Pótlás, három évvel később
2022 tavaszán felkérést kaptam, hogy írjak kritikát két frissen megjelent regényről. A regényeket a Magvető adta ki, egyidőben, azonos formátumban és hasonló borítóval. Egy kortárs palesztin írónő és egy kortárs izraeli író művét terelte párhuzamos pályára a kiadó. Postafordultával válaszoltam a baráti felkérésre: megírtam, hogy nem tudok eleget a Közel-Keletről, és emiatt hosszú ideje tartózkodom attól, hogy hozzászóljak az ottani ügyekhez – épp elegen ordítják bele a világba véleményüket a tudatlanok magabiztosságával.

Zoltán Gábor
Szerkesztő barátom azt válaszolta, hogy megérti a tartózkodásomat, de szerinte olvassam el a regényeket, és azután döntsem el, hogy esetleg tudok-e írni magukról a művekről, a politikai kontextussal nem kell foglalkoznom. Ezután olvastam el Adania Shibli és Yishai Sarid könyvét. Az egyiket igazán jó regénynek találtam, és írtam is róla. A másikról, azt gondoltam, jobb, ha hallgatok. A Műút 2022 decemberi számában jelent meg kritikám Yishai Sarid Az emlékezés szörnye című regényéről.
A kortárs palesztin és izraeli szerzők páros publikálásával a magyar kiadó nyilvánvalóan „hitet akart tenni” a párbeszéd, a kölcsönös megértés és megbékélés mellett, egyszersmind demonstrálva pártatlanságát. Később megtudtam, hogy más országokban is sor került ilyen árukapcsolásra, anélkül, hogy az érintett írók bárhol együtt léptek volna fel; ellenkezőleg, értetlenül szemlélték a kiadók politikáját.
A következő évben Adania Shiblinek ítéltek egy német irodalmi díjat, amelyet a tervek szerint a Frankfurti Könyvvásár idején, október 20-án tartott ünnepség keretében adtak volna át neki. Csakhogy az október 7-ei tömegmészárlás hírére a könyvvásár szervezői elgondolkoztak rajta, hogy mit is jelentene egy palesztin szerző ünneplése kevesebb mint két héttel a történtek után, különös tekintettel arra, hogy egyes német kritikákban szó esett a díjjal jutalmazott Egy apró részlet zsidóellenes irányultságáról. Bejelentették, hogy törlik a programból a ceremóniát, ami nem a díj visszavonását, csupán az ünneplés elmaradását jelentette, ám a döntés így is azonnali és erőteljes tiltakozást váltott ki. Az Egy apró részlet angol kiadója a tiltakozás jegyében ingyenesen hozzéférhetővé tette a regény e-book változatát. Nem holmi jelentéktelen kis műhelyről van szó, a Fitzcarraldo Editions 2014-es alapítása után azonnal jelentős presztízsre tett szert: Szvetlana Alexijevics, az első író, akinek kiadására a Frankfurti Könyvvásáron a Fitzcarraldo leszerződött, már a következő évben Nobel-díjat kapott; a Fitzcarraldo jelenteti meg angolul – sok más sikeres szerző mellett – Annie Ernaux, Olga Tokarczuk és Jon Fosse műveit. Mindhárman Nobel-díjasok lettek azóta. Tehát ez a rakétaként magasba emelkedő kiadó már azzal kiemelte Adania Shiblit az írók sokaságából, hogy bevette a csapatába, majd a mellette való kiállással és hírveréssel sokszorosan megnövelte jelentőségét. Egy tiltakozó nyilatkozat is ki lett adva rengeteg ismert, népszerű, köztük nem egy Nobel-díjas szerző aláírásával. Többen közülük nem először adták nevüket Izrael-ellenes akciókhoz, de kiálltak Adania Shibli mellett olyanok is, akikre az ilyen aktivizmus addig nem volt jellemző. A palesztin írónő 2023 októberében egycsapásra világhírű lett úgy is, mint áldozat és úgy is, mint regényíró. Ismertsége és tekintélye azóta egyre nő, a legfontosabb irodalmi fesztiválok ünnepelt vendége.
