Lányok, nélkületek nem megy!

Most szombaton volt tu beáv, áv hónap 15., amely a Szentély pusztulását gyászoló tisá beáv-val szemben az év egyik legboldogabb napja. A Misná elbeszéli, hogy a jeruzsálemi hajadonok ezen a napon egyforma fehér lenruhában mentek ki táncolni a város körüli szőlőkbe, ahol igyekeztek felhívni magukra a környékbeli fiatalemberek figyelmét, amely révén számos házasság köttetett (Misná Táánit 4:8). Ez a jeles nap jó alkalmat ad arra, hogy néhány párválasztásra vonatkozó kérdést végiggondoljunk a magyar zsidósággal kapcsolatosan.

Hosszabb külföldi tartózkodás után két éve tértem vissza Magyarországra, emiatt igyekeztem új barátokat és ismerősöket találni a budapesti zsidó közösségekben. Kézenfekvőnek tűnt, hogy szétnézzek péntek esténként a budapesti zsinagógákban, amelyek közül a Rumbachban, a Frankelban és a Hegedűsben fordulok meg rendszeresen, ritkábban a Rabbiképzőben és a Dohányban. Nagyon tanulságos látni, hogy mennyire eltérő csoportok látogatják ezeket a zsinagógákat. A Frankelben Verő Tamás rabbi 50 körüli korosztálya adja a hívek legnagyobb részét, akik már biztató módon hozzák magukkal a gyerekeiket is, sőt, több tizenéves nem feltétlenül ragaszkodik a szülői társasághoz. A Darvas István rabbi vezette Hegedűsben a gyülekezet gerincét a 60 fölötti korosztály jelenti, akik a jól működő nyugdíjasklub eseményein is rendszeresen megjelennek, de kisebb részben szintén megtalálhatóak az 50 körüliek. A Rumbachba főleg a közösséget szervező Dickmann Dávid korosztálya, elsősorban 15–25 évesek járnak. Mindhárom zsinagóga jelentős számú hívőt tud megszólítani, szívesen látogatják azokat, ahogy a nagyobbak közül a Károli Gáspár térre is sokan mennek Radnóti Zoltán rabbihoz, amely nekem már járótávolságon kívül fekszik.

Viszont feltűnő, hogy a családalapítás előtt álló 25–40 éves korosztály milyen alacsony létszámban képviselteti magát.

Szintén szokatlan, hogy a fiatalokat (20 év alatt) és az időseket (60 év fölött) leszámítva, zsinagógába érzékelhetően többen járnak férfiak. A két jelenség hátterében több dolog állhat: egyfelől 1985 és 2000 között a vészkorszak okozta népességi hullámvölgy miatt eleve kevesebben születtek, míg a 60 fölöttiek közül sokan a híres Scheiber-féle péntek estéken találtak zsidó párt maguknak, jobban kötődnek a zsinagógákhoz, sőt, még az 50-esek körében is működött hasonló helyszín, jelesül a Rabbiszeminárium előtti járdaszakasz a József körúton.

A Dickmann Dávid-féle szombatfogadások két évvel előtti megjelenéséig azonban legalább 20 évig nem létezett olyan hasonlóan népszerű zsinagóga, ahol eladósorban lévő fiatalok nagy számban találkozhattak volna, ideértve az egészségesebb korszerkezettel bíró Chábádos zsinagógákat is. Ennek következményeként a most 25 és 40 közötti zsidóság körében kirívóan magas a nem zsidó párt választók aránya, ami a közösség fennmaradása szempontjából bizonytalan jövőt ígér. Ebben a korosztályban az intézményesített és a zsinagógai nevelés nem érte el a célját, ha pedig nem figyelünk kiemelten a zsidó iskolákból vagy Szarvasról most kikerülő fiatal felnőttekre, valószínűleg bevertük az utolsó szöget a magyar zsidóság koporsójába. Mi lehet az egész az oka? Ennek a korosztálynak – különösképpen a lányoknak – valamiért teljesen érdektelen lenne a zsidóság? Ha Izraelben vagy tőlünk nyugatabbra járunk, nagy számban láthatunk különféle vallásos irányzatokhoz tartozó zsidó fiúkat és lányokat egyaránt, így ez nem lehet a válasz. A kérdésen sokat gondolkodtam, többekkel beszélgettem, amely alapján kirajzolódott előttem egy észszerűnek tűnő magyarázat – ugyanakkor ezt nem tudom megbízható adatokkal alátámasztani, így kifejezetten nyitott vagyok az érvek ütköztetésére. Sokat segítene továbbá, ha a Mazsihisz rabbisága nyilvánosságra hozna erre vonatkozó éves adatokat.

