“Se veled, se nélküled” – A Sulhan arukh és a neológia

Schweitzer József főrabbi múlt heti jarcajtja alkalmából és a napokban elhunyt Schweitzer Ági és Schweitzer Gábor emlékére született írásában Biró Tamás a neológia és a Sulhan arukh kapcsolatát elemzi. 

Schweitzer József főrabbi és Schweitzer Gábor, amikor a neológia önmeghatározásáról faggattam őket, két alapművet emlegetett. Kecskeméti Lipót Egy zsidó vallás van-e, több-e? című könyve,[1] valamint a Guttmann Mihály által írt A Sulchan Áruch és a magyar zsidóság című esszé[2] egyaránt 1913-ban jelent meg. Egy olyan pillanatban, amikor – nem először és nem utoljára – felmerült, hogy a neológia és az ortodoxia közötti szakadás (1868-69) reparálható volna, a hazai zsidóság egysége helyreállítható lenne, ha a neológia elfogadná a Sulhan arukhot, rabbi Joszef Káró (1488–1575) törvénykódexét. Annak kifejtése, hogy ez a két mű milyen meghatározását adja a neológiának, önálló tanulmány tárgya kell, hogy legyen.[3]

Jelen gondolatmenetem címének második fele Guttmann Mihály esszéjére utal. Az Országos Rabbiképző Intézet ortodox előéletű ifjú talmudistája, későbbi igazgatója a felekezetpolitikai kérdésekben hangos, ámde a rabbinikus irodalomban járatlan közönségnek elmagyarázta, mi a Sulhan arukh, és mi nem, hogyan épül fel, és mi a szerepe a halákhában, a zsidó vallásjogban.

Válaszát röviden így foglalnám össze: a Sulhan arukh az a kályha, amelytől egy kérdés eldöntése során a rabbi elindul. Innen (ill. Joszef Káró Bét Joszef című művétől) fejti fel időben visszafelé a kérdés kapcsán releváns középkori és talmudi forrásokat, ill. időben előre haladva a Sulhan arukhra épülő újabb kommentárokat, responsumokat (döntvényeket), egyéb jogforrásokat. Nem szükséges, hogy a rabbi a Sulhan arukhhal egybehangzó következtetésre jusson. Ellentétben a laikus közönség hiedelmével, nem egy olyan könyv,[4] amelyet az ortodox zsidó betűről betűre követne. Guttmann Mihály számos példát hozott arra, hogy az ortodox vallásgyakorlat (mai vallástudományi szakszóval: megélt vallás, lived religion) nem felel meg a Sulhan arukh szabályainak.

 

A Sulhan arukh mint határvonal

A felszínes narratíva szerint a Sulhan arukh volt az oka a magyar(országi) zsidóság szakadásának az 1868-1869-es magyarországi és erdélyi izraeliták egyetemes gyűlésén, közismertebb nevén: a zsidó kongresszuson. A gyűlést összehívő Eötvös József vallási és közoktatási miniszter célja egy országos izraelita képviselet felállítása lett volna, amely az állam tárgyalópartnereként funkcionált volna felekezeti kérdésekben (például anyakönyvezési és iskolaügyekben). A jelenlévő ortodox képviselők ragaszkodtak ahhoz, hogy a Sulhan arukh nevesítve legyen a felállítandó szervezet alapszabályában, és amikor ezt a haladópárti többség elutasította, kivonultak a kongresszusról. Azóta kérdés, hogy a neológia – azaz az egyetemes gyűlés eredményeképp felálló ún. kongresszusi hitközség – vajon „a Sulhan arukh alapján áll”-e.

Nem kétséges, hogy a Sulhan arukh csupán ürügy volt a szakításra. A modernizálódó és a hagyományőrző zsidóság hívei már a megelőző három évtizedben folyamatosan távolodtak egymástól, ami leginkább új zsinagóga tervezésekor vált nyílt konfliktussá. Ezt a korszakot szépen ábrázolja Schnitzer Ármin visszaemlékezése. Schweitzer Gábor szavaival: Schnitzer megörökíti „azt a vitát is, amely a liptószentmiklósi új zsinagóga 1843-as építése idején borzolta a kedélyeket, s azzal függött össze, hogy hol kell elhelyezni a tóraolvasó emelvényt: a zsinagóga közepén, ahogy a konzervatív felfogás hirdeti, avagy közvetlenül a tóraszekrény előtt, ahogy azt a liberális hívek szeretnék.”[5] Az 1865-ös nagymihályi ortodox rabbigyűlés döntései már három évvel a kongresszusi kivonulás előtt előrevetítette a szakadást. Egy másik téren, a rabbiképzést illető koncepcionális kérdésekben, Schweitzer József tanulmánya dokumentálja az elhúzódó konfliktust a rövidesen intézményesen is szétváló irányzatok között.[6]

