Aki „egyetemben alkotta” az emberi szívet: hol lakik a Jóisten?

Mi, zsidók, eredetileg és hitünkben még ma is nomád nép vagyunk. Ennyiben modellje a kereső, evilágon otthontalan emberiségnek. Az Örökkévaló, az Istenünk a zsidó képzeletben pásztor, aki új legelőkre vezeti, őrzi, számon tartja nyáját. Együtt keres velük, miközben vezeti őket. Úgy tudjuk, hogy eljött velünk a kétezer éve tartó, vagy, némelyek szerint a Teremtés kezdete óta húzódó, száműzetésbe is. És Elul havában amikor az Ég kapui tárva-nyitva állnak, a Király még közelebb jön hozzánk, a mezőn jár, ahogy a hászid tanító, az Alter Rebbe mondja. Azért éppen kora ősszel, Elul havában, mert, a hagyományt követve, mind ilyenkor várjuk, a lassan megérkező kinti hűvösben elkezdünk befelé figyelni, az Ő jelenlétére. Mert annál inkább van itt, minél többen és világosabban tudjuk, hogy itt van.

Ezért énekeljük Elul havától fogva, imaalkalmaink után a 27. zsoltárt, azt, hogy egyet kértem csak az Örökkévalótól, hogy hadd lakhassam az Ő házában életem minden napján.

De miért csak egyet akar a zsoltáros Dávid király kérni a végtelen, bármire képes Örökkévalótól? Miért kell egyáltalán kérni a közelségét, vigasztaló jelenlétét az életünkben, ha egyszer mindig, mindenhol velünk van mint gondoskodó pásztor? És miért épp ilyenkor érezzük magunkat a legmagányosabbnak, amikor a legfontosabb dolgokról kellene beszélnünk, miért épp a legsúlyosabb felismeréseink feldolgozásában, úgymond, az Örökkévaló jelenlétében maradunk igazán egyedül és hogyan oldható fel ez a magány erőszakoskodás, tolakodás nélkül? Menjünk sorban.

Miért csak egyet kérünk vajon, épp tőle, aki a Végtelen?

Nyilván azért, mert Dávid király úgy tudja, hogy számára, ezernyi csalódás, fájdalom, bűn és önvád után, immár csak egyetlen fontos dolog maradt a világon. Az Örökkévaló házában élni, ahová nem jutott el tartósan szinte soha bűnökből megtérő és visszaeső, hosszú életében, bár az ajtó mindig nyitva állt előtte is. Egyetlen fontos feladatunk van, úgy élni, hogy az Égi Seregek Ura mindig jelen legyen mindenben, amit csinálunk. Hogy legyen az életünknek súlypontja és iránytűje.

Esterházy Péter híres mondata szerint az a különbség Isten és édesapám között, hogy Isten mindenhol jelen van, miközben édesapám szintén mindenütt jelen van, csak éppen itt nincs. A mondat úgy igaz, hogy egyszerre igaz Istenre és édesapámra, mert Ő bár végtelen, de ettől még nincs mindig jelen számunkra, épp ott, ahol lennie kéne, minden emberi kötődés és veszteség ősmintájaként (Fogadj fiadnak, Istenem, hogy ne legyek kegyetlen árva, írja József Attila). Dávid sosem talált haza tartósan másutt, csak a könyörgéseiben. Mindenhol ott van az Örökkévaló háza és az ember még sincs otthon soha, sehol. Ez a két tapasztalat egyszerre érvényes. Meg kell találnunk akkor tehát Isten végtelenségében, mint tűt a szénakazalban, a minket személyesen megszólító Istent ahhoz, hogy épp itt, épp most és nekünk tényleg jelen lehessen. Hogy vele lakhassunk életünk minden napján.

Akkor van jelen, ha tudjuk, hogy jelen van, Elul havában, a múló nyárban és a közeledő őszben van jelen. A 27.zsoltár és a sófár hangjaiban van jelen. Az ünnepi várakozás csöndjében van ott.

Az, hogy mindig jelen van, azt jelenti, hogy elvileg mindig megteremthető ez a közös csönd, ez a megtartó, erős közösségekben születő magány, amelyben megmutatkozik az életünk emlegetett, tulajdonképpeni súlypontja, az, hogy hol lakik – bennünk – a Jóisten.