Emiatt idővel kezdtem úgy érezni, hogy Adania Shiblivel mégis foglalkozni kell, sőt, némi bűntudatom támadt, amiért 2020-ban kitértem a feladat elől, és nem írtam az Egy apró részletről. Noha egy magyar folyóiratban megjelent kritika nem befolyásolhatta volna Adania Shibli nemzetközi reputációját, a probléma fennáll: hogy hagyhatja 2023 októbere óta figyelmen kívül a nyugati közvélemény és az irodalmi szakma a könyv uszító jellegét, és hogyan tekinthetnek nagy műnek egy propagandaszöveget?
1949-ben izraeli katonák megölnek egy csapat beduin férfit a Negev-sivatagban. Egy palesztin lányt foglyul ejtenek, magukkal viszik a táborba, majd megerőszakolják, megölik és a homokba temetik. Évtizedekkel később egy Ramallahban élő palesztin nő elolvas egy cikket az esetről, és megakad a szeme egy apró részleten. A gyilkosságot éppen huszonöt évvel a születése előtt követték el. A nő kutatni kezd az áldozat hangja után. Adania Shibli regénye mesterien mossa egymásba egy izraeli tiszt és egy palesztin civil történetét, láthatóvá teszi az eltörölt narratívákat, emlékeztet rá, hogy a múlt árnyai egészen a jelenig húzódnak, és megmutatja, hogy néha egyetlen apróság is elég ahhoz, hogy megváltoztassa az egész életünket.
Ezzel a fülszöveggel ajánlja a magyar olvasó figyelmébe a könyvet a kiadó. De lényegében ugyanezt a szöveget használják külföldön is a figyelem és a rokonszenv felkeltésére.
Az izraeli katonák gyilkolni fognak, aztán nemi erőszakot követnek el, majd ismét gyilkolnak: az olvasó ilyen atrocitásokra felkészülve engedi át magát az elbeszélésnek – ehhez képest a beígért gyilkosságra jó ideig várnia kell. A késleltetés nem csökkenti, hanem fokozza a várakozás feszültségét: ez a hitchcocki suspense effektusának csakugyan mesteri alkalmazása. A gyilkosságot megelőző szikár, részletező elbeszélés azt mutatja be, hogyan rendezkedik be egy izraeli csapategység a számára kijelölt őrhelyen. A fókuszban a parancsnok áll, aki szenvedélymentesen irányítja alárendeltjeit, miközben a körülmények próbára teszik a tűrőképességüket: rettenetesen meleg van. Az állomány frissen szolgálatba állt, még alig kiképzett fiatalemberekből áll. A parancsnokot pedig, épp, amikor alkalma lenne egy kicsit pihenni, megcsípi valamilyen ízeltlábú. Nem derül ki, hogy rovar vagy pók, olyannyira, hogy először csak egy állatként említi a szerző. Ez a csípés vet véget a zsánerfilmes dramaturgiában eredeti életritmusnak nevezett előkészítő szakasznak, ugyanis a továbbiakban a tisztet egyre jobban gyötri a testébe fecskendezett méreg. A kezdetben a megtámadott területen jelentkező égő fájdalom a következő napokban alhasi görcsökkel, hányingerrel és hányással folytatódik, a tiszt érzékszervei megbízhatatlanná válnak, sebe elfertőződik. E gyengeség miatt válik inkompetenssé az amúgy jó parancsnoknak mutatkozó férfi, így kerülhet sor egy őrjárat közben egy előre el nem határozott lövöldözésre, a békés, ártalmatlan beduinok lemészárlására, minden egyéb erőszakos cselekményre.