Tévedés lenne azt hinni, hogy a neológia nem ismerte volna el a Sulhan arukh érvényességét. Habár a hívek egyre nagyobb arányban távolodtak el a vallásos életmódtól, Schweitzer József hangsúlyozza: „a pesti Rabbiképző tanárai és növendékei, az intézet szelleméből és hagyományaiból következően, a felmerült kérdéseket a hagyományhűség szigorú szemmeltartásával oldották meg. Így kívánta rabbinikus lelkiismeretük.”[7]

Külön tanulmányt igényelne annak nyomon követése, hogyan jelent meg a Sulhan arukh a neológ közbeszédben és szabályzatokban 1868-tól napjainkig.[8] Most csak utalok arra, hogy már a Rabbiképző felállítását elrendelő kongresszusi határozat is kimondta 1869-ben: „A rabbi-képző intézet szorosan a mozaiko-rabbinikus tan alapján álland, a talmud és a szertartási törvények tanításáról különösen gondoskodand, egyszersmind azonban a tudomány mai állása követelményeinek is kell, hogy tökéletesen megfeleljen”.[9] Ebben a határozatban a „mozaiko-rabbinikus tan” a tórai törvényekre és azok rabbinikus értelmezéseire utal. A „szertartási törvények” kifejezést pedig a későbbi tantervek összeállítói a „ritualis codexekre”, azaz a Sulhan arukhra, valamint az annak alapjául szolgáló Arbaa turimra vonatkoztatták.[10]

 

A Sulhan arukh mint a modernitás próbája

Groszmann Zsigmond (1880–1945) ezt a határozatot így értelmezte: „Ezzel a bizottság kimutatta, hogy azon vallási kódexre (értsd: Sulchan Áruch), melyet sokszor nem kellő helyen vontak a vitákba, éppen a többség fektet fősúlyt, ott, hol ennek helye van.”[11] Másként megfogalmazva: a kongresszus haladópárti többsége szerint a Sulhan arukhnak nincs helye a létrehozandó országos szervezet alapszabályában, de igenis van helye a Rabbiképző tantervében és a rabbivizsga anyagában. Éppen Schweitzer József anyai nagyapja, Schweitzer Gábor dédapja, Hoffer Ármin (1870–1941) lesz a szertartástan tanára a két háború közötti időszakban. Schweitzer professzor úr pedig bő fél évszázad elteltével is fejből idézi a rabbivizsga előtt megtanult szakaszokat.[12]

Fordítsuk most figyelmünket egy fura kifejezésre: szertartási törvények, szertartástan. A magyar nyelvet ekkoriban fokozatosan elsajátító zsidóság a keresztény felekezeti szókincsből emelt át kifejezéseket zsidó jelenségek leírására. Itt nyilvánvalóan nem kizárólag a zsinagógai istentiszteletek szabályaira gondoltak. Szertartástan a családjog is, hiszen a házasság megkötése és felbontása is szertartás. A szertartástan részei a kóserság és a női tisztátalanság törvényei is, ha a kifejezést mindenféle rituális cselekményre, mint például a kóser vágásra és a rituális fürdőben való alámerítkezésre is kiterjesztjük. De vajon a szertartástanba tartoznak a Sulhan arukh polgári joggal és perrendtartással foglalkozó fejezetei is?

Az ortodox és a neológ álláspont különbségét jobban megértjük, ha felidézzük, hogyan változott a vallás szerepe a felvilágosodás, a polgárosodás, a modernitás során. Jól ismerjük a mondást, hogy „hinni a templomban kell”. De ez a mondás értelmezhetetlen lett volna a premodern korban, mert arra a modern elvre épül, miszerint a vallás térben, időben, funkcióban lehatárolt szelete az életünknek. A modern ember számára a vallás élesen elkülönül az élet más szeleteitől: a politikától, a tudománytól, a művészetektől, a gazdaságtól, a szabadidőtől és így tovább. De a premodern ember számára ezek még szorosan összefüggtek egymással.

