A különbejárat nem pluralizmus

Válasz Radnóti Zoltán főrabbinak

A személyeskedéssel kezdem, hogy rögtön magunk mögött is hagyhassuk. Nagy Ákos trágár minősítése méltatlan és elfogadhatatlan. Közéleti vitában ilyen szavaknak nincs helyük.

Az „antiszemita” jelző kiosztása azonban ennél is súlyosabb ügy. Egy zsidó ember sértegetése önmagában nem antiszemitizmus. Ahhoz, hogy egy közlés antiszemitának minősüljön, zsidóellenes előítéletet, zsidó származásra vagy vallásra irányuló gyűlöletet, megbélyegzést, kollektív vádat vagy valamely ismert antiszemita toposzt kell tartalmaznia. Az antiszemitizmus fogalma nem személyes becsületvédelmi spray, amelyet minden sértésre rá lehet fújni.

E fogalom felelőtlen használata történetileg tudatlan, erkölcsileg káros és mélységesen méltatlan az antiszemitizmus valóságos áldozataihoz. Egy főrabbi esetében különösen súlyos, hiszen tisztsége az átlagosnál nagyobb fogalmi felelősséget ró rá. Aki minden vele szemben elhangzó otrombaságot antiszemitizmusnak nevez, lassanként éppen azt a szót teszi használhatatlanná, amelyre a valódi zsidógyűlölet felismeréséhez és megnevezéséhez égető szükségünk van.

És akkor térjünk rá az érdemi kérdésre.

Elhangzott az az érv, hogy a 2022-es népszámláláson 4,2 millió magyar vallotta magát valamely vallási közösséghez tartozónak, ezért elfogadhatatlan volna egyházi képviselőiket kizárni az abortuszról folytatott egyeztetésből.

Ez az okfejtés két félreértésre épül.

Az első egy soha el nem hangzott követelés. Senki sem kívánta kizárni vagy elnémítani a vallási közösségeket. Írásomban világosan leszögeztem: minden egyház, felekezet, püspök, rabbi, lelkész és hívő ember szabadon beszélhet, taníthat, publikálhat, érvelhet, vitatkozhat, tiltakozhat és meggyőzni próbálhat bárkit. Ez a vallás-, lelkiismeret- és véleményszabadság magától értetődő része.

A valódi kérdés másként hangzott: milyen demokratikus és közjogi elv alapján kaptak egyes egyházak egyházakként külön intézményesített hozzáférést a jogalkotóhoz?

A második félreértés a népszámlálási adat képviseleti mandátummá alakítása. A népszámlálás vallási önazonosítást rögzített, választást viszont nem tartott az egyházi vezetők közpolitikai képviseleti jogáról. Aki katolikusnak, reformátusnak, evangélikusnak vagy zsidónak vallotta magát, nem adott meghatalmazást püspökének, főrabbijának vagy lelkészének arra, hogy abortusz ügyében politikai képviselőként járjon el a nevében.

A felekezeti hovatartozás nem képviseleti mandátum, miként a keresztlevél nem szavazólap,  a népszámlálási kérdőív pedig nem közjogi meghatalmazás.

Egy magát katolikusnak valló nő támogathatja az abortuszhoz való jogot. Egy református ember elutasíthatja egyháza vezetőinek álláspontját. Egy zsidó polgár tartozhat kulturálisan vagy családi öröksége révén a zsidósághoz úgy, hogy egyetlen rabbit sem tekint közpolitikai képviselőjének. A modern polgár nem olvad bele felekezeti elöljárójának személyébe.

A 4,2 millió ember ráadásul sokféle, egymással teológiai és erkölcsi kérdésekben is vitázó közösség között oszlik meg. Az abortuszról sincs egységes vallási álláspont. A római katolikus tanítás, a protestáns felfogások és a zsidó vallásjogi értelmezések között alapvető különbségek vannak. E különböző közösségeket egyetlen statisztikai tömbbé összeadni, majd a kapott számot az egyházi vezetők külön meghallgatásának legitimációjaként felmutatni: kategóriahiba.

Az alapjogok egyébként sem népszámlálási verseny eredményei. A lelkiismereti szabadság nem attól illeti meg az embert, hogy azonos meggyőződésű társaiból sikerült-e kellően népes statisztikai oszlopot alkotni. Egyetlen agnosztikus polgár sem rendelhető alá négymillió vallásos ember teológiai meggyőződésének. Egyetlen vallásos polgár sem rendelhető alá a világnézeti többség akaratának. Éppen ez az alkotmányos jogvédelem értelme.

