„A testem kijött az autó alól, de a lelkem ott maradt”

Megint öngyilkos lett egy Nova-túlélő.

Roi Shalev, a 2023. október 7-i Nova zenei fesztivál egyik életben maradt áldozata volt. Mindössze 30 évesen vetett véget életének.

Ő is azok közé tartozott, akik fizikailag túlélték a terrortámadást, de a lelki sebeket már nem tudták tovább cipelni.

A hírek szerint 2025 október 10-én Shalevet Netanja közelében, az autópálya-kijáratnál egy égő autóban találták meg. Röviddel halála előtt közösségi oldalán arról írt, hogy „nem bírja tovább”, és bocsánatot kért szeretteitől.

A férfi a mészárlás napján elvesztette barátnőjét, Mapal Adamot, akit a gázai terroristák meggyilkoltak.

A Times of Israel szerint Roi és Mapal egy teherautó alá bújtak, órákon át feküdtek ott mozdulatlanul, abban a reményben, hogy elrejtőzhetnek a dzsihadisták elől. A lövések előtt Mapal még üzeneteket írt nővérének: “Ne szólj anyának. Félek, Maayan.” Majd: „Mészárlás van. A golyók a fejem mellett csapódnak be.”

Roi ezután felhívta Maayant, és azt mondta neki, meg fogja védeni a húgát. Néhány perccel később rájuk találtak. Roit hátba lőtték, miközben a testével próbálta védeni a lányt, Mapalt pedig közelről szíven találták.

Roi két órán át feküdt ott, súlyosan sebesülten, élete szerelmének holtteste mellett, amíg a hadsereg megérkezett. Maayan később azt mondta: “Egy golyó áthatolt a bordáin és a szívébe fúródott. Mapal szíve olyan nagy volt, hogy lehetetlen volt nem eltalálni.” Forrás: Times of Israel (2025. október 11.) és Ynet (2023. október).

Később, amikor Roi már képes volt beszélni a történtekről, így fogalmazott:

„A testem kijött az autó alól, de a lelkem ott maradt.”

A támadás után Roi egyedül maradt a veszteségeivel. Édesanyja, Raffaela Shalev, néhány héttel később öngyilkosságot követett el; izraeli lapok szerint holttestét egy kiégett autóban, a kibuc Cuvá közelében találták meg. Két évvel később a fia is hasonló körülmények között vetett véget az életének.

A Nova-fesztivál tragédiája az izraeli társadalom egyik legsúlyosabb kollektív traumáját hagyta maga után. A túlélők közül sokan a mai napig súlyos poszttraumás tünetekkel élnek, és a veszteség feldolgozásának nehézsége többeket végül ugyanarra a pontra sodort, mint most Roi Shalevet.

A New York Post még 2024 áprilisában közölt adatokat arról, hogy egy izraeli parlamenti meghallgatáson elhangzott: közel ötven Nova-túlélő követett el öngyilkosságot a támadás óta. Ez az információ tehát másfél éves. Azóta nem jelentek meg frissített hivatalos adatok, így a tényleges szám valószínűleg ennél is jóval magasabb lehet.

A Nova-túlélők sokszor olyan fokú szadista erőszak, csonkítás és abúzus tanúi voltak, hogy az életben maradás minden perce önmagában is borzasztó szenvedéssé vált. Akik nem lettek öngyilkosok, azok is szinte kivétel nélkül tudatmódosító szerek, nyugtatók vagy kábítószerek hatása alatt próbálják valahogy elviselni a létezést.

A tudományos kutatók is elkezdett foglalkozni a jelenséggel. Egy 2024-ben publikált tanulmány, a Impact of pre-trauma recreational drug use on mental health outcomes among survivors of the Israeli Nova Festival terrorist attack, több mint ötszáz Nova-túlélő adatait elemezte. A kutatás szerint a poszttraumás stressz, a szorongás és a depresszió aránya rendkívül magas a túlélők körében, elsősorban az átélt extrém erőszak és félelem hatásai miatt.

A szerzők megállapították, hogy a túlélők jelentős része pszichoaktív szereket, nyugtatókat vagy antidepresszánsokat használ — sokan nem orvosi felügyelet mellett, a gyógyulás reményében, hanem a napról napra való túlélés eszközeként.

A tanulmány szerint:

„A trauma súlyossága és az átélt erőszak jellege olyan mély pszichés hatásokat eredményezett, amelyek a mentális megküzdés hagyományos modelljein túlmutatnak.”

A kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a pszichoaktív szerek rövid távon csökkenthetik a szorongást és a disszociációt, de hosszabb távon növelhetik a pszichés instabilitás és az önkárosító viselkedés kockázatát.