Az olvasó a szüzsé ismeretében nem lepődött volna meg, ha az izraeli katonák azzal a szándékkal érkeztek volna, hogy civilek életét oltsák ki, sőt, ha eleve azért vadásszák le a beduinokat, hogy szerezzenek maguknak egy beduin nőt, akin a kedvüket tölthetik. Érthető lenne, ha egy palesztin író így ábrázolná az izraeli katonákat, ezért az, hogy pusztán a feladatuk ellátására törekvő érzelemmentes lényekként ábrázolja őket, akiket egy véletlen esemény tesz gyilkossá, váratlan. Nagyon is kiszámított ez a hatás. Noha az elnyomott kis nép szenvedésének hangot adó írónak a jóindulatú olvasó megbocsátaná a nyilvánvalóan gyűlölködő elbeszélést, sokkal meggyőzőbb, sokkal inkább a lélekre hat, ha elfogulatlannak, empatikusnak mutatkozik. De miről is van szó valójában?
A történetmesélésben nincs véletlen. Egy megtörtént vagy akár csak elképzelt eseménysor azáltal válik történetté, hogy véletlenül megmutatkozik benne a lényeg; úgy is mondhatnám: ha véletlenül kibukik a lényeg. „Csakis a véletlent foghatjuk fel üzenetként. Ami szükségszerűen történik, ami várható, ami naponta ismétlődik, az néma. Csak a véletlen szól hozzánk”, mondja Milan Kundera A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében. (ford. Körtvélyessy Klára) A Negev-sivatag pókja nem véletlenül támadja meg az izraeli tisztet. Minek ment oda?!
Az állatnak a tiszt nem ismeri a nevét, mert idegen. Olyan helyre hatolt be, ahol semmi keresnivalója sincs. Nincs birtokában azoknak az ismereteknek, amelyek az ilyen lényekkel való együttéléshez szükségesek. Maga a természet, az anyatermészet fordul tehát a betolakodó ellen, mégpedig az első adandó alkalommal. Ki sem kell fejteni, hogy a vidék őslakosai harmóniában élnek a természettel. A csípés után a tiszt megszállottan vadászni kezd barakkjában a pókokra, rovarokra, vagyis mindent ki akar irtani, ami őshonos arrafelé. Amikor pedig kivonulnak a katonák, és őrjáratokat végeznek, a tiszt káprázó szemével pókoknak látja a homokbuckákon olykor feltűnő arabokat. Vagyis egyrészt állatnak tekinti, dehumanizálja őket, másrészt ebben is kifejezésre jut, hogy a teljes táj és annak minden élőlénye megszenvedi az idegenek jelenlétét, a homokbuckák, a flóra és a fauna valamint az emberek egységesen elszenvedői a behatolásnak. Az izraelieknek semmi keresnivalójuk ott, a jelenlétük eleve természetellenes, káros. Nem úgy válnak gonosztevővé, mint III. Richárd, aki egyszer csak eldönti, hogy a gonoszság útjára lép, hanem egyszerűen azáltal, hogy jelen vannak ott, ahol nem kéne jelen lenniük. Onnantól kezdve szükségszerű, hogy legyilkolják a békés, fegyvertelen őslakosokat, és az is, hogy erőszakot követnek el a lövöldözést véletlenül túlélő kislányon. Nincsenek véletlenek: noha nem szándékoztak kislánykorú foglyot ejteni és szexuálisan kihasználni, ennek meg kell történnie, mert a természet női princípium, a behatolás – penetráció – pedig férfi.
Nos, erre az evidenciára a célcsoport, vagyis a jóindulatú, érdeklődő, érzékeny kortárs nyugati olvasó tudatosan nem lehetett felkészülve, érzelmileg, tudat alatt annál inkább, és ezért a benne kibontakozó hatás elementáris lehet.