A „mások mellett” fordulat sem old meg semmit. Nem árul el semmit a kiválasztás módjáról, a résztvevők arányáról, a hozzáférés egyenlőségéről, az egyeztetések nyilvánosságáról vagy az egyes álláspontok tényleges súlyáról.

A nagy szám tehát nem teszi naggyá az érvet. Csupán könnyebben észrevehetővé teszi a hibáját.

Radnóti Zoltán ezt követően azt írja, hogy Hegedűs Zsolt miniszter társadalmi és szakmai egyeztetést indított, amelynek során az egyházi vezetők mellett civil szervezetekkel, köztük nőket képviselő közösségekkel is konzultáltak. Az egyházi résztvevők csupán egyetlen csoportot alkottak, utánuk újabb csoport következett.

Ez fontos információ. Egyúttal újabb kérdések egész sorát nyitja meg.

Hol található az egyeztetések teljes résztvevői listája? Milyen nyilvános szempontok alapján választották ki őket? Kik kezdeményezték az egyes találkozókat? Minden érintett szervezet meghívást kapott? Azonos idő, azonos hozzáférés és azonos intézményi rang jutott mindenkinek? Készült jegyzőkönyv vagy hangfelvétel? Nyilvánosságra hozzák? Tartottak közös sajtótájékoztatót? Megtudhatjuk, mely kérdésekben alakult ki egyetértés, és melyekben maradt fenn vita? Kiderül majd, mely érv miként hatott a minisztérium kialakítandó álláspontjára?

E kérdések nélkül a „társadalmi egyeztetés” puszta önelnevezés.

Egy eljárás nem attól demokratikus, hogy a miniszter egymás után beenged néhány, általa kiválasztott csoportot a szobájába. Demokratikus minőségét az átláthatóság, a hozzáférés egyenlősége, a résztvevők kiválasztásának nyilvános szabályai, az elhangzott érvek megismerhetősége, az érdemi visszacsatolás és a társadalom tényleges bevonása adja.

A zárt ajtók mögött lebonyolított audienciasorozat még sok résztvevővel is zárt ajtók mögött lebonyolított audienciasorozat marad.

„Mi csak egy csapat voltunk. Utánunk jött egy másik csapat” – olvashatjuk. Ez a mondat éppen azt tárja fel, amit megnyugtatóan el kíván fedni. A társadalom szereplőit a minisztérium csoportokra osztotta, külön-külön fogadta, majd a tárgyalások tartalmáról a nyilvánosság csupán a résztvevők utólagos és ellenőrizhetetlen beszámolóiból értesülhet.

Ez konzultáció lehetett. A demokratikus társadalmi párbeszéd követelményeit egyelőre nem látjuk teljesülni.

Különös súlyt kap mindez annak fényében, hogy a nőjogi és reproduktív egészséggel foglalkozó szervezetek meghívása a nyilvánosan hozzáférhető beszámolók szerint tizennyolc civil szervezet közös fellépését követte. Legalább egyes érintetteknek tehát előbb nyilvánosan követelniük kellett saját bevonásukat. Az egyházi vezetők külön fóruma ezzel szemben természetes és magától értetődő intézményi eseményként jelent meg.

Ez önmagában sokat elmond a politikai reflexek továbbéléséről.

A következő kérdés: a Magyarországon bevett egyházként működő vallási közösségek közül pontosan melyek kaptak meghívást?

Valamennyi bevett egyház jelen volt? Ha nem, milyen szempontok alapján válogattak közöttük? Meghívást kapott minden olyan vallási közösség, amelyet a törvény bevett egyházként ismer el? Azonos feltételekkel és azonos intézményi súllyal vehettek részt? Ki döntötte el, melyik bevett egyház rendelkezik az állam számára meghallgatásra érdemes erkölcsi tapasztalattal?

És mi történt azokkal a vallási közösségekkel, amelyeket az előző rendszer politikai döntéssel fosztott meg korábbi egyházi jogállásuktól?

Meghívást kapott például a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség? Az a közösség, amelynek egyházi státuszát a Fidesz–KDNP-rendszer elvette, noha évtizedeken át iskolákat, hajléktalanszállókat, szociális és gyermekvédelmi intézményeket működtetett, betegekről, szegényekről, elesettekről és hátrányos helyzetű gyermekekről gondoskodott? Meghallgatták annak a közösségnek a képviselőit, amely a „közösségi célok érdekében való együttműködést” nem alkotmányos szólamként, politikai kiváltságként vagy fényképezhető miniszteri találkozóként gyakorolta, hanem naponta elvégzett, keserves és nélkülözhetetlen munkaként?

