Itt a New York Times legújabb vérvádja: „Izrael nemi erőszakra képez ki kutyákat”

A Times of Israel szemleírója, Peter Himmelman az Izrael elleni gyűlöletháború legújabb fejezetéről fejti ki gondolatait.

1/
The @nytimes just published one of the most serious sets of allegations imaginable against Israel – claims of systematic sexual violence, including a bizarre story about carrots and trained rape dogs. We checked the sources.

What we found is journalistic malpractice. 🧵 pic.twitter.com/vBbLy0Lp0J

— HonestReporting (@HonestReporting) May 11, 2026

Kibontakozóban van egy aggasztó gyakorlat a média Izraeel képében: újra és újra groteszk vádak, érzelmileg letaglózó képek, valamint barbárságról, illetve népirtásról szóló állítások söpörnek végig a világon még azelőtt, hogy a tények egyáltalán tisztázódnának. Mire a helyesbítések, pontosítások vagy alaposabb riportok megérkeznek, az érzelmi következtetés már bevésődött a közvéleménybe.

Ebben a gyakorlatban központi szerepet játszott a The New York Times. Hadd mutassam meg, hogyan.

2023. október 17-én, nem sokkal azután, hogy Izrael katonai hadműveletet indított Gázában az október 7-i mészárlást követően, a világot bejárta a hír, hogy Izrael lebombázta a gázai al-Ahli kórházat, állítólag civilek százait megölve. Az állítás órák alatt végigfutott a világon.

Tüntetések törtek ki szerte a Közel-Keleten. Az Egyesült Államok egyetemein és utcáin a tiltakozók előre elkészített transzparensekkel vonultak fel. Politikai vezetők elítélő nyilatkozatokat adtak ki. A tudósítások nagy része a Hamász által ellenőrzött gázai hatóságok azonnali közléseire támaszkodott. Nem sokkal később azonban több hírszerzési és igazságügyi elemzés arra jutott, hogy az a bizonyos rakéta nem izraeli eredetű volt, hanem az Iszlám Dzsihád Gázából indított, félresiklott lövedéke.

Addigra azonban milliók fejében már megszilárdult az érzelmi következtetés: „Izrael lebombázott egy civilekkel teli kórházat.” Sokan, akikkel Izraelről beszélgetek, még ma is ezt hiszik. Ehhez hasonló szerkesztői „hibák” tucatjai követték egymást, miközben a helyesbítéseket alig vette észre bárki.

Vegyük például annak a gyászoló anyának a fényképét, aki csontsovány gyermekét tartja a karjában. A képet a gázai népirtó éheztetés szimbolikus bizonyítékaként használták, mígnem későbbi riportok feltárták, hogy a gyermek súlyos, már korábban fennálló betegségekben szenvedett, amelyek nem az éhezéssel függtek össze. A kép azonban megmaradt. Az érzelmi ítélet is megmaradt. A későbbi pontosítások úgy suhantak el, mint az éjjeli lepkék.

Az Izraelnek és támogatóinak okozott reputációs kárt lehetetlen teljes mértékben felmérni.

A későbbi leleplezések ellenére a fényképet – és a köré épült gázai képi narratívát – később az újságírás legmagasabb díjaival tüntették ki, többek között Pulitzer-díjas breaking news fotóriport részeként. Addigra az érzelmi üzenet végérvényesen beépült a közvélemény képzeletébe.

Hozzá kell tennem, hogy maga a kép gyönyörű – ugyanabban a nyugtalanító értelemben, ahogyan a náci Németország vagy a sztálini korszak vizuális propagandájának nagy része is gyönyörű volt. A szépség ugyanis soha nem volt az igazság garanciája.

És most itt van Nicholas Kristof legutóbbi cikke a The New York Times hasábjain, amely palesztin foglyok állítólagos szexuális megalázásáról és bántalmazásáról szóló vádakat ismertet. Az aktivista beszámolókban és a közbeszédben terjedő szenzációs részletek között olyan állítások is szerepeltek, amelyek szerint kutyákat használtak szexuális erőszakra.

Minél groteszkebb és érzelmileg robbanásveszélyesebb azonban egy vád, annál nagyobb az újságírói kötelesség annak szigorú ellenőrzésére, mielőtt úgy tálalják, hogy az rendszerszintű barbárság erkölcsi következtetésére ösztönözzön.

Az úgynevezett „erőszakra kiképzett kutyákról” szóló konkrét állítást különösen nehéz komolyan értékelni. Nem létezik ismert katonai vagy tudományos gyakorlat, amelynek során kutyákat módszeresen emberek elleni szexuális támadásra képeznének ki. Kutyákat a történelem során valóban használtak megfélemlítésre, támadásra, nyomkövetésre, kínzásra és terrorra. Ez közismert. Ez a konkrét állítás azonban kevésbé tartozik a felismerhető katonai gyakorlatok világába, inkább az atrocitás-mitológiák körébe – olyan képek közé, amelyek annyira groteszkek és érzelmileg sokkolók, hogy teljesen kiiktatják a hétköznapi szkepszist.