Ez a közösségi együttlét biztonságában születő csend szükséges ahhoz, hogy megtaláljuk, újrafelfedezzük az egyetlen kérdést, életünk súlypontját, a tsuvá, a megfordulás, a megtérés éppen ezt jelenti valójában, orientációt, újratervezést, pályakorrekciót. De mit tud még mondani minderről, a magányt és a közösséget egyszerre igénylő folyamatról a rabbinikus hagyomány?

בְּרֹאשׁ הַשָּׁנָה — כׇּל בָּאֵי עוֹלָם עוֹבְרִין לְפָנָיו כִּבְנֵי מָרוֹן, שֶׁנֶּאֱמַר: ״הַיּוֹצֵר יַחַד לִבָּם הַמֵּבִין אֶל כׇּל מַעֲשֵׂיהֶם״

Vagyis Ros Hásánákor minden élőlény áthalad az Örökkévaló színe előtt úgy, ahogy a juhok a pásztor botja alatt, és ezt abból a zsoltársorból tudjuk a Talmud szerint, hogy ő, Isten az, „aki egyetemben alkotja az emberek szívét, aki érti mind a tetteinket” (33.zsoltár 15.vers).

Ahhoz képest, hogy Ros Hásáná az Ítélet Napja, feltűnhet, mennyi gyengéd, aggódó szeretet van ebben a nagyünnepi liturgiában is szereplő képben. A pásztor, ismét csak, figyeli juhait, egyesével számontartja őket, vigyáz rájuk. És, legalábbis ez a pásztor, ahogy a Talmud által idézett zsoltársor mondja, „egyetemben”, együtt alkotja szívünket, és akkor talán eredendően értjük egymást, összetartozunk. Úgy intézte a Teremtő, hogy „valahol”, a szívünk mélyén eredendően, eleve értsük egymást, ahogy a sor folytatása szerint Ő, a Jóisten érti a mi tetteinket. Van közöttünk, élőlények, teremtmények között egy isteni eredetű, lehetőségként mindig adott, eredendő megértés? De hol is van pontosan mindez, amikor a legtöbbször éppen az ellenkezőjét tapasztaljuk? Az értetlenség magányát, csöndjét, a megakadásaink, csődjeink, elvett éveink fájdalmának megoszthatatlanságát, hogy egyedül vagyunk a szorongásainkkal?

Az egyik legbölcsebb terapeuta, Irvin D. Yalom mesél el olyan terápiás történeteket, amelyeket, minden bölcsessége és tapasztalata, hozzáértése ellenére sem tudott uralni, irányítani, amelyben kényszerűen ki kellett esnie a terapeuta szerepéből. Ezekben az, így nevezi, „meghekkelt terápiákban” el kellett vesznie ahhoz, hogy segítsen, hogy ő és a páciens, egyszerre, együtt felismerjék, a lassan oldódó, döbbent csendekben, a másik és a magunk kicsiségének, esendőségének, halandóságának, hasonlóságunknak, végtelen egymásrautaltságunknak vigasztaló közösségét. Hogy akkor valóban „egyetemben alkották szíveinket” annak átérzésére, hogy mind idegenek vagyunk ezen a világon és mind ugyanazt keressük kétségbeesetten, olyan életet, amely otthonná válik a végtelen térben és időben, bekapcsolódik a végtelen létezés áramába, híddá lesz a nemzedékek között; értelmessé, vagyis önmagán túlmutatóvá szeretnénk tenni az életünket és ezen az egyetlen lehetséges módon elfogadni és egyúttal legyőzni a halált.

Ennek az egyetemben alkotott emberi szívek közötti megértésnek a megtalálása, minden önhitt bizonyosság feladása vezet el bennünket ismét, önmagunkban a Jóisten házába és ennek a megújítása tarthat ott minket, vagy segíthet oda visszatalálni, életünk minden napján. Hiszen ha sikerül, úgy értjük meg egymást, ahogy a zsoltár szerint Ő ért meg minket.

Az, hogy az emberiség megmarad-e a következő századra, azon múlik, felismeri-e ezt az eredendő és mély egymásrautaltságunkat, az emberi szívek, a teremtmények, a teremtés összetevőinek mélységes egymásrautaltságát, amely összeköt minket egymással és Vele. Legyen így, járjatok, járjunk nyitott lélekkel és leljetek nyitott lelkekre a kapcsolataitokban mindenfelé, az egyetemben, együtt teremtett, megejtően hasonló emberi szívek forgatagában az új évben, lakjatok Nála életetek minden pillanatában.

A szerző a Bét Orim közösség vallási vezetője