Ha kimaradt, miért maradt ki?

Azért, mert az előző rezsim politikai indíttatású jogfosztása még mindig kijelöli, kit tekint az állam legitim egyházi partnernek? Az új kormány automatikusan átvette a NER valláspolitikai kategóriáit, az általa kialakított rangsort és az általa megbüntetett közösségek intézményi kirekesztését?

Ez nem technikai részlet. Már a meghívott egyházak körének kijelölése világnézeti és alapjogi döntés.

Ha csak bizonyos bevett egyházakat hívtak meg, magyarázatra szorul a közöttük végzett válogatás. Ha kizárólag a Fidesz–KDNP által kialakított jogállási hierarchiát vették alapul, a korábbi rendszer diszkriminatív egyházpolitikája él tovább az új minisztérium tárgyalóasztalánál.

A világnézeti semlegesség sérelme már a kiválasztáskor bekövetkezhet. Ehhez nem szükséges, hogy valamely püspök vétójogot kapjon, vagy egy hittétel szó szerint bekerüljön a rendeletbe. Elegendő, ha az állam bizonyos egyházakat erkölcsileg kitüntetett partnernek tekint, más vallási közösségeket pedig korábbi politikai jogfosztásuk következményeként továbbra sem tart meghallgatásra érdemesnek.

A vita ezen a ponton elérkezik az állam és az egyház elválasztásának alkotmányos kérdéséhez. Radnóti Zoltán szerint „az állam és az egyház szétválasztása” nem zárja ki, hogy az állam vallási közösségekkel beszéljen.

Két pontatlanság sűrűsödik ebben az egyetlen mondatban.

A bevett alkotmányjogi fogalom az állam és az egyház elválasztása. A „szétválasztás” hétköznapi szóhasználat, amely azt sugallja, mintha két korábban összetartozó intézményt kellene erővel eltávolítani egymástól. Az elválasztás kölcsönös autonómiát, intézményi függetlenséget és világos hatásköri határt jelent.

Az Alaptörvény pedig éppen az elválasztás fogalmát nem mondja ki.

A kisajátított Isten országa. Szakrális politikai szimbólum – szimbolikus politikai szakralitás című, 2013-ban megjelent tanulmányomban (in: Magyar polip. A posztkommunista maffiaállam, szerk. Magyar Bálint és Vásárhelyi Júlia, Noran Libro, 2013. 297-345.) részletesen elemeztem ezt a terminológiai csúsztatást. A szöveg a hazai és nemzetközi alkotmányjogi hagyományban meghonosodott separatio, separation, séparation, separazione és Trennung megfelelője, vagyis az „elválasztás” helyett azt mondja: az állam és a vallási közösségek „különváltan működnek”.

A tanulmányban így fogalmaztam: „a ‘különvált’ működés az eredeti jelentést tompítja, s az alapelvet pusztán funkcionális elvvé szűkíti.”

A különbség nem nyelvészkedés. Két iroda működhet külön ugyanazon vállalat keretei között: az egyik tervez, a másik kivitelez, egy magasabb vezetői szinten pedig újra összetalálkoznak. A „különvált működés” összeegyeztethető egy olyan rendszerrel, amelyben állam és egyház formálisan eltérő feladatokat lát el, politikai, pénzügyi és ideológiai szinten mégis szorosan összefonódik.

Az elmúlt tizenhat év pontosan ennek változatos módozatait mutatta be.

A főrabbi tehát pontatlanul idézi azt az Alaptörvényt, amelyre saját álláspontjának alkotmányos igazolásaként hivatkozik. Az Alaptörvény nem mondja ki a „különválasztást”. Tudatosan egy puhább, bizonytalanabb és az összefonódás számára jóval tágabb mozgásteret hagyó formulát alkalmaz.

Természetesen az állam beszélhet vallási közösségekkel. Ezt senki sem vitatta. A kérdés továbbra is az, miért kaptak egyes vallási tisztségviselők külön intézményesített fórumot egy mindenkire kötelező állami norma előkészítésében.