A legfontosabb, ami feltűnt, hogy a háború utáni magyar zsidóság évtizedeiből nem tudok felsorolni igazán meghatározó női személyiségeket, elsősorban rabbifeleségeket, akik személyes példamutatásukkal és kitartó munkájukkal vonzóvá tették volna a zsidó értékrendet, illetve az ezen alapuló zsidó családmodellt.* Talán ehhez a szinte mindenki által ismert Herczog Jutka áll a legközelebb, aki lányaival, unokáival és számos más magyar zsidóval együtt már az Egyesült Államokban él. Még Bán Lindát tudnám kiemelni, aki komoly erőfeszítést tesz a BBYO hazai szervezésében, rajtuk kívül egy-egy kisebb kezdeményezést tudnék csak említeni. Valószínűleg engem minősít, hogy több rabbi feleségének például a nevét sem tudom, mivel a zsidó közösségben egyáltalán nem, vagy csak alig észrevehetően jelennek meg.

Miért lenne égető szükség ilyen női zsidó példaképekre?

Elsőként azért, hogy megmutassák, igenis lehet és érdemes zsidó családként a XXI. században élni, és ebben a Chábád – nem elhanyagolható állami támogatással kitömött médiája révén – kétségkívül jobban áll. Mindenki belátása szerint döntse el, hogy egy olyan család tagja szeretne lenni, ahol szilárd értékrend alapján, egymásra figyelve és közösen fejlődve élnek az emberek, avagy a telefonján zombiként sorozatokat bámulva mindenki magárra húzza az ajtót, hogy a szobájában befalja a futár által házhoz szállított ételt. A Tánákh-ban szereplő számtalan elgondolkodtató történet és bölcseink tanításai alapján jobb emberré válhatunk, ám ehhez személyes erőfeszítést kell tennünk. Tudatosabb emberek lehetünk, ha figyelünk az étkezési előírásokra, és nem össze-vissza eszünk, ha az áldásmondással egy pillanatra elmerengünk azon, hogy a mai világban egyáltalán nem magától értetődő az, hogy jó minőségű élelem van az asztalunkon. A szombat kiváló alkalmat nyújt arra, hogy a járvány óta teljesen összekuszálódott munkaidőnket a szabadidőnktől élesen elválasszuk. Ezt mindenki a saját ízlése és jelenlegi szintje szerint elkezdheti azzal, hogy kikapcsolja a telefonját egy napra, egészen addig, hogy időzítőkkel gondoskodik arról, hogy ne kelljen a villanyt szombaton felgyújtani. Nyilván a mai világban az előkészítéshez szükséges munkából férfiak és nők egyenlően veszik ki a részüket, ám akármennyire is az egyenjogúsítás mellett vagyunk, a nők egyszerűen jobbak a meghitt családi légkör megteremtésében.

A másik, hogy akármennyire is erőlködnek a legjobb szándékkal nagy tudású, más tekintetben jóravaló férfiak, a nők helyett nem képesek eldönteni, hogy miről hallanának szívesen, mit szeretnének tanulni, miben fejlődnének. Erre talán a legjobb példa, amikor külföldi tartózkodásom alatt a helyi rabbi a Tázriá hetiszakaszban szereplő, a szülő nő által hozandó vétekáldozatról beszélt (Mózes III. 12:6). Ibn Ezra úgy magyarázza Niddá 31b alapján, hogy a szülési fájdalmaktól elgyötört asszony átgondolatlanul hiábavaló fogadalmat tesz, hogy soha többé nem közeledik a férjéhez. Az (orthodox) közösség hölgytagjai itt jól hallhatóan felzúdultak. Valószínűleg egy női megközelítés ebben az esetben árnyalta volna a képet, akár R’ Hirsch magyarázata arról, hogy miképpen tudja egy nő a természeti erőknek való fájdalmas kiszolgáltatottságát erkölcsi hajtóerővé változtatni egy fogadalom által. Egy olyan meghatározó egyéniség, mint a szegedi születésű Jungreis Eszter rebbecen ז”ל, akinek Elhivatott élet című könyve még elérhető antikváriumokban, számtalan zsidó nőt és férfit győzött meg arról, hogy térjen vissza vallása gyökereihez. Valószínűleg jobban meg tudta szólítani nőtársait, szavait könnyebben tudták átérezni és magukévá tenni nők (Mózes II. 19:3). A hasonló nagyságok persze ritkák, mégis fájdalmasan hiányzik a magyar zsidóság köréből egy ennyire hangsúlyos női vezető, akinek életvitelét és erkölcsiségét mindannyian szemünk előtt tarthatnánk.

