Kun Béla, a japán

CSURKA ISTVÁN izgalmas játékba fogott az utóbbi időben: megpróbálja kipuhatolni a gyakran emlegetett „zsidó érzékenység” ingerküszöbét. Ha egy-egy nyilatkozata túlságosan élénk reakciót vált ki, visszavonja, illetve utólagosan értelmezi, elutasítva azt az interpretációt, amit vitapartnerei – tévesen – neki tulajdonítanak. Már-már úgy tűnik, hogy a vele való örökös sajtópolémia valójában egy rutinos színműíró által szerkesztett dialógus, melyben minden elhangzott mondat jelentheti ezt is, és azt is.

Az csupán a baj, hogy efféle kétértelmű sziporkákkal az a fél, aki zsidó létére sértve érzi magát Csurka szavaitól, semmiképp sem élhet. Ha ugyanis egy zsidó származású tollforgató a magyarságról élcelődne ugyanolyan frivolan, ahogy Csurka teszi, nyomban rásütnék a „nemzetietlenség” vádját. Egyébként sem valószínű, hogy egy „kettős gyökerű” zsurnaliszta szívesen tűzné pellengérre a magyarság kétségtelenül meglevő fogyatékosságait, hiszen ekkor a gúny fegyverét önmaga ellen is fordítaná. Vagyis: Csurkát nemigen látszanak bántani a zsidósággal kapcsolatos, ismert sztereotípiák, ezért is hangoztatja őket úton-útfélen, joggal számítva arra, hogy legföljebb udvarias kérdésekben lesz része, s nem részesül hasonló, „kollektív” kritikában.

MINDAZONÁLTAL e sorok írója mégiscsak tesz egy kísérletet arra, hogy valamiképp érzékeltesse Csurka Istvánnal, milyen lelkiismeretlen, veszélyes játékot űz, amikor a politikai életet összetéveszti a színpaddal. Azzal ugyanis tisztában kell lennie, hogy amíg az MDF vezetőségi tagja, politikai nyilatkozatait hiába igyekszik „irodalmi megnyilatkozásnak” feltüntetni, hiszen a magyar társadalom a szavait annak tekinti, amik valójában: politikai állásfoglalásnak.

Nem várom Csurka Istvántól, hogy a zsidók lelkiállapotába helyezkedjen, akik a kétezer évi üldözés és a Holocaust után néha akkor is megrezzennek, ha „a szél gallyakat ráz”. De hát úgy látszik, ez a fajta empátia menthetetlenül idegen Csurkától, ezért is idézett a Vasárnapi Újságban elhangzott jegyzetében egy olyan politikusokból álló névsort, melyeknek tagjait kizárólag a származásuk köti össze, s érzékeltette hallgatóival implicit módon, hogy a „törpe kisebbségnek” nem szabad teret engedni újjászerveződő közéletünkben.

Vegyük viszont az erdélyi magyarság példáját, mely munkássága alapján közel áll Csurka szívéhez. A

közelmúltban egy francia újságíróval utazgattam Erdélyben, aki egy meglehetősen jobboldali lapnak, a Figarónak a munkatársa. Ez az újság büszke arra, hogy – más francia lapoktól eltérően – soha nem került a baloldal uszályába, jobboldali volt és az is maradt. Nos, ez a francia újságíró az alábbi okfejtéssel lepett meg engem: „Azért, hogy Romániában kommunizmus lett, a magyarok a felelősek. Nézze csak meg a párt 1921-es alapítóit! Többséget alkottak a magyarok és a zsidók. Aztán később, 1944 augusztusa után 600 000 erdélyi magyar lépett be az RMDSZ-be, a romániai magyarok demokratikus szövetségébe, mely a kommunisták leghívebb szövetségese volt! Valójában Ceausescuról is a magyarok tehettek, akik naivan hittek a kommunisták ígéreteinek, s 1945-ben hatalomra segítették Visinszkij kreatúráit.”

