Amikor a palota kiürül

A hiányzó hangok az Ékev hetiszakasz fényében.

Az Ékev hetiszakasz neve egy egyszerű, de rendkívül sokatmondó szó. Jelentése: „annak következtében”, „következmény”. A hetiszakasz egyfajta ok-okozati viszonyrendszert vázol fel, hiszen arról beszél, mi a következménye annak, ha egy közösség a szívére veszi, megéli azokat az értékeket, amelyek összekötik az Örökkévalóval és egymással. A következmény pedig – a Tóra ígérete szerint – az áldás, a bőség és az élet.

Maimonidész[1] a Tórához és az Örökkévalóhoz való közeledést egy palotához vezető úthoz hasonlítja.[2] Vannak, akik még a palota falait sem látják, mások a falak körül keringenek bejáratot keresve, és csak kevesen jutnak be a belső udvarokba, a király közelébe. Ma, a neológiában egyre sürgetőbb a kérdés: hol vannak a nők ebben a palotában? Miért érzik sokan azt, hogy számukra nincs bejárat, vagy ha van is, az csupán a konyhába vezet, de a trónterembe vagy a könyvtárba soha? (Ezzel kapcsolatban már írtam egyszer: https://skotsl.blog.hu/2022/05/19/a_tora_palotaja )

Egy nemrég megjelent cikk éleslátóan mutat rá erre a fájdalmas valóságra: a nők, különösen a családalapítás előtt állók feltűnő hiányára a zsinagógáinkból. A szerző, Villányi Benjámin helyesen ismeri fel a meghatározó női hangok hiányát is. A cikk azonban, miközben őszintén felteszi a kérdést, akaratlanul is rávilágít arra a mélyebb problémára, amiért ezek a női hangok elhalkultak. Az Ékev hetiszakasz segíthet megérteni, miért nem elég csupán új „szolgálati bejáratokat, cselédlépcsőket” kínálni, és miért van szükség a palota alaprajzának újragondolására.

Hetiszakaszunk egyik központi áldása két, látszólag különböző dolgot kapcsol össze:

וַאֲהֵבְךָ וּבֵרַכְךָ וְהִרְבֶּךָ וּבֵרַךְ פְּרִי־בִטְנְךָ וּפְרִי־אַדְמָתֶךָ…

„És szeretni fog téged, és megáld téged és megsokasít téged; és megáldja méhed gyümölcsét és földed gyümölcsét…”[3]

Ez a párhuzam egy egységes, gondoskodó etikát vázol fel, amely a valódi partnerségről szól. Az áldás első fele a női test teremtőerejét ünnepli. Ha azonban egy közösség a női spiritualitást és közösségi szerepvállalást elsősorban a háztartási micvákra és a rabbifeleség támogató funkciójára korlátozza, azzal gyakorlatilag azt üzeni, hogy a nők feladata csupán a palota ellátása és a meghitt légkör biztosítása. A cikk szerzője hiányolja a rebeceneket, a karizmatikus női példaképeket. Ez a hiány valós, de a megoldás nem az, hogy újabb nőket keresünk a hagyományos támogató szerepekbe. A 21. századi nők, akik a társadalom minden területén alkotnak és vezetnek, nem csupán a palota fenntartói szeretnének lenni, hanem annak építészei és lakói is.

A „méh gyümölcsének” tágabb értelmezése éppen erre ad lehetőséget: elismeri, hogy a női teremtőerő nem korlátozódik a biológiai szaporodásra. A nők intellektuális, spirituális és vezetői „gyümölcsei” ugyanolyan értékesek. Amíg egy közösség nem nyitja meg a valódi együttműködés/vezetés kapuit a nők előtt, addig a női hangok vagy elhalkulnak, vagy a palotán kívül keresnek maguknak teret.

És ez a gondoskodó etika nem áll meg személyes világunk határainál. A hetiszakasz a Földdel való kapcsolatban is ugyanezt a partnerségi elvet hirdeti. Szembeállítja Egyiptomot, a „lábbal öntözött”,[4] uralt földet – ahol a siker az emberi erőfeszítés és kontroll kizárólagos eredménye – az Ígéret Földjével, amely „az ég esővizéből iszik”, és amelyről Isten aktívan, partnerként gondoskodik. Az egyiptomi modell a kizsákmányolásé, a hódításé, a patriarchális uralomé. Az izraeli modell ezzel szemben a kölcsönösségé, az alázaté és a gondoskodásé. Ez a két modell tökéletes párhuzama a közösségen belüli viszonyoknak is: egy közösség vagy az uralom és a hierarchia egyiptomi modelljét követi, vagy a partnerség és a kölcsönös tisztelet ígéretét.

Itt rejlik a probléma gyökere. Villányi Benjámin cikke, miközben hiányolja a női jelenlétet, a megoldást mégis egy férfiak által definiált, uralmi keretben képzeli el. Felszólítja a nőket, hogy „követeljenek” maguknak tanítást, de a felkínált témák (chálá, mikve) még mindig a hagyományos női szerepekhez kötődnek. Arra biztatja őket, hogy emeljék fel a hangjukat, de hiányzik a legfontosabb kérdés, amit a palota jelenlegi urainak kellene feltenniük maguknak: „Miért van az, hogy a nőknek követelniük kell? Miért nem teremtünk olyan struktúrát, ahol a hangjuk természetesen hallatszik?”

A valódi női vezetés nem úgy születik, hogy a nők egy külön szárnyban szervezhetnek főzőtanfolyamot, vagy tanulhatnak arról, hogyan kell felkészülni a sábátra, és hogyan kell viselkedniük, hogy ne kísértsék meg a férfiakat. Úgy születik, hogy egy közösség felismeri az uralmi modell csődjét, és a partnerség útjára lép. Amikor a férfi vezetők partnerként tekintenek a nőkre, nem pedig egy másik, „megszólítandó” csoportként.

Az Ékev hetiszakasz egyértelmű üzenetet hordoz: a közösség túlélése, a palota élettel való megtöltése a partnerségre való képességen múlik. A nők elmaradása nem egy megoldandó „probléma”, hanem egy tünet, amely a rendszer hibájára mutat rá. Amíg a közösségi gondolkodás nem lép túl a nők háztartási és családi szerepbe való bezárásán, addig hiába a kétségbeesett kiáltás, hogy „lányok, nélkületek nem megy!”. A válasz ugyanis egyre gyakrabban az lesz, amit ma is látunk: a nők csendben elfordulnak, és olyan helyet keresnek, ahol nemcsak szükség van rájuk, hanem a palota építésében és irányításában is egyenrangú partnerként, vezetőként számítanak rájuk.

Jegyzetek

[1] A középkor egyik legtermékenyebb és legkiemelkedőbb Tóra-tudósa. (1135-1204).

[2] Maimonidész: A tévelygők útmutatója, Isten tisztelete és az isteni gondviselés. 3:51.

[3] 5Móz 7:13.

[4] 5Móz 10:11.