Zsidó egyház?

Írta: Bíró Tamás - Rovat: Hagyomány, Politika, Történelem

Napjaink zsidó közéleti vitáiban gyakran merül fel az a kérdés, hogy ha a Mazsihisz egy egyház, akkor miért nem „papság”, azaz a rabbik irányítása alatt áll. Erre a kérdésre kíván az alábbiakban választ adni Biró Tamás, nyelvész-hebraista, az Országos Rabbiképző – Zsidó Egyetem tudományos rektorhelyettese.

Bíró Tamás (Forrás: or-zse.hu)

A jelenleg hatályos Egyházügyi törvény (teljes nevén: 2011. évi CCVI. törvény a lelkiismereti és vallásszabadság jogáról, valamint az egyházak, vallásfelekezetek és vallási közösségek jogállásáról) szerint a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) egyike az ún. bevett egyházaknak. Bár mind a zsidó felekezet(ek), mind a státusz megnevezése – sőt a „bevett egyház” fogalma is – sokat változott az elmúlt 126 évben, a judaizmus az 1895. évi közjogi reformok óta számít „törvényesen bevett vallásnak” (1895. évi XLII. Törvénycikk, az ún. recepciós törvény, amely „izraelita felekezetről” és „izraelita vallásról” szól, de nem tartalmazza az „egyház” szót).

Túllépve a gyakran változó jogi kategóriákon, vajon egyház-e a zsidó felekezet? Van-e értelme önmagunkra erőltetni egy másik kultúrkörből, egy másik vallási-teológiai rendszerből származó fogalmat csakis azért, mert a mai magyar jogrendszer – jobb híján – az „egyház” szót alkalmazza a nem keresztény felekezetekre, így a muszlimokra és a keleti vallásokat követő közösségekre is? Következik-e ebből az, hogy a keresztény mintát kell követnie a Mazsihisz belső struktúrájának? Szükségszerű-e a papság kizárólagos dominanciája, mint a Magyar Katolikus Egyházban, vagy a vallási és a világi vezetés párhuzamossága, mint sok protestáns felekezetben?

Az alábbiakban amellett érvelek, hogy nem szükségszerű. A Mazsihisz szabadon dönthet, hogy a katolikus mintát követi-e, a protestáns mintát, avagy a korábbi korok valamelyikének a zsidó mintáit.

Kezdjük ott, hogy

az egyház fogalma ismeretlen

a zsidó vallásban – ellentétben a keresztény teológiával, ahol alapfogalom az Egyház (nagy kezdőbetűvel), amelynek első vezetőjeként Jézus Péter apostolt nevezte ki (mint „sziklát”, ma úgy mondanánk: „alapkövet”). A kereszténység történetét meghatározza az a vita, hogy mely közösség (ill. annak mely vezetője) tekinti önmagát ennek az Egyháznak a legitim örökösének. Az újkori európai jogalkotás erre reflektálva úgy fejlődött, hogy (majdnem) mindegyik egyházat egyenlőként ismerte el: a szekuláris államnak nem feladata dönteni a különböző teológiai álláspontok között. Majd egy következő lépésben ez a kör kibővült a nem keresztény felekezetekkel is. Azonban, mint látható, itt egy, a keresztény teológiából átemelt fogalmat alkalmaztak nem keresztény közösségekre: olyanokra is – elsősorban a keleti vallásokra gondolok –, amelyek a modern kort megelőzően hírből sem ismerték ezt a fajta jogi intézményrendszert.

Felületesen nézve, a keresztény papság megfelelője a zsidóságban az ókori kohaniták nemzetsége és a leviták törzse, akik a jeruzsálemi szentélyben teljesítettek szolgálatot. Azonban ők semmiféleképpen nem határozták meg a judaizmust, nem irányították a zsidó közösségek életét – sem a hagyományos történetírás, sem a kritikai történettudomány szerint. Bizonyos korszakokban nagyobb hatalomra tettek szert (a hasmoneusok idején a királyt is ők adták), a Héber Biblia bizonyos rétegei az ő ideológiájukat tükrözik, azonban nem beszélhetünk kohanita papságból álló „egyházról”.