A másik, szintén nem statisztikailag megalapozott, mégis viszonylag jelentős minta alapján végzett megfigyelésem, hogy azon zsinagógalátogatók körében, akiknek csak egyik szülője zsidó, körülbelül 10-ből 9-szer az apa az. Az ilyen embereknek, ha a közösség teljes jogú tagjává szeretnének válni, még neológ esetben is be kell térniük annak minden méltatlanságával, sok esetben sajnos megaláztatásával együtt. Ebből a megfigyelésből úgy tűnik nekem, hogy a vegyesházasságokban a legtöbb zsidó nő nem tudja, talán sokszor nem is szeretné átadni gyermekének a népe örökségét. Ez mindannyiunk kudarca többszörösen. Nem sikerült meggyőznünk egy testvérünket arról, hogy zsidó családot alapítson, nem segítettünk neki zsidó párt találni, továbbá nem tudtunk egy olyan szellemi és erkölcsi alapot átadni neki, amelyet érdemesnek talált volna arra, hogy azt a gyermekének továbbörökítse. Emiatt tartom különösen szomorúnak, amikor néhány csalódás, több esetben válás után 40–50-es hölgyek megjelennek zsinagógákban, hiszen ekkor gyermekvállalásról, vagy a már megszületett gyermekek zsidó nevelésről nehezen lehet szó. Ezért szintén teljesen hiábavalónak találom azt az igyekezetet, hogy zsidó kötődéssel nem rendelkező, főként nőket térítsünk be helyettük. Ha a saját hittestvéreinknek nem vagyunk képesek jelentőséggel bíró tanítást átadni a zsidóságunkról, miért gondoljuk, hogy egy újonnan érkezőt ilyennel fel tudnánk vértezni? Ezzel a legjobb esetben is csak elodázzuk egy nemzedékkel ezt a súlyos kérdést, miközben igyekszünk úgy tenni, mintha minden rendben lenne. Emellett talán az sem elhanyagolható, hogy egy zsidósággal rokonszenvező embernek biztos alapok nélkül helyezzük magasra a lécet, miközben a betérés nélkül valószínűleg amúgy is része lenne az eljövendő világban (Szanhedrin 105a).

Emiatt fordulok hozzátok, Lányok, tu beáv alkalmából, mert nélkületek tényleg nem megy!

Ha nem jártok közösségbe, mert úgy érzitek, érdektelen számotokra az, amit a zsinagógában vagy az iskolában hallotok, emeljétek fel a hangotokat! Még a legorthodoxabb körökben is rengeteg tanulási és személyes fejlődési lehetőség van kimondottan nők számára, amelyet ki kell követelni, ha hiányoznak! Biztos sokakat érdekel egy főzőtanfolyam – valószínűleg férfiakat is –, viszont a nők zsidósága nem pusztán erről szól. Számtalan olyan hagyományosan női parancsolat létezik – mikvébe járás, gyertyagyújtás, chállá-vétel – amelyek kapcsán női szerzők rengeteget írtak arról, hogy miképpen lehet ezeket a XXI. században a nőiség személyes és bensőséges megélésévé tenni. Külföldön több helyen szerveznek olyan Tánákh-tanulást – nők és férfiak részére egyaránt –, ahol kimondottan női szemszögből vizsgálnak meg egyes fejezeteket. Lehet, hogy ezért dolgozni kell, tanulni, szerveződni, ám mindenképpen érdemes, mert egyedül így lehet valós értékeken alapuló zsidó öntudatot felépíteni, amelyet már érdemesnek találhatunk arra, hogy gyermekeinknek átadjuk. Ez az alapja az erős kötelékeken nyugvó, valóban meghitt zsidó családnak, amely egyúttal a közösségünk fennmaradásának záloga.

Férfiként jelenleg hiába járunk többen zsinagógába, ha a fejünk tetejére állunk, akkor sem tudunk egyedül zsidó családot alapítani, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy az ezt nélkülöző gyermekeket szinte kivétel nélkül elveszíti a közösség, hiába számítanának vallásjogi szempontból zsidónak. Ne maradjatok távol, alakítsuk együtt olyanná a közösségeinket, amilyenre szeretnénk, mert csak együtt sikerülhet! Amint egy korábbi cikkemet is a Példabeszédek könyvéből (4:2) vett idézettel zártam: Mert jó tanítást adtam nektek, a Tórámat el ne hagyjátok!

* A kor befolyásos női személyiségeit, például Benoschofsky Ilonát vagy Seifert Gézánét nem sorolnám ide.