Békét, most!

Háborúról és békéről az iráni dúsítók és a B2-es vadászbombázók árnyékában.

Bár próbálok minden helyzetet a lehető legobjektívebben vizsgálni (ami amúgy lehetetlen), alapvetően pacifista vagyok, olyan, aki nem szereti a háborúkat, a vérontást. Ám annyira nem vagyok pacifista, hogy azt gondoljam, minden háború felesleges és szükségtelen. Ebből a szempontból tekintek a mostani iráni-izraeli háborúra is, nem annyira (vagy nem csak) un. zsidó szempontból. Ezt azért érdemes leszögeznem, mert minden ilyen elemzést gyakran ér az a vád, hogy nem rokonszenvezik Izrael államával, esetleg anticionista, öngyűlölő írásmű. Bár anticionistának lenni sem bűn (sokáig a zsidóság jelentős része is az volt), korántsem erről van szó, hanem a nagyobb kontextusról, a főbb szereplők motívumainak megértéséről, a világra gyakorolt hatásról.

Az Izrael által most indított háború – bizonyos értelemben (nemzetközi jogilag amúgy nem biztos) – indokolható volt, hiszen az Izrael megsemmisítésének szükségességét hirdető teokratikus iráni rezsim éveken keresztül kijátszotta a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség ellenőreit és a nagy nemzetközi szervezeteket. Úgy tűnik, a tárgyalásokkal nem mentek sokra. A  többszáz kilogramm 60 százalékra dúsított urántól már nem olyan nagy lépés a bomba, ennek „békés célú felhasználása” illuzórikus. Irán évtizedeken keresztül nem csak a proxyjain (Hezbollah, Hamasz, hutik stb.) keresztül támadta a zsidó államot, nem csak terror-hotspotként működött, de hol Holokauszt-karikatúra versenyt rendezett, hol pedig (ezt minden évben megtette) Jeruzsálem Napot, ahol a felvonulók nem csak Izraelre és az Egyesült Államokra kértek halált, de mindenféle egyéb szimbolikus „anticionista” vuduzásban is részt vettek. Nem is sejtette a Khomeini ajatollah hatalomra jutása óta siita terrorexportban gondolkodó rezsim, hogy több évtizedes tevékenységével olyan izraeli ösztönöket keltett életre, melyeket nem lett volna szabad.

Izraelben sokan az Irán elleni katonai csapáskor a Holokauszt megelőzésére hivatkoztak, ami kétséges indok. Nem a modern Vészkorszakról van szó, hanem inkább arról, hogy sokan hajlamosak minden Izraelt érintő veszélyt/konfliktust e történelmi esemény fogalma köré csoportosítani. Ennek érthető történelmi okai vannak, bár erre ráépült egy ezt kihasználó cinikus politikai retorika. Ma Izrael a világ egyik legfejlettebb országa, a 21. század haditechnikáját képviseli, mely az Egyesült Államokkal nagyon szoros kapcsolatot alakított ki. Ezért most a Holokausztra hivatkozni a Vészkorszak történelmi tapasztalatának végleges erodálódását okozhatja. Ugyanis a Holokauszt metaforája egy olyan viszonyt ír le, amelyben az áldozatot nem csak bántani akarják, nem csak fenyegetik, tehát végsősoron el akarják pusztítani, de gyenge, védtelen és kiszolgáltatott. Ebben az esetben (és Izrael újabb konfliktusaiban)  nagyon nem ez a helyzet, ráadásul az is visszás, hogy egy képzelt Holokauszt elhárítása mennyi polgári áldozat életébe kerül(ne). William Hague, volt brit külügyminiszter, aki 2013-ben az E3+3 genfi tárgyalásán vett részt (mely az irániakkal kötött nukleáris tárgyalásokhoz vezetett) és aki mindig kapcsolatban állt Izraellel, maga is elmondta, hogy akár Netanjahu, akár az izraeli politikai elit más tagja mindig és mindenkor a katonai megoldást helyezte előtérbe a diplomáciai helyett. Ez a felfogás természetesen a Holokauszt tapasztalatából következett, de  sokszor azt vonja maga után, hogy a másik fél álláspontja még jobban megkeményedik ettől. Amikor Donald Trump elnök 2018-ban – nagyrészt Netanjahu ösztökélésére – kilépett az Iránnal kötött megállapodásból (részben jogosan), a helyzet még rosszabb lett, a lépés a nukleáris Iránt gyorsította fel s ennek egyik következménye a most zajló háború.

Az 1945 utáni világrend arra épült, hogy a háborúk helyét átveszik a nemzetközi kapcsolatok, a diplomácia, a szerződések. Izrael nem csatlakozott (maximum megfigyelőként, társszerződésekkel) nagy politikai és katonai tömbökhöz, azért, hogy meghagyja azt a jogot magának, hogy azt csináljon, amit akarjon, úgy manőverezzen, ahogyan az érdekében áll.  A függetlenségére oly büszke zsidó állam mindig valamilyen nagyhatalmi patrónus alá húzódott be (ez jelenleg az Egyesült Államok), mely védőernyőt biztosított a számára és megvédte a nemzetközi porondon. A kérdés az, hogy milyen következményekkel bír az a világ többi országa számára az, ha egy (amúgy nukleáris fegyverrel rendelkező) ország – amennyiben veszélyben érzi magát – azonnali közvetlen háborút indíthat – jelentős következmények nélkül. Mennyiben szolgálja a világ (benne a térség) érdekeit ez a típusú „megoldás”? Mi a határa annak, hogy Izrael fenyegetve érzi magát és cselekszik? Mennyire lehet egy régiót átalakítani – vélt (vagy akár valós) veszélyek árnyékában – egyfajta Holokauszt-elhárításra hivatkozva? A potenciális veszély milyen támadó felületeket mozgósíthat?