A korábban egymással rivalizáló pártok és hatalmi centrumok közül a második jeruzsálemi szentély pusztulását követően megerősödött a rabbik rétege. A következő évszázadokban, évezredben az ő hatásukra alakult ki a zsidó vallás ma is ismert formája, a rabbinikus judaizmus. A hagyományos történetírás, amely elsősorban a Babilóniai Talmud történelemszemléletén keresztül mutatja be a késő ókor viszonyait, a rabbikat a zsidó életforma meghatározó személyiségeinek, a közösség vezetőinek láttatja. A modern kritikai történetírás ennél visszafogottabb: egyáltalán nem biztos, hogy az első évszázadokban a misnai rabbik minden értelemben vezetői voltak a palesztinai zsidóságnak.

A rabbinikus előírásokat ignoráló padlómozaikok a feltárt korabeli zsinagógákban, a talmudi történetekből kiérezhető hatalmi feszültségek, a korabeli nem rabbinikus források mind-mind egy jóval komplexebb képet valószínűsítenek. A rabbik csak fokozatosan tettek szert meghatározó, szellemi vezető szerepre. Még a gaoni korban is (az i. sz. 1. évezred második felében) egymással rivalizáló hatalmi központok jellemezték a babilóniai zsidóságot. A két legnagyobb tanház szellemi vezetői, a gaonok mellett a politikai vezető az exilarcha, a korabeli legnépesebb zsidó közösség „feje” volt.

Paradox módon ebben a korban, amikor a rabbinikus judaizmus vált a zsidóság (szinte) kizárólagos létformájává, már nem voltak rabbik. Ókori értelemben az volt rabbi, akit részesült egy olyan felavatásban (szemikha), amelynek láncolatát a hagyomány Józsuéig és Mózesig vezeti vissza. Ők alkothattak szanhedrint (magasabb szintű rabbinikus bíróságokat), ők hozhattak (elvileg) halálos ítéletet. Ez a felavatási lánc, amely Izrael földjéhez kötődött, megszakadt az 5. század körül. Ezt követően nem beszélhetünk már rabbikról egészen addig, amíg a középkorban a rabbi szó új tartalommal újjá nem éledt. Az új rabbifogalom a modern doktori címhez hasonlítható: a középkortól a mai napig (ortodox körökben) az kapja meg mestereitől ezt a címet, aki a talmudi (vallásjogi) tanulmányaiban megfelelően magas szintre jutott el. A tanulmányok nem fedik le a közösség szervezéséhez, a hívek lelki támogatásához, az intézmények irányításához szükséges készségeket. A premodern rabbi egy vallástudós, nem pedig a közösség lelki, szellemi vagy gyakorlati vezetője.

A középkorban – mind keresztény, mind muszlim környezetben – a zsidók

zárt közösségekben éltek,

azaz élték mindennapjaikat, űzték foglalkozásukat, szervezték meg családi életüket… és gyakorolták vallásukat. Ezek a közösségek – egyebek mellett – tehát az élet vallási aspektusait is koordinálták. Nem csak pénztárosra, bábaasszonyra, a jótékony adományokat kezelő gabbájokra, a közösségi tereket karbantartó templomszolgára (sameszre) és a környezettel (földesúrral, városi tanáccsal, hivatalnokokkal) kapcsolatot tartó kijárókra volt szükség, hanem mikvés nénire, mohélra, sakterre, kántorra, tanítóra… és nagyobb közösségek esetén vallástudósra, azaz rabbira is. Hogy a közösségben élő vallástudós (vagy vallástudósok) milyen mértékben határozták meg a közösség és az egyének életét, az koronként és helyenként változott. Valószínű, hogy a közösség tagjai széles spektrumot fedtek le a tolvajtól a jámborig, a parancsolatok ellen lázadóktól a mélységesen hívőkig. A kor társadalmi struktúrái őket mind egyetlen zsidó közösségbe kényszerítették. Egyetlen közösségbe, amelynek viszont csak egyik aspektusa volt a mai értelemben vett vallási élet.