Adania Shibli következetesen építi fel a víziót, aminek meghatározó eleme, hogy az izraeli katonáknak nincs egyetlen egyéni vonásuk sem, nincs a kommunikációjukban semmi emberi: gépszerűek, elidegenedettek. Az araboknak sincs nevük, ők sem válnak különálló egyéniséggé, a fogoly lány, a majdani áldozat riadt kis állatként tűnik fel, ami egyrészt megfelel annak, hogy ő is az idegenek által megtámadott természet és táj része, másrészt ebben jut legérzékletesebben kifejezésre, hogy az izraeliek dehumanizálják az őslakosokat.
A beduinok koszosak, büdösek. Ami teljességgel természetes. Nyilván tisztálkodnak ők úgy és annyira, amennyire azt a lehetőségek és a hagyományok, a táj adottságai lehetővé teszik és előírják. A behatolók, akik folyton tisztálkodnak, hogy fenntartsák azt a testi állapotot, amit előír számukra egy más területről hozott protokoll, vagyis az idegenek ítélik a beduinokat koszosnak és büdösnek. Nos, itt nem másra törekszik Adania Shibli, mint szemléletessé tenni az orientalizmust. Ezt a tudományt a palesztin származású Edward W. Said alkotta meg. Alaptézise, hogy a nyugatiak a keletieket elhanyagoltnak, tisztátalannak látják, és küldetésüknek tekintik, hogy megtisztítsák őket. Said sok mindent ismert a nyugati kultúrából, és mindazt beépítette elméletébe, amit hasznosítani tudott. A művelt és jószándékú nyugatiakra erősen hat például az az analógia, hogy annak idején a nácik a zsidókat tüntették fel koszosnak, büdösnek, betegségeket terjesztőknek. A nácik tudvalevőleg rasszisták voltak. Akik a keleti embert elhanyagoltnak látják, ugyancsak rasszisták tehát. Said konstrukciójában az orientális ember feminin, a nyugati maszkulin – pontosabban a nyugatiak látják és láttatják magukat férfiasnak a nőies természetű keletiekhez képest.
Adania Shibli nyugati egyetemen tanult, a nyugati „akadémiai világba” integrálódott. Berlinben egyetemi előadóként éppen az orientalizmusról ad elő. Amikor tehát regényének negatív főszereplője, az izraeli tiszt parancsba adja, hogy az áldozatot, a fogoly lányt fosszák meg ruháitól, és slauggal mosdassák meg, nyírják le a haját, majd benzinnel tetvetlenítsék, az olvasó érzékletes illusztrációt kap az orientalizmusból. Erre a jószándékú kortárs nyugati olvasó egyszerűen nem lehet felkészülve, és ezért elemi erővel hat rá a regény. Olyan művészi eljárásról van szó, mint amit hajdan a szocialista realista írók csináltak, akik a dialektikus történelmi materializmust ötvözték a valóságábrázolással. Az Egy apró részlet az orientalista realizmus alapművének tekinthető. A szocreál regényeket évtizedek óta nem olvassa senki Magyarországon, nem hinném, hogy Nyugaton más lenne a helyzet, és a jószándékú kortárs olvasók felismernék a valóságábrázolással kombinált ideológia propagandajellegét. Magáról az orientalizmusról Komoróczy Géza élesen és tisztán fogalmazott, amikor egy beszélgetésben Konrád György rákérdezett:
Gyalázatos könyv Edward Said Orientalizmusa. Apja révén Said amerikai állampolgár volt, a legjobb amerikai egyetemeken (Princeton, Harvard) tanult, a Columbia University irodalomprofesszoraként tekintélyt élvezett. Ha szabad ilyesmit mondani, mint ember, mint politikus lény is gyalázatosan viselkedett. Felháborodott az oslói egyezményen (1973), amely megnyitotta (megnyithatta volna) az utat Izrael és a palesztinai arabok megegyezése felé. Amikor könyve 1978-ban megjelent és elterjedt, hatalmas polémiát váltott ki. Voltak, persze, akik mellette szólaltak meg, de sokan a tudomány, a kultúrtörténet és a politika oldaláról ellene. Ő csavart még egyet-kettőt a tételein, és a végén világossá vált, hogy az Orientalizmussal ütni akart egyet Izraelen és a zsidókon, a palesztinai arabok érdekében. Ezt a felfogást, Said Orientalizmusát én úgy, ahogy van, elutasítom, határozottan elutasítom. Ez nem tudomány. Nézetei sajnos erősen hatottak a nyugati liberális értelmiség gondolkodására, és hozzájárultak ahhoz, hogy épp azok körében alakult ki Izrael-ellenesség, akik egyébként elítélik az antiszemitizmust. (Alkalmi látogató. KONRÁD György beszélget, Gondolat, 2024; az interjú elérhető az interneten is: Vigilia, 2024. május)
Adania Shibli angol kiadója, a Fitzcarraldo immár Edward W. Said könyveit is közreadja.