És amint az ilyen képek bekerülnek a közvélemény képzeletébe, szinte lehetetlenné válik eltávolítani őket, függetlenül a későbbi pontosításoktól, kétértelműségektől vagy bizonyítási problémáktól.

Hogy világos legyen: minden háború termel bűncselekményeket, fegyelmi összeomlást, szadizmust, bosszút és erkölcsi összeomlást egyes emberek részéről. Ez az emberi történelem minden katonai konfliktusára igaz. Az írásban szereplő egyes vádak akár igaznak is bizonyulhatnak. Néhány mögött már most is lehet bizonyíték. Ezeket komolyan ki kell vizsgálni, és a bűnösöket meg kell büntetni.

A kérdés nem az, hogy történnek-e visszaélések. Történnek, és történni is fognak. A kérdés az, hogy ezek állami politika részét képezik-e, kulturálisan ünneplik-e őket, stratégiailag megszervezettek-e, vagy éppen erkölcsileg elítélik és büntetik őket.

Ez a különbség óriási jelentőségű.

Mély erkölcsi különbség van egy olyan hadsereg között, amely egyes katonák, börtönőrök vagy más személyek bűnös visszaéléseivel kapcsolatos vádakkal szembesül, és egy olyan fegyveres mozgalom között, amelynek ideológiája, médiavilága, oktatási kultúrája és hadműveleti tervei nyíltan szentesítik civilek lemészárlását, elrablását, megerőszakolását és megsemmisítését.

Az október 7-i atrocitásokat nem rejtették el. Lefilmezték őket. Ünnepelték őket. Terjesztették őket. Magának a műveletnek a részévé tették őket. A túszokat ujjongó tömeg közepette hurcolták Gázába. Nők holttesteit mutogatták. Civilek is részt vettek benne. A támadást a Hamász és szövetségesei nem pusztán eltűrték – az központi eleme volt a világképüknek.

És ez sem spontán dühkitörés volt. Megtervezték. Egy szélesebb iszlamista erőszakhálózat és állami támogatás állt mögötte, beleértve az Iráni Iszlám Köztársaságot is.

Mégis, a nyugati médiában egyre gyakrabban találkozunk azzal a sugallattal – néha nyíltan, néha burkoltabban –, hogy Izrael és a Hamász erkölcsileg egyenrangú szereplők, akik a barbárság szimmetrikus körforgásába rekedtek.

Ez az igazi torzítás. Az egész narratíva központi obszcenitása.

Világos, hogy nem minden izraeli katonával szembeni vád hamis. Nem minden visszaélésről szóló jelentést kell elutasítani. Nem ez az érvelésem. Egyáltalán nem. Az én állításom az, hogy a keretezés számít. A források számítanak. Az arányosság számít. És amikor szenzációs vádakat az október 7-i, előre megtervezett atrocitások mellé helyeznek anélkül, hogy gondosan különbséget tennének bűnös visszaélés és stratégiai barbárság között, akkor hamis párhuzam jön létre.

Ez a hamis párhuzam nem mellékes. Formálta és fenntartotta a közvélemény percepcióját.

Az ezekkel a vádakkal kapcsolatos tudósítások és felerősítések jelentős része közvetlenül vagy közvetve az Euro-Med Human Rights Monitor nevű érdekvédelmi szervezettől származik, amelyet Ramy Abdu palesztin politikai aktivista alapított, akinek Izraellel kapcsolatos nyilvános álláspontja sem nem semleges, sem nem nehezen felismerhető. Az Euro-Med emberi jogi megfigyelő szervezetként mutatja be magát, amely a Közel-Kelet – különösen Izrael és Gáza – feltételezett visszaéléseit dokumentálja. Kritikusai azonban ismételten aggályokat fogalmaztak meg a szervezet forráskezelési módszerei, ideológiai aktivizmusa, uszító retorikája és az önálló ellenőrzés előtti állításterjesztés miatt.

Az aktivista szervezetek és a professzionális oknyomozó újságírói intézmények nem ugyanazok.

Az érdekvédelmi csoportok definíció szerint erkölcsi és politikai ügyeket akarnak előmozdítani. Az újságírásnak viszont – legalábbis a legmagasabb formájában, amelyre a The New York Times állítólag törekszik – másként kellene működnie. Egyenlő mércével kellene alkalmaznia a szkepszist, különösen a háború közepén felbukkanó, érzelmileg robbanásveszélyes állításokkal szemben. Izrael esetében úgy tűnik, ez a különbségtétel szinte teljesen összeomlott.

Az olyan szervezeteket, mint az Euro-Med, ma már a nagy újságírók és médiumok rutinszerűen úgy kezelik, mintha funkcionálisan egyenértékűek lennének semleges vizsgálóbizottságokkal vagy igazságügyi intézetekkel. A rendkívül ideologikus környezetből származó állítások szinte azonnal bekerülnek a mainstream közbeszédbe, elégtelen ellenőrzés mellett – különösen akkor, ha a vádak Izrael ellen irányulnak.