A felvilágosodás és a polgári átalakulás kiszabadította az egyént a feudális és rendi társadalom zárt kategóriáiból. Kohn Izidor immár nem egy zsidó, aki a zsidó közösségen belül éli le egész életét; hanem egy állampolgár (az emancipációt követően jogi értelemben is), aki történetesen bizonyos gyakorisággal a zsinagógába jár, nem a templomba, és egy másik temetőbe temetkezik. Ezzel egyidőben a vallás fogalma is átalakult, leszűkült a modern nyugati társadalmakban: protestáns mintára egy hit- és rítusrendszert kezdett el jelenteni, amely az egyén magánügye, és amely egyre élesebben elválik az élet más szféráitól. Így alakultak át a zsidó közösségek hitközségekké. Kohn Izidor a peres ügyeivel már nem a bét dint, a rabbinikus bíróságot keresi meg, hanem a világi bíróságokat. Nem (csak) hüpe alatt, hanem anyakönyvvezetőnél (is) köt házasságot, majd gyermekeit nem jesivába, hanem gimnáziumba küldi.

A modernizálódó közösségekben

a vallás az egyén életének egyre kisebb szeletét

jelentette. Erre reakcióként jött létre az ortodoxia – a heterogén premodern közösségek vallásosabb tagjainak modern megfelelőjeként –, amely a modern életen belül is meg akarta őrizni a hagyományos vallás jelentős szerepét. (Azt a látszólag meglepő állítást, hogy az ortodoxia modern fejlemény, meggyőzően bizonyították Jacob Katz és tanítványa, Michael Silber történészek.)

Ezzel magyarázható az a paradoxon, hogy az ortodox – látszólag a régi világot megőrző – hitközségekben a vallási tudást megtestesítő rabbik sokkal nagyobb befolyásra tettek szert, míg a modernizálódó hitközségek a régi mintát követték, amennyiben a rabbi csupán egy a hitközségi alkalmazottak között (még ha nagy tekintéllyel bír is). Ugyanerről szólt a Sulhan arukh alapszabályban történő szerepeltetéséről szóló vita az 1868-69-es kongresszuson: ha szerepel az alapszabályban, ahogy azt az ortodoxok követelték, akkor a Sulhan arukh szakértői (a rabbik) meghatározó szerephez jutnak, míg, ha nem szerepel, akkor a hitközségi jogászok, könyvelők és reálpolitikusok szempontjai irányítják a közösség életét, a rabbik funkciója pedig a szűkebb értelemben vett hitéletre redukálódik. Paradox módon tehát a modernizálódó hitközségek őrizték meg a középkori zsidó közösségek struktúráját, míg az ortodox hitközségek vették át jobban a keresztény „klérus-centrikus” mintát. (Kivéve a zárt ultraortodox közösségeket, ahol a vallás nem vált el az élet többi szférájától, és a rabbi szerepe megmaradt meghatározónak, de informálisnak. Még a karizmatikus haszid rebék sem vezetnek formálisan egy „egyházat”.)

A tizenkilencedik századi nyugat-európai mintában tehát a zsidóság kizárólag vallás. Magyarországon is ez a minta érvényesült, míg tőlünk keletebbre (valamint a nem askenázi világban) a zsidóság népi, etnikai komponense jobban fennmaradt. A cionizmus, a modern zsidó irodalom megjelenése, majd a huszadik századi szekularizáció viszont

pluralizálta a zsidó identitás formait.

Ennek ellenére, a létező szocializmus évtizedei ráerősítettek hazánkban a 19. századi képletre, betiltva minden (nemzeti, kulturális, szabadidős…) formáját a zsidóságnak a hitélet keretein kívül.