UTÓLAGOS engedelmével feltételezem, tisztelt Csurka István, hogy mit felelne erre az okfejtésre. Arra hivatkozna, hogy a kisebbségbe szorult magyarok védelmet kerestek maguknak a kommunista pártban a román sovinizmussal szemben, s „pszichológiai csapdába” kerültek. Tudjuk, hogy nem is kevés magyar volt, aki az utolsó pillanatig képes volt elhitetni magával, hogy kommunistaként, Ceausescu bábjaként is a magyarság ügyét szolgálja. Velük szemben a Kun Béla és Rákosi Mátyás típusú, hasonló indíttatásból elkötelezett „internacionalisták” legalább annyiban következetesek voltak, hogy mindenestül megtagadták a zsidóságot, sőt, valamennyi más vallással együtt őseik hite ellen is harcot hirdettek. Ami Rákosit illeti, róla tudjuk, hogy megtette az előkészületeket a „magyarországi cionista összeesküvés” leleplezésére. Milyen alapon valljuk tehát magunkénak, azaz zsidónak bármelyiküket, akár olyan formában is, hogy az 1919-es figurákról elnevezett utcák és terek átkeresztelését kérjük? (Arról azonban biztosíthatom, hogy az MZSKE nem emel kifogást mondjuk a Kun Béla rakpart, a Zalka Máté tér vagy a Rudas László utca névváltoztatása ellen – feltéve, ha közben arról is gondoskodnak, hogy Dobi Istvánnak, Komócsin Zoltánnak vagy Münnich Ferencnek se legyen utcája.)

Engedje meg, hogy még egy ideig elidőzzek a romániai magyarság és a magyarországi zsidóság közötti, távolról sem tökéletes párhuzamnál. Csurka tudja a legjobban, hogy az ottani magyarokat az elmúlt évtizedekben számos „indirekt” támadás érte. „Történelmi” érvekkel aknáz­ták alá nemzeti öntudatukat, a dáko-román elmélet szüntelen felelevenítésével, bizonyos tények egyoldalú hangsúlyozásával sikerült olyasféle sematikus képet kialakítani az együtt élő nemzetiségekről, hogy ők (vagyis a magyarok) rosszak, viszont mi (azaz a románok) jók vagyunk. Hasonlatokkal, szellemesnek szánt metaforákkal is ki lehet kezdeni egy nép, illetve egy kulturális-vallási csoport öntudatát, lehet belé mérgezett nyilakat lőni, anélkül, hogy valaki megszegné a törvény által előírt „vadászati tilalmat”. Az efféle ferdítések, hangulatkeltések nem használtak az erdélyi magyarság és a románság viszonyának az elmúlt évtizedekben. Miből gondolja Csurka, hogy magyar-zsidó viszonylatban, ahol már a 600 000 legyilkolt áldozat miatt is jóval felfokozottabb az érzékenység, hasznos célt szolgálnak „ártatlan” célozgatásai?

Most, az eszmefuttatás végén reflektálok Csurka István legújabb megnyilatkozására, mely a mohácsi választási nagygyűlésen elhangzott beszédét követőleg, A helyzet című pécsi ellenzéki hetilap január 27-i számában olvasható.

KÉT FIGYELEMRE MÉLTÓ hasonlattal él. Az egyiket az etnográfia, a másikat pedig a bakteriológia köréből merítette és tálalta fel a tisztelt olvasóknak.

Kezdjük az elsővel. Csurka István hangsúlyozottan emlékezik meg „a sárga fajú népek” jelentette veszedelemről. Nehezen hihető, hogy Csurkát valóban a japán és a dél-koreai tőke hazai benyomulása aggasztaná, s ez ki is tűnik a következő kérdéséből: „Miért volna sértő, ha valakire azt mondom, hogy sárga vagy egyéb?” Tekintettel azonban arra, hogy egyidejűleg következetesen kitér az elől, hogy meghatározza a magyar és nemzeti – illetve magyarellenes és nemzetietlen – fogalmát, viszont fenntartja magának a jogot, hogy más véleményt formáljon a zsidó származású személyekről, „mint például az SZDSZ egyes korifeusai”, érthető, hogy tudatosan homályosan tálalt nézeteit mérsékelt lelkesedéssel fogadják mind zsidó, mind liberális körökben.

És hogy Csurka a zsidókat milyen magától értetődően azonosítja a szabad demokratákkal, az megint csak A helyzetben publikált nyilatkozatból derül ki. A lehallgatási botrány leleplezése kapcsán ugyanis említést tesz egy bizonyos „SZDSZ-vírusról”, mely „beépült” a gödöllői MDF-szervezetbe. Csak azt nem teszi hozzá, hogy hogyan lehetne a fenyegető kórt megfékezni, pedig a kép így lenne teljes. Hasonlata akkor lenne valóban épületes, egyszersmind veretes, ha javaslatot tenne a „gyógyításra” is, mondjuk valahogy így: „Ha egészséges nemzetet akarunk, irtsuk ki a vírust terjesztő zsidó patkányokat!”

De ugyebár esze ágában sem volt ilyesmit állítani? Egyáltalán: kinek juthatott eszébe az a képtelen rágalom, hogy Csurka Istvánt antiszemitának nevezze?