A modernitást magáévá tevő haladó párt tehát a Sulhan arukh, a „szertartástan” szerepét a modern értelemben vett, szűken értelmezett vallásra redukálta.[13] A 16. századi törvénykódex határozza meg a zsinagógai imák és az esketés rendjét, a szombat törvényeit, a kóser vágás és a menstruációs tisztátalanság szabályait. A rabbiképzés során a jövő vallási vezetőit ezekre a területekre kell felkészíteni. Ezzel szemben a hitközség és a zsidóság országos képviselete egy „világi” képződmény, amely a kormányzattal tárgyal, az állami elvárások szerinti oktatási hálózatot üzemeltet, az ország törvényeihez igazodva állapítja meg belső működési szabályzatait, ahol gazdasági szakemberek készítenek pénzügyi terveket, szakképzett könyvelők könyvelnek, és egyetemen végzett jogászok kötik meg a munkaszerződéseket.

Mindezt a modernitást elutasító (ultra)ortodoxia nem fogadta el. Az ő világukban a Sulhan arukh érvénye kiterjed az élet minden területére, a hitközségek legfőbb vezetői, irányítói pedig a halákha (a zsidó vallásjog) szakemberei, azaz a rabbik. Másképp fogalmazva, a Sulhan arukh beemelése az alapszabályba a rabbik kezébe adta volna a hatalmat.

A Szombat hasábjain 2021 elején volt egy vitám Schweitzer Gáborral arról, mi legyen a rabbik szerepe a zsidó felekezet vezetésében.[14] Schweitzer Gábor – az egykori országos főrabbi fiaként, a szakmai érdekvédelmi szervezetként is működő Országos Rabbiegyesület kutatójaként[15] – érthető módon érvelt a rabbik befolyásának növelése mellett. Ezzel szemben én azt állítottam, hogy a világi vezetés alatt működő zsidó hitközségek (ellentétben a keresztény egyházakban megfigyelhető papi vezetésű, valamint paritásos modellekkel) a premodern zsidó közösségek hagyományát folytatják.

Nincs kétségem afelől, hogy Gábor is a modernitás értékeit vallotta. Nem az ortodox modellt kívánta, amelyben a rabbi dönt az élet minden területén. Az általa javasolt paritásos modellben a szekuláris feladatok a világi vezetés irányítása alatt maradnának. De a világi vezetéssel egyenrangúvá emelt vallási vezetés jelenítette volna meg a 19-20. századi ideált, amely szerint a neológia kizárólag vallási felekezet, a felvilágosodás utáni értelemben vett „egyház”. Olyan szervezet, amely a vallás fogalmát szűken értelmezi, azt a hitéletre, a „szertartástanra” korlátozza. Ellentétben a 19. századi neológiával, Gábor elismerte, hogy a zsidóság nem csak vallás, de az már túlmutat a vallási felekezetként értelmezett neológ intézményrendszeren.

 

A Sulhan arukh mint szimbólum

Barry Wimpfheimer a Babilóniai Talmudról szóló, méltán díjazott könyvében[16] a Talmud három „regiszterét” különbözteti meg. Essential Talmud-nak nevezi magát a talmudi szöveget, ahogy az a késő ókor évszázadaiban megszületett. Ezzel szemben az enhanced Talmud (’kiterjesztett Talmud’) magába szívta a következő évszázadok során mindazokat az értelmezési és asszociációs rétegeket, amelyektől ma már elválaszthatatlan az esszenciális szöveg, legalábbis a hagyományos (nem tudományos) kontextusban. Az enhanced Talmud az, ahogyan az essential Talmudot olvassák. Végül az emblematic Talmud elnevezést adja Wimpfheimer annak a szimbolikus funkciónak, amelyet a Talmud betölt. Mind a rabbinikus zsidóság, mind a nem ritkán egykor előítéletes külvilág a judaizmust a Talmuddal azonosítja, immár teljesen elszakadva magától a szövegtől, sok esetben nem is ismerve azt.

Wimpfheimer ezt a három regisztert a Tízparancsolaton és az amerikai alkotmányon is illusztrálja. Utóbbiak szintén betűk, szavak sorozata, amelyeket valaki valahol valamikor megalkotott. De ma már a Tízparancsolat és az amerikai alkotmány nem csupán ezeknek a betűknek, szavaknak a sorozata, hanem hozzájuk kapcsolódtak bizonyos értelmezési hagyományok, kommentárok, alkalmazási módok. Vannak, akik az abortusz ellen, mások a halálbüntetés ellen érvelnek a Ne ölj! parancsolatára hivatkozva (érdekes módon, a két halmaz közt kicsi az átfedés). Végül, a Tízparancsolat a judeo-keresztény kultúrában, az amerikai alkotmány az Egyesült Államok társadalmában emblematikus jelentőségre is szert tett. Gyakran olyanok is hivatkoznak rájuk, akik nem ismerik a szövegüket, olyan helyzetekben is, amelyek nem vezethetők le a szövegből. A Tízparancsolat két kőtáblája mint díszítőmotívum, egy eskütétel az alkotmányra – olyan aktusok, amelyek messze túlmutatnak magán a szövegen.