A Nova túlélőinek nagy része nemcsak a támadás borzalmait hordozza magában, hanem annak a tehetetlenségnek a súlyát is, hogy nem tudtak segíteni szerelmüknek, legjobb barátaiknak. Sokan a szemük láttára vesztették el a hozzájuk legközelebb állókat, miközben ők maguk mozdulatlanul feküdtek, hogy megmeneküljenek. Ez a tapasztalat – hogy élni kellett akkor, amikor mások meghaltak – kitörölhetetlen nyomot hagyott.

A bűntudat forrása nem csupán a veszteség, hanem az a belső ellentmondás, hogy a túlélő éppen azzal a passzivitással maradt életben, amely miatt nem tudta megvédeni azokat, akiket szeretett.

Ez a bűntudat gyakran egy illúzión alapul: azon a képzelt lehetőségen, hogy ha akkor másként cselekszik, ha bátrabb vagy aktívabb lett volna, talán megmenthet valakit. De a valóságban ez nem volt választás. Senki nem állhatott egyedül szembe az embertelen fegyveres támadókkal. A tehetetlenség nem gyávaság volt, hanem a túlélés egyetlen esélye. Mégis, sokan úgy érzik, hogy az életük mások halálának árán maradt meg — és ezzel a tudattal kell tovább élniük.

Keleti Judit pszichológus, aki munkája során foglalkozott az öngyilkosság lélektani hátterével, így fogalmazott kérdésemre:

„Azt hiszem, hogy a Nova fesztiválon történtek hatásában az a radikálisan eltérő, más, akár háborús helyzetekétől, hogy nincs folyamatosság és nagyon korlátozottak az eszközök a megküzdésre, teljes a kiszolgáltatottság. A túlélőkben hirtelen omlik össze minden, amit magukról, az életről, a biztonságról, a jövőről valaha tudtak. Ehhez még hozzáadódik a bűntudat, mint például az említett fiatalember Roi esetében, hogy férfiként nem tudta megvédeni a szerelmét, hogy ő él, miközben mások meghaltak.

Van-e joga ezután egyáltalán élni, létezni. És ebből kifolyólag, hazatérve, a szerettei körébe, úgy érzem, hogy egy idegen, szinte díszletszerű világban találhatja magát, amiben látszólag minden olyan, mint régen, ahol szeretettel veszik körül, ahol segíteni akarnak, de az ő valóságához nem tudnak, mert nagyon nehéz hozzáférni — a legnagyobb jóindulattal és orvosi segítséggel sem. Ez átmenetileg talán segíthet, de néha még fokozhatja is az elszigeteltség, az idegenség érzését.

Segítséget azok közelsége jelenthet, akik ott voltak és akik ugyanazt élték át, mint ő. De el kell jutniuk egymáshoz, meg kell találniuk egymást, és talán ez az, amiben a környezet, a szeretteik, az orvosok leginkább a segítségükre lehetnek. Túlélő csoportok szervezett és később talán spontán létrejötte adhat esélyt. De eddig sajnos el kell jutni — a gyakran teljes pszichés magányban élőknek, ahol bármi megtörténhet, mint ahogy Roi Shalev esetében meg is történt.”

Az öngyilkosság kérdése Izraelben – ahogyan más társadalmakban is – erősen tabusított. A zsidó vallási hagyományban az önkezű halál bűnnek számít, az emberi életet Isten tulajdonának tekintik, így annak önkéntes elvétele a legsúlyosabb tiltások közé tartozik. Ez a szemlélet mélyen beépült az izraeli társadalom kulturális struktúrájába, és a szekuláris közegben is tovább él. A társadalmi stigma – miszerint az öngyilkosság szégyen, a család kudarca vagy a hit hiányának jele – nehezíti a nyílt beszédet, és gyakran akadályozza a megelőzést is.

Egy 2023-as izraeli tanulmány szerint a mentálhigiénés szakemberek jelentős része nehezen dolgozza fel, ha egy páciens öngyilkosságot követ el, és sokszor a téma kerülésével reagál, ami tovább erősíti a társadalmi hallgatást. Forrás: PubMed – When a Patient Dies From Suicide: A Survey Among Mental Health Professionals in Israel (2023)

A Ynet újságírója, Noa Shpigel, 2023-as cikkében azt írja, hogy Izraelben évente körülbelül 500 ember követ el öngyilkosságot, de a jelenségről alig esik szó a nyilvánosságban – a hallgatás maga is a probléma része.

Az elmúlt két évben több tucat Nova-túlélő vetett véget önkezével az életének. Bár pontos számokat nem tudunk, a tendencia önmagáért beszél: a fizikai túlélés sajnos nem jelenti a lelki felépülést.

Ez nem egyszerűen poszttraumás stressz. Ez a fájdalom annyira elviselhetetlen, hogy a lét megszűnése tűnik az egyetlen enyhülésnek.

Az írás eredetileg a Kendőzetlenül facebook oldalon jelent meg.