Visszatérve az Egy apró részlethez, arról kell még szót ejtenem, hogy az író nem elégszik meg azzal, hogy az orientalizmus bázisára építse fel regényét, számos más kurrens fogalmat felhasznál, illetve a reménybeli közönség a rátalálás örömével fedezheti fel ezeket. Ilyen az a korunkban áhítatosan ismételt szentencia, hogy „hangot ad azoknak, akiknek nincs hangjuk”. A beduin kislány szavait az idegenek nem értik, számukra az ő hangja ugyanolyan zavaró, mint a kutyaugatás, és fokozza agresszivitásukat, ám az írónak köszönhetően ez a hang mégis eljut a jószándékú befogadókhoz, és a szívükbe markol. Továbbá, mint ahogy a fülszövegben olvashattuk, „láthatóvá teszi az eltörölt narratívákat” – ez is a kortárs „akadémiai világ” és publicisztika nyelve. Értelemszerűen a palesztinoké az eltörölt narratíva, még ha ez nem is felel meg a valóságnak, hiszen az ő narratívájuk nagyon is hangosan, egyre hangosabban szól a világban, de nyilván célszerű elnyomottként beállítani, hogy még hatásosabban visszhangozzék.
Ugyanakkor figyelemreméltó, amit Adania Shibli az övétől eltérő narratívákkal művel.
Egyrészt figyelmen kívül hagyja őket. Ahelyett, hogy vitába szállna velük, esélyt adva a befogadónak a mérlegelésre, úgy tesz, mintha azok nem léteznének, vagy említésre sem lennének méltók. Ilyen figyelmen kívül hagyott narratíva az, hogy az Izraelbe Európából és más földrészekről érkezők milyen előzmények után teszik lábukat arra a földre, amelyet evidensen az arabokénak ábrázol a szerző: könyvében szó sincs zsidóüldözésről, arról, hogy az idegenek épphogy csak túlélték emberek millióinak, saját rokonaiknak kiirtását.