Az Alaptörvény szerint az állam és a vallási közösségek közösségi célok érdekében „együttműködhetnek”. Ez megengedő rendelkezés. Nem teremt általános együttműködési kötelezettséget, és nem igazol automatikusan minden egyházi részvételt. Kórház működtetése, hajléktalan emberek ellátása, műemlékek megóvása vagy iskola fenntartása világosan azonosítható közösségi cél lehet. Egy felekezeti antropológia bevonása az abortuszjog előkészítésébe egészen más alkotmányos helyzet.

A közfeladat ellátásában történő együttműködés és a kényszerítő állami norma előkészítése két eltérő intézményi helyzet. Az egyik esetben az egyház szolgáltatást nyújt, embereket gondoz, intézményt működtet. A másikban saját vallási antropológiája befolyást gyakorolhat minden polgár jogaira. Az Alaptörvény együttműködési klauzulája nem varázsige, amely e különbséget eltünteti.

A főrabbi ezután azt kérdezi: ha a kormány bioetikai ügyben megkérdezi a keresztény egyházakat, miért volna helyes, ha „a zsidóság” csöndben maradna?

Itt ismét olyan tilalom ellen lázad, amelyet senki sem fogalmazott meg.

A zsidóság ne maradjon csöndben. Egyetlen zsidó közösség, rabbi, teológus, vallástörténész vagy hívő ember se maradjon csöndben. Írjanak, tanítsanak, vitatkozzanak, publikáljanak, szervezzenek konferenciát, fejtsék ki álláspontjukat minden lehetséges nyilvános fórumon. Tegyék ezt félelem nélkül, és akkor is, amikor véleményük a hatalom számára kényelmetlen.

A minisztériumi meghívó hiánya nem némaság.

A zsidóság ráadásul ebben a kérdésben sem beszél egyetlen hangon. Nincs egyetlen, minden irányzatra és minden hívőre kötelező „zsidó álláspont”. Léteznek háláchikus források, felekezeti különbségek, eltérő rabbinikus döntvények, szigorúbb és megengedőbb értelmezések. Már az is tisztázásra szorulna, ki jogosult a „zsidóság” nevében beszélni.

Radnóti Zoltán saját szövege szerint őt rabbiként hívták meg, nem a Mazsihisz rabbijaként. Ebben az esetben a „zsidóság csöndje” végképp hamis alternatíva. Egy rabbi meghívása nem azonos a zsidóság megszólalásával, távolmaradása pedig nem jelentette volna a zsidóság elnémítását.

Itt a szöveg különös ellentmondásba ütközik. Először arra hivatkozik, hogy az egyházak jelentős társadalmi közösségeket képviselnek. Később hangsúlyozza, hogy őt rabbiként hívták meg, nem a Mazsihisz képviselőjeként.

Akkor kit képviselt?

Ha a Mazsihiszt nem, a zsidó közösség egésze még kevésbé bízhatta meg. Ha saját vallásjogi és vallásfilozófiai álláspontját mondta el, részvétele semmilyen módon nem igazolja az egyházak társadalmi képviseletéről szóló érvet. Ha rabbinikus tisztsége miatt hívták meg, éppen vallási hivatala biztosította számára azt a külön hozzáférést, amelyet a kritika kifogásol.

A védekezés két állítása kölcsönösen kioltja egymást. Egyszer társadalmi képviselőként igazolja jelenlétét, máskor saját véleményt előadó rabbiként. Az elsőhöz hiányzik a mandátum, a másodikhoz a külön meghívás közjogi indoka.

A főrabbi részletesen ismerteti, mit mondott a találkozón. Fájdalmasnak nevezte, hogy túl sok férfi ült az asztal körül, majd az anya testi-lelki egészségéről, a magzat háláchikus státuszáról, az Ohálot 7,6-ról és a rodef fogalmáról beszélt.

Mindez lehetett érzékeny, értelmes és teológiailag árnyalt hozzászólás. Az általam felvetett problémára egyetlen mondat sem válaszol belőle.

Ha valaki belép egy alkotmányosan vitatható módon összeállított testületbe, felszólalásának tartalma nem szünteti meg a testület összeállításának problémáját. A különbejárat attól is különbejárat marad, ha rokonszenves gondolatokat visznek át rajta.

Különös érv, hogy a főrabbi elsőként szóvá tette a férfiak túlzott jelenlétét. Ha felismerte a képviselet súlyos torzulását, a felismerés felolvasása aligha orvosolta azt. A nők hiányát megállapító férfi felszólalása nem pótolja a hiányzó nőket. A reprezentációs deficit nem oldódik fel attól, hogy egyik kedvezményezettje udvariasan bejelenti.