A Sulhan arukh esetén szintén jól megkülönböztethető ez a három regiszter. A Joszef Káró által a 16. század második felében megírt szöveg tekinthető az esszenciális Sulhan arukhnak. Ez a szöveg mindjárt a második kiadásától kezdődően kibővült (vö. enhanced) a krakkói Mose Iszerlesz rabbi glosszáival, amelyeket a kiadó az eredeti szövegbe illesztett bele, eltérő betűtípussal. Erre a komplex szövegre gondolunk leginkább, ha Sulhan arukhról van szó.

De az újkori és kortárs rabbinikus zsidóság számára ugyanennyire része az enhanced Sulhan arukhnak azok a következő évszázadban született kommentárok, amelyek egy standard kiadásban a szöveget körbefutják. Vagy azok, amelyeket a következő évszázadokban írtak, és a kötetek végén vagy önálló kötetekben jelentettek meg. Sőt, egy mester szóban elhangzó magyarázata is a tanház falai között, vagy az ítélkezési gyakorlat a rabbinikus bíróságokon. Akárcsak Mose Iszerlesz glosszái, ezek is kiegészítik, máskor magyarázzák, és nem ritkán vitatják a Joszef Káró által leírtakat. Ugyanaz történik, mint a Talmud, a Tízparancsolat és az amerikai alkotmány esetén: a fehér lapon megjelenő fekete betűk önmagukban némák, és csak egy értelmező közegben, nem ritkán viták kereszttüzében lehet őket szóra bírni, életre kelteni, alkalmazni a való életben.

És végül, a Sulhan arukh esetén is felfedezzük a szimbolikus, emblematikus regisztert. Guttmann Mihály az esszéjében ösztönösen a mű emblematikus használata ellen küzdött, én viszont azt javaslom: tudatosítsuk és fogadjuk el ennek a regiszternek a létét. 1868-ban, 1913-ban vagy napjainkban a Sulhan arukh sokak számára egy jelkép, a hagyományos zsidó életmód és értékrend szimbóluma, akár tisztában vannak a szöveg tartalmával, akár nem. A neológia és a Sulhan arukh „se veled, se nélküled” kapcsolatának még megírandó története hű tükörképe lesz a hagyomány és modernitás közötti egyensúlyozás történetének.

Legyen Schweitzer József, Schweitzer Ági néni és Schweitzer Gábor emléke még sokáig áldás, ihlet és a produktív diskurzus forrása a magyar zsidóság számára. Folytassuk emlékükre a párbeszédet!

Jegyzetek

[1] Kecskeméti Lipót: Egy zsidó vallás van-e, több-e? (Nagyvárad: Sonnenfeld Adolf, 1913).

[2] G[uttmann] M[ihály]: A Sulchan Áruch és a magyar zsidóság: Néhány alkalmi észrevétel az izraelita vallásfelekezet napirenden levő egyik kérdéséhez (Budapest, 1913).

[3] Halkan felvetem: akár egy konferenciát vagy kerekasztalt is szervezhetnénk erről a kérdésről a két Schweitzer emlékére.

[4] És plane nem a fekete fedelű, háromkötetes Kiccur Sulhan arukh, amely kétnyelvű kiadásban ma is megvan sok neológ család könyvespolcán. Utóbbi Slomo Ganzfried (1804–1886) ungvári rabbi műve, amely szerkezetében valóban követi Joszef Káró Sulhan arukhját, de nem abból készült szószerinti kivonat.

[5] Schweitzer Gábor: Gondolatok Schnitzer Árminról a „Jüdische Kulturbilder” – „Zsidó kultúrképek” című visszaemlékezése kapcsán. In: Schnitzer Ármin: Zsidó kultúrképek (Az életemből), ford.: Riszovannij Mihály (Komarno: Komáromi Zsidó Hitközség, 2015), pp. 3–14, különösen p. 6.

[6] Joseph Schweitzer: The Seminary in the Responsa Literature. In: Moshe Carmilly-Weinberger (ed.): The Rabbinical Seminary of Budapest 1877–1977: A Centennial Volume (New York: Sepher-Hermon Press, 1986), pp. 95–105.