Másrészt hitelteleníti az övének meg nem felelő narratívákat. A fülszövegben olvashatjuk a „mesteri” jelzőt, amivel egyet is kell értenem. Mint már említettem, az izraeli katonák nem akartak nőt szerezni maguknak, a lány „véletlenszerűen” lett a foglyuk. Ilyen esetben, mint azt éppen a tiszt előadja, az a szokásos eljárás, hogy adandó alkalommal beszállítják a lányt a központba, és leadják. Miért történik másképp? A tiszt elrendeli, hogy este ünnepeljék meg az eredményes őrjáratot. Az ünneplés során bor is kerül a poharakba, de hangsúlyozottan annyira csekély mennyiségben, hogy a később történtek nem írhatók az alkohol rovására. Az izraeliek a szavaktól rúgnak be, vesztik el az eszüket. A tiszt ugyanis ünnepi beszédet mond, amiben felidézi a bázison egy évvel korábban történteket. Izrael kikiáltása után, amikor az újszülött országot összes szomszédja megtámadta, az egyiptomi hadsereg beleütközött az Izrael legszélén létesült kibucba, amit nem jólképzett és állig felfegyverzett katonák, hanem elszánt lakosok védtek. Többen meghaltak közülük, de sikerült feltartóztatniuk a hatalmas fölényben lévő egyiptomiakat. Rögtön azután, hogy ezt a történetet felidézi, veti fel a tiszt, hogy akár meg is erőszakolhatnák a lányt. Mivel a lány csöppet sem kívánatos számukra, evidens, hogy a csoportos nemi erőszaknak semmi köze a nemi vágyhoz, az a pusztítás szükségszerű velejárója, és közvetlenül az izraeli hősiesség narratívájából ered. Ezen a ponton kell elmondani, hogy az Egy apró részlet megtörtént eseményeken alapszik, izraeli katonák 1949-ben valóban megöltek egy beduin csoportot és valóban megerőszakoltak, majd meggyilkoltak egy beduin lányt azon a bázison, amelyet az előző évben a kibuc lakói megvédtek az egyiptomiaktól. Azt viszont, hogy a parancsnokot három nappal korábban megcsípte valami, és azt, hogy ünnepi szónoklatának elmondása után tette prédává a lányt, már a szerző találta ki, vagyis ezek az elemek az ő fikciójának elemei. Hihetetlenül hatásos, hogy az izraeli narratíva véletlenszerűen, ám evidensen válik az erőszak megalapozójává.
Nemcsak a zsidóknak nincs nevük, a palesztinoknak sincs. Ám ez koncepciózus. Az elbeszélés szerint az izraeliek számára minden palesztin nő teljesen egyforma, és ők, a palesztin lányok és asszonyok valamennyien egymás szerető nővérei. Az elbeszélés vissza-visszatérő fordulata, hogy a palesztinok mind „nagyon kedves emberek”. Shibli olyan világot konstruál, amelyben az összes izraeli szemben áll az összes palesztinnal, az izraeliek gépszerű idegenek, a palesztinok kedvesek. És habár ez olyan, mintha egy hiteltelen fércmű konklúziója lenne, a legkevésbé sem erről van szó: az Egy apró részlet annyira mesterien megalkotott propagandatermék, hogy sokak számára igazi műalkotásnak hat, mely meggyőzően demonstrálja, hogy Izrael létezése bűnös és tarthatatlan állapot. Adania Shibli bravúrja az, hogy csendes és szerény hangon gerjeszt harsány gyűlöletet.
Az irodalom és a közönség kapcsolatában nagy és egyre nagyobb jelentősége van szövegen túli jelenségeknek, videóknak, podcastoknak és fotóknak. A kortárs irodalmi piacon ritka kivételként tarthatunk csak számon olyan szerzőket, akik ilyen termékek produkálása nélkül maradnak ismertek és sikeresek. Adania Shibli portréin egy városias, közvetlen és vidám fiatal nőt látunk, olyasvalakit, aki tökéletesen beleillik a nyugati nagyvárosok és azon belül az „akadémiai világ” közegébe. Természetesen akkor is beleillene, ha fejkendőt viselne, ha távolságtartón és gyanakodva nézne a kamerába, de így azért mégis könnyebben kapcsolódhat hozzá a célközönség. És így juthatunk el ahhoz a felismeréshez, hogy az Egy apró részlet világában az iszlám egyáltalán nincs jelen. Ez azért különös, mert az Izraellel szemben harcoló arabok általában az iszlám híveiként határozzák meg magukat. A palesztinok ügyét felkaroló nyugatiak természetesen készek rá, hogy leküzdjék az iszlámmal szembeni ellenállásukat, de azért sokkal könnyebben adják át magukat egy olyan művésznek, aki pont úgy stilizálja a testet, mint ők, pont olyan tekintettel néz a világba, mint ők, vagyis a legkevesebb energiát sem kell arra pazarolniuk, hogy mégoly rejtett belső ellenállásukat legyőzzék.