Sőt, a mondat újabb kérdést vet fel: ha az egyházi vezetők túlnyomó többsége férfi, miért éppen az egyházi vezetői struktúrákat választották egy olyan kérdés intézményes megtárgyalására, amelynek testi, egészségügyi és egzisztenciális következményeit közvetlenül nők viselik?

A „prózai ok” valójában maga a probléma.

A háláchikus fejtegetés tartalma sem igazolja a minisztériumi részvételt. A רֶחֶם (rechem, anyaméh) és a רחמים (rachamim, irgalom, könyörület) szavak nyelvi rokonsága szép és jelentésteli vallási értelmezés alapja lehet. Az a kijelentés viszont, amely szerint az „Isten által teremtett héber nyelvben üzenet rejlik”, kifejezetten teológiai premissza. Hívő ember számára mély igazságot hordozhat. Egy minden polgárra kötelező állami norma indoklásában önmagában semmilyen kötelező erővel nem rendelkezik.

Itt válik különösen fontossá John Rawls public reason, vagyis nyilvános ész fogalma. A közhatalom kényszerítő döntéseit olyan érvekkel kell igazolni, amelyek vallási és világnézeti meggyőződéstől függetlenül minden polgár számára érthetők, mérlegelhetők, elfogadhatók vagy vitathatók. Egy hittétel a hívő számára feltétlen igazság lehet. Közhatalmi érvként csak olyan indoklás révén használható, amelyhez más meggyőződésű polgárok is hozzáférnek.

Habermas ezt fordítási követelményként fogalmazza meg. A vallási nyelven megszülető erkölcsi felismerést a jogalkotás intézményi küszöbén át kell ültetni a közös politikai érvelés nyelvére. Az állam a mindenki számára hozzáférhető indoklásra támaszkodhat. A kinyilatkoztatás, a szent szöveg vagy az egyházi tekintély önmagában nem lehet mindenkire kötelező jog alapja.

Éppen ezért nem vitatom a főrabbi háláchikus álláspontját. A helyét vitatom.

Mondja el a zsinagógában, tanítsa az egyetemen, publikálja folyóiratban, írjon róla könyvet, képviselje naponta a nyilvánosságban. Érveljen vele rabbik és világi gondolkodók előtt, vesse össze a katolikus, protestáns, feminista, bioetikai és emberi jogi álláspontokkal. Mindez a demokratikus diskurzus értékes része.

A kérdés az, miért kellett ezt külön rabbinikus minőségben, a jogalkotó meghívására, zárt minisztériumi egyeztetésen elmondani.

A főrabbi saját beszámolója egyébként akaratlanul is bizonyítja az eredeti aggály jogosságát. Nem orvosi evidenciát, nem alkotmányjogi elemzést, nem az érintett nők empirikus tapasztalatait vitte az asztalhoz. Saját szavai szerint „nettó vallásjogi és vallásfilozófiai véleményt” mondott el. Vagyis pontosan vallási autoritásából és hagyományából fakadó állásponttal vett részt egy állami norma előkészítésének intézményes fórumán.

Lehet ez az álláspont megengedőbb a katolikus tanításnál. Lehet együttérzőbb, árnyaltabb és a nő testi-lelki egészségére érzékenyebb. A közjogi kérdés szempontjából mindez másodlagos. Egy rokonszenves vallási norma ugyanúgy vallási norma marad.

A vita soha nem arról szólt, hogy a főrabbi férfiként meg akarta-e mondani a nőknek, mit tegyenek a testükkel. Azt sem állítottam, hogy a katolikus megközelítést képviselte. Erre az önigazolásra tehát semmi szükség. Ismét olyan váddal szemben védekezik, amelyet én nem fogalmaztam meg.

Az eredeti kérdés változatlan: milyen alapon ült ott rabbiként?

A szöveg végén megjelenik a kritikusok állítólagos 2022-es hallgatása. Ez klasszikus tu quoque: a mostani kifogás érvényességét a kifogást megfogalmazó ember korábbi megszólalásának vagy hallgatásának felhánytorgatásával próbálja gyengíteni.

Először is bizonyítani kellene, ki hallgatott, mikor hallgatott, és honnan tudható, hogy hallgatott. Másodszor: még a teljes korábbi csönd sem adna választ a jelenlegi közjogi kérdésre. Ha valaki 2022-ben elmulasztott tiltakozni egy rossz rendelkezés ellen, attól 2026-ban még lehet igaza egy másik eljárás bírálatában. A korábbi mulasztás nem teszi alkotmányossá a jelenlegi hibát.