A rendszerváltás hajnalán élednek újra ezek a formák: kulturális kezdeményezések (Mazsike), cionista és ifjúsági szervezetek, sportklubok, ortodox informalis oktatási intézmények, reformközösségek, a zsidóság nemzetiségként történő elismertetésére irányuló kezdeményezések stb. Azóta nyitott a kérdés: nem lenne-e szükség egy ernyőszervezetre? Sokak szerint igen, és néhány kezdeményezés is volt ezen a téren (például a Zsidó Közösségi Fórum 2005 óta; a Mazsök kuratóriuma is tekinthető bizonyos fokig egy egyeztető fórumnak). Nem tisztem most eldönteni, hogy szükség lenne-e egy markáns ernyőszervezetre, és mi a létrejöttének az akadálya.

Fontos azonban látni, hogy sokak szerint a Mazsihisz is betölt(hetne) ilyen funkciót (és kétségtelenül ez a rendszerváltás óta felismert érdeke). Az 1990-es évek elején, a Habonim Dror baloldali (vallástalan) cionista ifjúsági szervezet madrikhgyűlésén arról győzködött bennünket Engländer Tibor, hogy ernyőszervezet alakítása helyett a cionisták lépjenek be a Mazsihisz taghitközségeibe, és jelöljenek cionista érzelmű küldötteket a BZSH és a Mazsihisz vezetőségébe. Ez a modell arra épül, hogy ha a magyar társadalom és politika a zsidóságot felekezetnek tekinti, akkor felekezeti politikát kell folytatni, „egyházként” kell a zsidóság érdekeit képviselni. A Mazsihisz legyen az az intézmény, amelyen belül a zsidóság különböző irányzatai, „pártjai” (cionisták, kultúrzsidók, ortodoxok, neológok stb.) egymással – jó értelemben – megvívnak.

A Mazsihisz köré szerveződő felekezeti politikának a másik motivációja az lehetett, hogy történelmi okoknál fogva a Mazsihisz rendelkezett a legnagyobb intézményrendszerrel (temetők, ingatlanok, iskola, kórház stb.). Bizonyos értelemben a legtöbb korabeli zsidó szervezet a Mazsihisszel állt kapcsolatban: hitközségi tulajdonban álló helyiségekben működtek a cionista szervezetek, a BZSH egyik körzetében kezdett el funkcionálni a Chabad, a JOINT a Síp utcában rendezte be az irodáit, és így tovább. (A másik jelentős támogató természetesen a Szochnut volt.) Az ortodoxia hol tagja volt a Mazsihisznek, hol nem (jelenleg éppen nem, de ez változhat). A reformok szerettek volna taggá válni (jelenleg társult tagok). A vidéki zsidó kezdeményezések is rendszerint a helyi hitközség körül indultak el, mint például a zsidó diákszövetség (UJS) Szegeden, Pécsett és Debrecenben.

Így tehát ismét létrejött a középkori felállás: a zsidó közösség vagy hitközség, amelynek látszólag központja a hitélet, a zsinagóga, a rabbi, valójában a zsidó élet számos más szféráját is lefedi. Ennek következtében, ellentétben más egyházakkal,

a zsidó hitközösségeknek nem csak vallásos emberek a tagjai.

Nem véletlenül buzdította Engländer Tibor a vallástalan ifjúságot a hitközségbe történő belépésre.

Következésképp kialakult a Mazsihisznek egy kettőssége. Egyrészt a régi kongresszusi (neológ) szervezet utódja, neológ zsinagógákkal, neológ rabbikkal, neológ rabbiképzéssel. Másrészt, akárcsak egy középkori zsidó közösség, az egész magyar zsidóságot képviseli a magyar társadalom és politika felé, és, akárcsak egy középkori zsidó közösség, lefedi a magyar zsidóság teljes spektrumát. Ingatlanjaiban, támogatásával cionisták és kultúrzsidók, ifjúsági és sportegyesületek működnek, taghitközségei között vannak magukat ortodoxként, status quo-ként és progresszív neológként meghatározók (sőt, társult tagként ma reform közösségek is). Szociális és egészségügyi intézményhálózata vallásos és nem vallásos zsidókat egyaránt segít. Az OR-ZSE egyrészt neológ rabbikat és kántorokat képez, másrészt (vallásos zsidó, vallástalan zsidó és nem zsidó) szakembereket a hazai zsidó közösségi élet, kulturális és tudományos élet és a szociális ellátó rendszer számára, a Mazsihisz intézményrendszerén belül és kívül is.