További kérdés az, mennyire megnyugtató egy olyan – szélsőjobboldali minisztereket is magában foglaló – kormány konfliktuskezelési politikája, amely a nemzeti szuverenitás jegyében semmilyen külső impulzusra, megfontolásra nem hajlandó reagálni, és amely (ugyanakkor) az ország küzdelmeit a Holokauszt által létrehozott eszkatológikus-teológiai térbe helyezi át. Izrael nem alkalmazkodik, csak a nyugati világon kívüli „latorállamok” (mint amilyen Irán is) próbálkozik a maga sötét és szintén eszkatológikus politikájával szembeszállni ezzel az állapottal. Mindennél jobban kifejezi a helyzetet az, hogy a (háborújában) az új Vészkorszak megelőzésére is hivatkozó Izrael rövid időt (egy-két órát) adott a  közel 10 milliós iráni nagyváros (Teherán) egyik többszázezezer lakosú kerületének ahhoz, hogy a légierő támadása előtt elhagyja a területet. Természetesen ez humánusabb, mint a felhívás nélküli támadás. Izrael precíziós fegyvereivel inkább a katonai infrastruktúrát támadja, míg Irán válogatás nélkül lő izraeli polgárokat (terrorbombázásnak hívják ezt). Ugyanakkor nem csak nukleáris létesítmények kerültek Izrael célpontjai közé, és bőven vannak polgári áldozatok is. Ezen kívül sok amerikai és izraeli felesleges illúziókat táplál az iráni társadalommal szemben, melyet egy ilyen külső támadás inkább összezár.

A Holokauszt által teremtett politikai tér különleges bánásmódra tart igényt: nem sok országtól viselnék el azokat a rejtett, az egyes országok szuverenitását egyébként többször sértő műveleteket, melyeket az izraeli titkosszolgálat hajt végre az egész világon. Természetesen a cél, a terror elleni küzdelem lehet szent és kívánatos, de jelenleg már nem egy kis állam élethalálharcáról van szó, hanem a regionális középhatalmi státusz megőrzéséről, sőt a regionális befolyás kiterjesztéséről – egy nagyhatalmi patrónus védőszárnyai alatt. Egy erős állam nincs rászorulva a különleges kivételezettségre, ezért egyre abszurdabb és (sokak szemében) igazságtalanabb ennek az állapotnak a fenntartása. A Vészkorszak jegyében született Begin-doktrina kizárja azt, hogy Izrael ellenségei atomfegyverhez jussanak, lásd 1981: Oszirak-, 2007: szíriai atomlétesítmény bombázása. Ez az elv azonban nem biztos, hogy érvényben tud maradni egy olyan világban, melyben az államok – éppen a nemzeti szuverenitás jegyében – egyenlőségre és függetlenségre vágynak. Ha pedig elviselik (mint ahogyan Libanon és Szíria kénytelen eltűrni a területén végrehajtott izraeli katonai műveleteket, sőt – remélhetőleg ideiglenes – területi kisebbedést), akkor ez azt jelenti, hogy ezek az országok gyengék, míg Izrael erős, hogy Izrael a domináns hatalom és minden – a tragikus történelmi múltra vagy nemzetbiztonsági érdekre való hivatkozás az erősebb kutya elvének cinikus fügefalevele.

A nemzeti szuverenitásnak természetesen világos határai vannak, hiszen az iráni atomprogram  lefejezését, a nukleáris létesítmények (legalábbis szándékozott) megsemmisítését amerikai segítség nélkül nem tudta volna végrehajtani a zsidó állam. Persze hogy ezután mi lesz, azt nem tudni, a háborús héjákat, a messianisztikus, az Ellenség végleges megsemmisítését vizionáló szurkolókat ezek a kérdések nem érdeklik. Közben a polgári lakosság mind a két országban szenved, halottak és sebesültek vannak, összedőlt, szétrombolt épületek, csökkenő alapszolgáltatások, romló gazdaság, lehetséges nukleáris környezetszennyezés. Mások felelősségét elemzik majd mások (Iránnak és több közel-keleti faktornak biztosan súlyos felelőssége van), de általánosabban véve Izraelnek meg kellene tanulnia kooperálni a világgal abban a Holokauszt utáni világban, ahol a különleges állapot hamar véget fog érni. Ahol – ha nem akarjuk, hogy a Föld elpusztuljon – az államoknak nem erőpolitikával kombinált nagyhatalmi lobbizással, hanem kölcsönös kompromisszumokkal is kell biztosítaniuk fennmaradásukat, fejlődésüket.

Attól tartok, hogy a ledobott amerikai szuperbombákkal nem a béke korszaka jön el, hanem a háború vesz újabb fordulatot, a kelet-nyugati migráció pedig megerősödik, és a konfliktus kiszélesedik. Újabb országok, területek folynak bele a küzdelembe, és sokkal többen meg fognak halni. Hogy hol áll meg ez a folyamat, nem tudjuk.

Abba kéne ezt hagyni, minél előbb.