A „szekuláris nő” kétszeri, felkiáltójelekkel megerősített emlegetése különösen zavarba ejtő. Egy politikai javaslat közjogi és erkölcsi minőségét nem kezdeményezőjének neme vagy személyes vallástalansága dönti el. Szekuláris ember is előterjeszthet világnézetileg elfogult, szakmailag megalapozatlan vagy szabadságkorlátozó szabályt. Egy rabbi is megfogalmazhat minden polgár számára hozzáférhető, szekulárisan igazolható érvet.

Az ember személyes identitása és az általa előadott indok alkotmányos minősége két külön kérdés.

Dúró Dóra nő volta nem adott külön hitelességet a szívhangrendelethez. Szekuláris volta sem tette világnézetileg semlegessé a kezdeményezést. A korábbi szabály megalkotójának személyes világnézete ezért semmiféle igazolást nem ad a mostani egyházi meghallgatásra. Legfeljebb azt bizonyítja, hogy a rossz közpolitika előállításához sem reverenda, sem férfi nem szükséges.

A szívhangrendelet ráadásul miniszteri rendelet volt, nem „szívhangtörvény”. Ha valaki jogalkotási kérdésben kíván rendreutasítani másokat, legalább a törvény és a rendelet közötti különbséget érdemes megőriznie.

A főrabbi végül felszólít: „Legalább arról vitatkozzunk, amit valóban mondtam!”

Ezzel teljesen egyetértek. Csakhogy én eredetileg nem azt vizsgáltam, mit mondott. A részvétel intézményi feltételeit kifogásoltam. Válaszában hosszasan ismerteti álláspontját, majd úgy tesz, mintha ennek rokonszenves tartalma önmagában megoldaná a jelenlétével kapcsolatos közjogi problémát.

Nem oldja meg.

A nő jogairól beszélt? Helyes.

A katolikus állásponttal vitatkozott? Helyes.

Az anya testi-lelki egészségének védelmét képviselte? Helyes.

A zsidó vallásjog árnyaltságát mutatta be? Helyes.

Mindezt rabbiként, külön egyházi egyeztetésen, egy állami szabályozás előkészítése során tette? Éppen erről folyik a vita.

A szöveg minden kérdésre válaszol, kivéve arra az egyre, amelyet feltettem.

A főrabbi személyes tisztességét, jó szándékát és az általa előadott megengedő álláspont erkölcsi értékét nem vonom kétségbe. A jó szándék azonban nem közjogi kategória. A rokonszenves vélemény sem alakítja át demokratikus eljárássá az átláthatatlan kiválasztást.

Ezért továbbra is a következő kérdésekre várok választ:

Kik választották ki az egyházi résztvevőket?

A bevett egyházak közül pontosan melyeket hívták meg?

Valamennyi bevett egyház meghívást kapott?

Milyen nyilvános szempontok alapján választották ki őket?

Meghívták-e az előző rezsim által egyházi jogállásától megfosztott Magyarországi Evangéliumi Testvérközösséget?

Ha nem hívták meg, miért maradt ki?

Az új minisztérium milyen jogon tekinti érvényesnek a NER által kialakított valláspolitikai hierarchiát?

Ki és milyen mandátummal képviselte az egyes felekezeteket?

Készült-e jegyzőkönyv vagy hangfelvétel?

Megismerheti-e a nyilvánosság az elhangzott érveket?

Kiderül-e, mely kérdésekben alakult ki egyetértés, és melyekben maradt fenn vita?

Láthatóvá válik-e, hogy az egyes álláspontok miként befolyásolták a készülő szabályozást?

És végül: miért kellett az egyházak számára külön intézményesített fórumot szervezni, amikor véleményük szabadon, nyilvánosan és mindenki által megismerhető módon egyébként is kifejthető?

A trágár sértés valóban elfogadhatatlan. Ennek kimondása egyetlen bekezdést igényel.

A vallásszabadság, a felekezeti egyenlőség, a társadalmi párbeszéd és a jogalkotás világnézeti semlegességének összekeverése már hosszabb elemzést kíván.

Mert a vita tárgya továbbra sem az, hogy a főrabbi jó dolgokat mondott-e.

A vita tárgya az, hogy miért éppen ott, miért éppen ebben az intézményi minőségében, kiknek a kiválasztása alapján, milyen nyilvánosság előtt és milyen közjogi szerepben mondta el őket.