[7] Schweitzer József: Az Országos Rabbiképző Intézet teológiai és halachikus irányáról. In: Gábor Györg, Hajnal Piroska, Schweitzer Gábor és Schweitzer József (szerk.): „A tanítás az élet kapuja” (Budapest: Universitas Kiadó – Országos Főrabbi Hivatal, 1999), pp. 30–39, különösen p. 37. Egy korábbi tanulmányomban különválasztottam a vallási specialisták, funkcionáriusok vallásgyakorlatát, a szakrális térben és közösségi alkalmak során megfigyelhető vallásgyakorlatot és a laikus hívek hétköznapi vallásgyakorlatát. Ld. Biró Tamás: Egy befejezetlen beszélgetés tanulságai. In: Peremiczky Szilvia, et al. (szerk.): Schweitzer József emlékezete: A halálának első évfordulóján rendezett tudományos konferencia köszöntőbeszédei és előadásai (Budapest: MAZSIHISZ, 2016), pp. 128–157, különösen pp. 144–148.

[8] A Mazsihisz 2024. december 1-i szabályzata (6. §) szerint a szövetség tagja olyan hitközség lehet, amely „kinyilvánítja, hogy az Írott és a Szóbeli Tan, valamint a zsidó vallásjogi hagyományok szabályait tiszteletben tartó szervezetek közössége [sic!], és ezen szabályok szerint működik, elismeri a zsidó vallási törvények elsőbbségét és célul tűzi ki a zsidó vallás gyakorlásának megszervezését … A Taghitközségek joga, hogy [a fentiek] alapján meghatározzák saját vallási irányukat a Tóra, a Misné Tóra, a Sulchan Aruch és a Döntvényirodalom-Kommentárok [sic!] keretei között.” Szívesen meghallgattam volna Schweitzer Gábor jogtörténészi és Schweitzer József rabbinikus elemzését erről a paragrafusról az alapszabályban. Fontos megjegyezni, hogy a maszorti/conservative mozgalom ugyanezen keretek között, de a kereteket rugalmasabban értelmezve határozza meg önmagát, így a 6. § (4)-ben említett keretek pontos értelmezése még sok izgalmas vita forrása lehet.

[9] Idézi: Oláh János: Előszó. In: Oláh János (szerk.): A Budapesti Rabbiképző történetéből I. (Budapest: Gabbiano, 2017), pp. 7–25, különösen p. 15. Megj: álland: ’fog állni’; gondoskodand: ’fog gondoskodni’.

[10] Vö. Blau Lajos: Az Országos Rabbiképző Intézet előtörténetéhez, Magyar-Zsidó Szemle 34.2-4 (1917), pp. 88–158, különösen pp. 131 és 133.

[11] Dombi Gábor (szerk.): Groszmann Zsigmond válogatott történeti írásai, 1. könyv: Nagyobb tanulmányok (Infopoly Alapítvány, 2021), p. 170. A kötethez az előszót Schweitzer Gábor írta.

[12] Biró Tamás: „A szívnek van két rekesze”: Interjú Schweitzer József professzorral a neológiáról. In: Koltai Kornélia (szerk.): A szívnek van két rekesze: Tanulmánykötet Prof. Dr. Schweitzer József tiszteletére, 90. születésnapja alkalmából (Budapest: L’ Harmattan – Magyar Hebraisztikai Társaság, 2012), pp. 9–28, különösen p. 24.

[13] A témához – nem magyar kontextusban – jó bevezetést nyújt Leora Batnitzky: How Judaism Became a Religion: An Introduction to Modern Jewish Thought (Princeton University Press, 2013).

[14] Biró Tamás: Zsidó egyház? Szombat online, 2021. 01. 06. Schweitzer Gábor: Zsidó hitközség vagy zsidó község? Szombat online, 2021. 01. 08. Biró Tamás: Egyház, hitközség, közösség, község? Válaszok és kérdések, Szombat online, 2021. 01. 21. Schweitzer Gábor: Emancipálni kell a neológ rabbiságot, Szombat online, 2021. 01. 24.

[15] Legutóbbi – fájdalmas leírni: legutolsó – cikke a témában: Gábor Schweitzer: Efforts by Neolog Rabbis to Create Their Own Organisation at the Turn of the 19th and 20th Centuries in Hungary. In: Viktória Bányai, Gábor Buzási, Stefan Schorch and Tamás Visi: Wissenschaft des Judentums in Hungarian Lands: Institutions, Protagonists, Topics, Context, and Current Challenges (de Gruyter, 2025), pp. 31–43.

[16] Barry Scott Wimpfheimer: The Talmud: A Biography (Princeton & Oxford: Princeton University Press, 2018). A könyv 2018-ban elnyerte az egyik   National Jewish Book Award díjat.