Kóstoló

Nagyanyám lakásában élek, ott, ahol a gyerekkoromat is töltöttem. Ebben a lakásban élt idős korában Eszti dédnagyanyám is. Itt gyúrta órákon át a lángos tésztát, amíg az el nem vált a kezétől és hólyagos nem lett, úgy, ahogy azt még kislányként édesapjától, Knapp Adolftól, a péktől, és a cselédlányuktól, Rózától látta.

 

A modern lakás gáztűzhelye ugyan már semmiben sem hasonlított a jó, öreg, sólethez is szokott kemencéhez, de azért dédi mindig remekműveket alkotott.

Az ükszüleim még igazi kóser konyhát vezettek, ahol üknagyanyám, Rehberger Anna, a zsidó háztartás összes fortélyának birtokában tevékenykedett Rózával. Róza a közeli faluból került a Knapp családhoz, ahol keresztényként úgy kitanulta a zsidó étkezési előírások minden csínját-bínját, hogy az bármely hithű zsidónak becsületére vált volna. Így, mint minden zsidó háztartásban akkoriban, náluk is keveredtek a hagyományos zsidó ízek a velük békében és egyetértésben élő szomszédok konyha-remekeinek ízvilágával.

Dédanyám és testvérei mindig szívesen kuktáskodtak a konyhában, különösen a kenyérsütéskor, amikor a lángos is készült. A gyerekek minden alkalommal boldogan nézték, amint Róza a megtanult és jól begyakorolt mozdulatokkal nekilátott a gyúrásnak.

A hozzávalókból tökéletes, hólyagos kenyértészta állt össze, amelynek végéből lecsippentette a várva várt lángosnak valót. A megkelt, hatalmas, konyharuhába csomagolt kenyértésztával ükanyám szaladt férjéhez a péküzletbe, míg Róza a kinyújtott lángosokat rakosgatta a tepsibe. Mire a háromkilós, ropogós, aranybarna kenyér megsült a kemencében, addigra a gyerekek már boldogan elmajszolták lángosukat odafönt, a lakásban.

Mindezt miért is mesélem? Mert Anna lányomat várom haza, aki nagyszüleivel, az én szüleimmel érkezik a nyaralásból. És most állok drága nagyanyám konyhájában, és Eszti dédire gondolok. Ő is itt gyúrt, kelesztett, sütött az unokáknak, dédunokáknak. Talán az ő emlékeiben is fel-felbukkant Róza, az ükszülők, és így adták át észrevétlenül a régi Knapp pékség tudományát nekünk, utódoknak.

Örülök az emlékeknek, Eszti dédinek, Rózának és mindenkinek, akik most így, egy századdal később segítettek kigondolni, milyen finomsággal várjam ma haza a lányomat.