Miközben Adania Shibli híre-neve magasba szárnyal, az izraeli íróról, Yishai Saridról nem sok szó esik, amit kettejük egymás mellé rendelt regényeinek ismeretében méltánytalannak érzek. Nem lenne nagy meglepetés, ha a palesztin írónő regényét végül Nobel-díjjal jutalmaznák, míg az izraeliének erre semmi esélye sincs.
Ha rákérdeznének, miért tartom jónak Az emlékezés szörnyét, vagy miért értékelem magasabbra az Egy apró részletnél, akkor azt mondanám, hogy míg az egyik gyűlöletkeltés céljából konstruált propagandaeszköz, a másik olyan mű, amely elsősorban regény akar lenni, a regényírás több évszázados technikáit használó, azokat tovább építő szöveg. Yishai Sarid regényében egy személyiség önmagával kerül szembe, és emellett egy társadalom, egy kultúra is szembekerül önmagával, és ezt az író igencsak könyörtelenül csinálja. Ez az önreflexió jelensége – jellemző a komoly, igényes alkotókra és kultúrákra. Amikor ezt leszögezem, nagyon is tudatában vagyok vele, hogy korunkban sokak szerint a műalkotásokat nem lehet, illetve nem szabad tisztán esztétikai szempontok szerint megítélni: hiszen az, aki magasabbra taksál egy izraeli regényt egy palesztinnál, a saját meghatározottságai, vagyis kultúrája, osztályhelyzete alapján ítélkezik, és ha azt mondom, hogy Sharid jobb író Shiblinél, bizonyítványt állítok ki magamról, miszerint középosztálybeli, gyarmatosító, nőellenes öreg fehér férfi vagyok. Erre nem válasz, csupán mellékes megjegyzés, hogy annak a kultúrának, amelyet európai vagy nyugati kultúrának nevezünk, figyelemreméltó integrálóképessége van. Amikor Cervantes Don Quijotéja megjelent, zsidók ilyesféle műalkotásokat nem hoztak létre, de azóta lett Kafka és Singer, lett Kertész Imre, vélhetőleg nem kell soká várni velük összemérhető arab szerzők megjelenésére sem. Sharid munkájában azt látom, hogyan kapcsolódik valaki ehhez a nagy hagyományhoz, hogyan építi azt tovább, Shibli esetében – és főleg recepciójának esetében – pedig nem mást, mint a kultúra eltörlésére irányuló szándékot.
Még az a kérdés, hogy mit eredményez a két regény párhuzamos kiadása, illetve, hogy ha Shibli és Sharid regényeit gyors egymásutánban elolvassa egy érdeklődő, jószándékú és előzetes ismeretektől kevéssé befolyásolt ember? Nem lenne érdektelen ezt a kérdést szociológiai módszerekkel megvizsgálni. Feltételezem, hogy az Egy apró részlet Izrael-ellenes meggyőződést alakít ki az olvasóban, és könnyen lehet, hogy Az emlékezés szörnye nemhogy nem ellensúlyozza ezt a tendenciát, hanem felerősíti, mivel Yishai Sarid könyvéből kiderül, hogy akadnak izraeliek, akik a körülmények hatására annyira a palesztin-ellenessé váltak, hogy attól se tartanak, ha emiatt nácinak bélyegzik őket, vagyis az izraeli regény bizonyos mértékig alátámasztja a palesztin regény üzenetét: Izrael létezése helytelen.
Ugyanakkor miért ne tételezhetnénk fel, hogy olvasnak még könyveket olyanok is, akik az európai vagy nyugati irodalom alkotásait fogyasztva váltak befogadóvá, és akik értékelik a komplex, reflektív ábrázolást – ilyenek akár arra a belátásra is juthatnak, hogy Az emlékezés szörnye jó, az Egy apró részlet rossz regény.