Ezt a kettősséget

– a Mazsihisz egyrészt neológ, másrészt „össz-zsidó” –

legjobban a rabbiság képezi le. Létezik egyrészt a rabbikar, amely definíció szerint a szűk értelemben vett neológ vallásos élet meghatározó tényezője. Ugyanakkor ennek a rabbikarnak nem tagjai azok a rabbik, akik a Mazsihisz zsinagógáiban funkcionálnak, de ortodox vagy reform hátterűek. Vajon a Mazsihisz a rabbikar neológiájával vagy a zsinagógáiban működő rabbik heterogenitásával érthető meg? Ez az a kettősség, amely a jelenlegi feszültség fő forrása.

A zsinagógák tagsága szélesebb spektrumot fed le, mint a rabbik. A Mazsihisz által más formában (közvetlenül vagy közvetve) elért magyarországi zsidók pedig még szélesebb spektrumot. Izgalmas kérdés: vajon a „változó világra nyitott zsidóság” szlogen a Mazsihisz melyik aspektusára vonatkozik: a szűk értelemben vett neológra (hiszen a 19. századi neológia is a változó világra adott válasz volt), vagy a tágabb, de facto ernyőszervezet funkcióra?

Visszatértünk tehát a középkori zsidó közösségek fogalmához. Adva van egy szervezet, amely a vallási feladatokon kívül mást is ellát (egészségügy, oktatási és szociális funkciók, kultúra, érdekképviselet). Van látszólag egy vallási irányultsága, amelyet a vallástudós határoz meg, és amelyik megjelenik a vallási élet tereiben (zsinagógában, temetőben). Azonban a közösséghez való tartozás messze nem jelenti ennek a vallási irányultságnak az elfogadását. A közösség ennél jóval sokszínűbb, ami szükségszerűen feszültséget generál. A vallási vezető tekintélyt szeretne, és érvényt kíván szerezni az elméletben deklarált vallási irányultságnak. A közösség intézményeinek viszont az a feladata, hogy ezt a sokszínű közösség érdekeit képviselje és igényeit kielégítse.

Bemutattam, hogy nem szükségszerű, hogy a zsidó felekezet a papság által irányított katolikus egyházszervezési mintát kövesse, és az sem, hogy a világi és vallási vezetés egyensúlyára épülő protestáns mintát. A Mazsihisz szabadon dönthet, e két minta, valamint a korábbi korok különböző zsidó mintái között. Fontos azonban az, hogy döntsünk, és ne járjunk úgy, mint a közösség új rabbija az ismert viccben:

Új rabbi érkezik a közösségbe, és azt tapasztalja, hogy a hívek majd megölik egymást. Azon vitatkoznak, hogy a Smát ülve vagy állva kell-e mondani. A rabbi azt mondja, hogy a halákha mindkettőt megengedi, a lényeg az, hogy a helyi szokást (minhágot) kell követni. Ezért az új rabbi felkeresi mindkét párt egy-egy képviselőjével a 97 éves Kohn bácsit, aki a zsinagóga alapítása óta tagja a közösségnek. Az egyik párt képviselője így szól: „Kohn bácsi, mondja meg, ugye az a minhág, hogy ülve mondjuk a Smát!”. Mire Kohn bácsi: „Nincs ilyen szokás.” Ezt követően a másik párt képviselője kéri Kohn bácsit: „Ugye, Kohn bácsi, az a szokás, hogy állva mondjuk a Smát?” Erre is azt feleli Kohn bácsi: „Ilyen szokás sincs.” Ekkor az új rabbi kétségbeesve: „Kohn bácsi, mondjon már valamit! Ezek megölik egymást!” Mire Kohn bácsi: „Igen, pontosan ez a zsinagógánkban a szokás!”

Kapcsolódó cikk:

Schweitzer Gábor: Zsidó hitközség vagy zsidó község?

támogatás
Pop up banner

Címkék:egyház, felekezet, irányítás, rabbiság, Zsidó vallás

[popup][/popup]