keltő tanúi vagyunk, hanem egy megújulásra képes közösség tagjai. Talán az is zavarba ejtő lehet, hogy más nem elégedünk meg a sajnálattal, hanem egyre határozottabban vetjük fel a „nemzeti tragédia” helyett a nemzeti felelősség kérdését is. Ez pedig felszínre hozhatja, hozza is a legrosszabb reflexeket. Bár éltem már, de nem érzékelhettem a háborút követő évek társadalmi hangulatát. Irodalmi példákból azonban arra következtette, hogy sok a hasonlóság a mai időkkel. Amikor azt olvassuk ki egyes megnyilvánulásokból: Mit akarnak ezek, örüljenek, hogy élnek! Mi pedig örülünk, és élni is akarunk. 

Van persze másfajta reflexió is. A kíváncsiság, az érdeklődés, az igény, hogy a többségi társadalom megismerje, talán meg is értse a zsidóságot: a hagyományait, a szokásait, a viselkedését, a másságát. Jó megtapasztalni ezt a fiatalok körében. És rossz megtapasztalni, hogy a legrosszabb kirekesztő, rasszista ideológiákra is a fiatalok fogékonyabbak. 

A világ zsidóságához, az Izraelhez való viszonyt mindig a személyes motivációk alakítják. Ebben nincs sem egységes gyakorlat, sem általánosítható tapasztalat. Ahogy a hazai pályán is versengés, vetélkedés, pozícióharc alakult ki elsősorban a zsidó vallási szervezetek között, az a nemzetközi kapcsolatokra is rányomja a bélyegét. Ez pedig, ahogy én látom, rontja a magyar zsidóság megítélését a világban. És ugyanez jellemző az Izraelhez való viszonyra is.

Milyen a viszonya a társadalomnak, a politikai szférának, különösen az immár harmadik ciklusát töltő kormányzatnak a zsidó közösséghez, a zsidó kultúrához és a vészkorszak emlékezetéhez? 

Egyetlen szóval is leírható: ellentmondásos. De ami fontos, hogy ennek egymástól jelentősen eltérő szintjei vannak. Ez így talán túlságos mechanikusnak tűnik. A holokauszt 70. évfordulójának jelentős kormányzati támogatással megvalósuló programjai, közte a kissé felemásra sikeredett civil pályázat mégis elindítottak valamit a helyi emlékezetben, a múlt megismerésében, amiben az elrettentő nagy számok és a közismert drámai fotó és filmfelvétek mögött megjelentek az emberek: az egykori szomszédok, iskolatársak. Ebben segítettek olyan kutatások, múltfeldolgozások, kiállítások, mint amilyeneket Pápán, Sopronban, Szombathelyen, Makón és sok más helyen rendeztek. Ilyen új emlékezési forma a MAZSIKIE Üres padok programja. Az országszerte lerakott botlató kövek is formálják az ott élő emberek múltról való gondolkodását.

A kormányzati magatartás, amelyik az országos szintű megemlékezéseket, az emlékezetpolitikát alakítja, mindezt aktuálpolitikai érdekeinek rendeli alá. Részben megosztó módon erősíti a zsidóságon belül véleménykülönbségeket, vitákat, ellentéteket. Ezek felerősítve rombolják a társadalmi megítélést és erősítik a zsidó-ellenességet, az antiszemitizmust. Hiába minden igyekezet, nem lehet megmagyarázni, hogy a migránsellenes Soros-kampány nem az antiszemitizmust gerjesztette. Már az is beszédes adat, hogy az a kampány közel kétszer annyiba került az adófizetőknek, mint a zsidó egyházak egy évi állami támogatása.

A zsidó közösségek, az egyre színesebb és virulensebb zsidó közösségi és kulturális élet támogatása messze nincs összhangban az igényekkel, a szükséges feltételek biztosításával és azzal a lehetőséggel sem, amit Közép-Európa legnagyobb élő zsidó közössége megérdemelne. Miközben a kormányzat számára sem közömbös Magyarország nemzetközi megítélése, egyre több kísérlet folyik annak érdekében, hogy a holokausztért vállalt magyar felelősséget relativizálják, ha nyíltan tagadni nem is merik. Megtorpanni látszik az a pozitív folyamat, ami öt évvel ezelőtt, a 70. évforduló idején elindult. Nem kerülhetem meg azt sem, hogy ebben a széthúzó zsidóságnak is van felelőssége.

támogatás
Pop up banner

Címkék:2020-01

[popup][/popup]