Valahogy minél groteszkebb a vád Izraellel szemben, annál kevesebb bizonyíték tűnik szükségesnek. És minél szörnyűbb az állítás, annál gyorsabban terjed.

Egy ponton túl az ember már nem tudja, felháborodással, hitetlenkedéssel vagy inkább kimerült gyásszal reagáljon arra, amivé maga az újságírás vált.

Semmi problémám nincs Izrael legitim kritikájával – vagyis olyan kritikával, amilyet bármely háborúban vagy erkölcsileg nehéz politikai helyzetben lévő nemzettel szemben megfogalmaznak. Izrael, mint minden más ország, képes hibákra, túlkapásokra, zűrzavarra, belső vitákra és erkölcsi kudarcokra. A komoly emberek ezt értik. A komoly emberek azt is értik, hogy maga a háború rettenetes és destabilizáló.

Ami engem aggaszt, az valami egészen más: a nagy médiavállalatok, tekintélyes újságírók és befolyásos kommentátorok egyre reflexszerűbb hajlandósága arra, hogy a lehető leggroteszkebb vádakat terjesszék a zsidó állam ellen figyelemre méltóan kevés bizonyítéki önmérséklettel – majd ezeket a vádakat olyan erkölcsi keretbe helyezzék, amely Izraelt és az október 7-i támadások elkövetőit egyenrangúnak sugallja.

Vajon helytelen azt gyanítani, hogy ez már nem véletlen?

Újra és újra érzelmileg letaglózó állítások száguldanak végig a világon elképesztő gyorsasággal. A vád teljes formájában érkezik meg: erkölcsileg koherensnek és társadalmilag fertőzőnek tűnik. Aztán később, néha napokon, néha heteken belül megérkeznek a pontosítások, mindegyik eltemetve az eredeti felháborodás mémjei és toposzai alatt. A helyesbítés, ha egyáltalán megtörténik, olyan érzést kelt, mintha valaki csendben benyújtotta volna a szükséges jogi papírokat.

Valószínűleg önökhöz hasonlóan én is úgy nőttem fel, hogy hittem: a nagy újságok, bármilyen tökéletlenek is, legalább próbálnak komoly különbséget tenni vád és bizonyíték között. Ez a különbség Izrael esetében ma ijesztően instabillá vált. Ezen a ponton maga a mintázat válik figyelmen kívül hagyhatatlanná. És itt az ügy már sötétebbé válik, mint maga az újságírás.

Ezek pontosan ugyanazok a jegyek az erkölcsi képzeletben, amelyek a történelem során mindig körülvették a zsidókat: készséges elfogadása a zsidók rendkívüli kegyetlenségről szóló vádaknak; a feltételezett rejtett perverzitás iránti vonzalom; a bizonyítás szokásos mércéinek leszállítása, amikor zsidók kerülnek a vádlott szerepébe. A képek évszázadonként változnak, de a mechanizmus különösen ismerősnek tűnik.

Az embernek a vérvádak jutnak eszébe.

Mindez nem a palesztin szenvedés valóságának tagadása. Valódi civilek haltak meg. Valódi gyász létezik. Valódi tragédia létezik. Ugyanakkor a valódi szenvedés nem mentesíti az újságírást az alól a kötelessége alól, hogy gondosan különbséget tegyen ellenőrzött tény, aktivista felerősítés, érzelmi következtetés és mitologizált bűnbakkeresés között.

És az erkölcsi komolyság sem engedi meg minden különbség eltörlését. A háború, bármilyen rettenetes is, nem automatikusan népirtás. A civil szenvedés, bármilyen katasztrofális is, önmagában nem bizonyítéka a megsemmisítési szándéknak. Egyes katonák vagy börtönőrök bűncselekményei, bármilyen visszataszítóak is, nem erkölcsi megfelelői egy olyan terrorszervezetnek, amelynek alapvető víziója nyíltan magában foglalja civilek meggyilkolását, megerőszakolását, elrablását és megsemmisítését.

Már nem veszélyes terület felé haladunk – már javában ott vagyunk. A rosszul alátámasztott vádakat túl gyakran fogadják el valósnak. Az ellenőrzés másodlagossá vált az érzelmi hasznossággal – vagy még rosszabb esetben a márka (brand) építésének igényével – szemben. A zsidók szörnyűséges voltáról szóló ősrégi fantáziák naponta újra megjelennek a modern emberi jogi diskurzus nyelvezetében.

Úgy tűnik, egy egész civilizáció veszítette el képességét arra, hogy különbséget tegyen vád és bizonyíték, látványosság és kemény tények, valamint bűnös szabálytalanság és stratégiai gonoszság között.

Kezdem úgy érezni magam, mint a kisfiú a mesében, aki az ujjával próbálja feltartóztatni az áradatot a gát repedésében.

Ha van egy vödröd, kérlek, gyere és segíts.