Litvániában is nehéz szembenézni a Holokauszt tényeivel

Vilnius főpolgármestere nem volt jelen a Holokauszt-megemlékezésen – aznap szabadságra ment.

 

Dr. Efraim Zuroff a legismertebb nácivadász, a jeruzsálemi Simon Wiesenthal Központ igazgatója. Az utolsó esély akció – küzdelem a náci háborús bűnösök felelősségre vonásáért c. könyve 2012-ben jelent meg magyar nyelven. Ebben részletesen leírja, hogyan vallottak kudarcot azok az erőfeszítések, amelyek a balti államokban a nácikkal együttműködő személyek felelősségre vonására irányultak.

Zuroff a Times of Israel c. lapban megjelent cikkében összegezte a litvániai helyzetet.

Litvániában szeptember 23-án tartják a Soá emléknapját. Ebben az évben, a litvániai holokauszt 75. évfordulóján a főváros Vilnius lakosai két megemlékezésen vehettek részt.

A két esemény erősen elütött egymástól, és látni engedett egy újszerű konfliktust: hogy ti. a kormányzat illetve az ország fiatalabb, liberálisabb és műveltebb elitje mennyire különbözőképpen ítéli meg a zsidóság tragédiáját.

Az első ünnepséget Paneriai (lengyelül Ponary, németül Ponar) mellett tartották, ahol Vilna (Vilnius lengyel neve) és környéke mintegy 70 ezer zsidó lakosát gyilkoltak meg 1941-ben. Az eseményt a kormány és a 3500 fős helyi zsidó közösség szervezte. A várakozásoknak megfelelően nem hiányzott a katonai tiszteletadás, a díszes koszorúk és számos ország nagykövete is megjelent. A megemlékezők személye azonban nagy csalódást keltett. Nem volt ott sem a litván elnök, sem a miniszterelnök vagy a külügyminiszter, de még Vilnius főpolgármestere sem. Utóbbi – megmagyarázatlan okból – éppen arra a napra vett ki szabadságot.

A kormányzat nevében másod- és harmadrangú bürokraták vagy már visszavonult veterán politikusok szólaltak föl. Az áldozatokra való emlékezésről és a holokauszt emlékének ébren tartásáráról üres frázisok puffogtak.

A függetlenség visszanyerése óta az ország minden kormánya igyekezett kisebbíteni a helyi náci kollaboránsok jelentős szerepét és magas számát, valamint azt a tényt, hogy a zsidók elleni atrocitásokból a társadalom minden rétege kivette a részét: a papságtól az értelmiségen és a képzett szakembereken keresztül a huligánokig és analfabéta parasztokig. Nem véletlen tehát, hogy arányaiban a litván holokauszt követelte a legtöbb áldozatot (96.4%), de ezt a megemlékezéseken soha nem említik.

Talán még ennél is rosszabb, hogy az egymást követő litván kormányzatok egyenlőségjelet tesznek a kommunista és náci bűncselekmények közé. A 2008-ban Prágában aláírt nyilatkozat összemossa a két totalitárius rendszert. A Ponarban elhangzott egyetlen friss hangot Faina Kukliansky, a helyi zsidó közösség vezetőjének beszéde jelentette. Ebben felhívta a kormányt, hogy tegye közzé a mindmáig lappangó helyi kollaboránsok névsorát. Továbbá változtassák meg az olyan utcák és hivatalos intézmények neveit, amelyeket zsidók meggyilkolásában részt vállaló vagy arra uszító személyekről neveztek el – ezek szovjetellenes érdemeiért. Az ilyen magatartás világosan jelzi, hogy az egymást követő kormányzatok a mai napig nem tettek le a litvániai Soá történetének újraírásáról.

A ponari ünnepségen részt vevők összetétele és száma hűen tükrözi a mostani helyzetet. A 300 résztvevő közül csak a zsidók jöttek önkéntesen. A többiek vagy hivatali munkájuk részeként voltak jelen, vagy középiskolai diákok voltak, akiknek kötelezővé tették a megjelenést.

Éles ellentéte mindennek az a megemlékezés, amelyet 80 fő részvételével rendeztek a Vilnius melletti Veliucionys községben. Itt található a 227 litvániai zsidó tömegsír közül talán a legelhanyagoltabb.

Az ünnepséget egyéni kezdeményezésből, facebook eseményként rendezték meg “Cia guli Musiskiai” (“Itt nyugszik a népem“) címmel. A címet Ruta Vanagaite, a népszerű írónő adta, aki Dr. Zuroffal együtt a “Musiskiai” (“Népünk”) c. könyv társszerzője volt. A kötet a litvánok bűnrészességét tárgyalja a holokausztban és azt, hogy a kormány hogyan próbálja eltussolni a gonosztetteket. A néhány hete indított kampány arra ösztökéli a litvánokat, hogy keressék fel az országban található zsidó tömegsírokat, amelyek többsége teljesen elhanyagolt állapotban található. A megemlékezés színhelyéül szándékosan választották Veliucionyst. A fenti könyvvel kapcsolatos, 2015 nyarán folytatott kutatások során szinte lehetetlennek tűnt a tömegsír azonosítása, mert a jelölés helytelen volt és a növényzet sűrűn benőtte. A Delfi, vezető litvániai hírportál közbenjárására a helyi önkormányzat megtisztította a terepet és biztosította a megközelítést. A megemlékezésen részt vevők között a kulturális élet és a média számos neves személyisége jelent meg. Fiatal családok gyermekeiket is elhozták. Két kilométeres menet vezetett a fogolytábortól, ahol a későbbi áldozatokat őrizték, a tömeggyilkosság színhelyére. Sokan gyertyákat hoztak, és az emlékmű körül helyezték el, és voltak, akik zsidó szokás szerint követ helyeztek a sírra.

Ruta beszélt a meggyilkolt 1159 zsidó férfi, nő és gyermek, valamint gyilkosaik, a litván önkéntes kivégzőosztag tagjainak azonosításáról. Hasonló megemlékezések zajlottak a IV. kaunasi erődben, és Zagare, Lazdijai, Naujanerai, Vilkaviskis, Katkiskes and Saukenai települések közelében.

Az ünnepségek egyre több embert vonzanak. A megjelentetett könyvet számosan olvasták. A Moletai melletti, sokakat megmozgató emlékező menet szervezésében nagy szerepe volt Marius Ivaskevicius drámaírónak, a város szülöttének, aki cikket jelentetett meg a Delfiben, és a Veliucionys melletti megemlékezésen is ott volt.

Figyelemre méltó, hogy ezeken az eseményeken a fiatalabb, művelt nemzedék képviselői voltak többségben. Azok, akik megértik, hogy az elkövetett bűnök elhallgatása nem válik az ország javára. Csak a múlt felvállalása vezethet a jövő erősebb Litvániája felé. A kérdés: mikor lesz hajlandó szembe nézni az állami vezetés a múlt örökségével?

Efraim Zuroff cikke nyomán Bassa László