Volt egyszer egy NDK

Írta: Maxim Leo - Rovat: Irodalom, Kultúra-Művészetek, Történelem

Leóék családjában sokat vitatkoztak. De csak ritkán személyes okokból, többnyire inkább politikáról, társadalomról, az ügyről. A zsidó Gerhard nagypapa a francia ellenállás harcosa, kém és újságíró, a hatalom vonalas képviselője. Kedvenc leánygyermeke, Anne hozzámegy a művész Wolfhoz, aki zöldre festett hajjal mászkál, és bűnbandának titulálja az NDK államot. Anne, aki tizenhét évesen lép be a pártba, úgy próbálja szeretni rebellis férjét, hogy azért ne árulja el sztálinista apját sem. A gyerek Maxim belenő az egyre jobban kiéleződő konfliktusokba. Maga előtt látja ordibáló apját, titokban a konyhában sírdogáló anyját és számára idegenné váló nagyapját. Tizennyolc évvel a berlini fal leomlása után Maxim Leo gondolatban visszatér az NDK-ba, hogy megrendítően bölcsen megírja, miként és miért bukott meg az antifasiszta atyák által alapított állam.

Maxim Leo (Fotó: Sven Göhrlich)

Maxim Leo 1970-ben született Kelet-Berlinben. Berlinben és Párizsban folytatott politológiai tanulmányokat. 1997 óta a Berliner Zeitung szerkesztője, 2001-től a Seite Drei rovatvezetője. 2002-ben Egon Erwin Kisch-díjra jelölték, ugyanabban az évben megkapta a Német–Francia Újságíródíjat, 2006-ban pedig Theodor Wolff-díjjal tüntették ki. A Volt egyszer egy NDK elnyerte az Európai Könyvdíjat. Maxim Leo krimiket is ír, valamint forgatókönyveket a tévés Tatort bűnügyi sorozatnak. Családjával Berlinben él.

Részlet a könyvből, mely a Park Könyvkiadónál jelent meg, Blaschtik Éva fordításában.

Titkok

Mindig tetszett, hogy Anne Nyugatról való. Ettől valahogy különleges lett, tőle pedig én is. Gyerekkoromban néha kirámoltam a táskáját, és mindent megnézegettem, amit benne találtam. Az igazolványában ez állt: születési dátum 1947. febr. 25., születési hely Düsseldorf. Anne elmagyarázta, hogy ez a város a Rajna-vidéken fekszik, és meglehetősen gazdag. Tudtam, hogy Hannah néni és Paul bácsi Düsseldorfban él. Fehér Ford kombijuk volt, és adtak nekünk egyszer egy Carrera terepasztalt, amiért mindmáig hálás vagyok. Csak azt nem értettem sosem, hogy a fenébe támadhatott Annénak az a hülye ötlete, hogy eljöjjön Keletre. Azt tudtam, hogy vannak olyanok, akik elmennek Nyugatra. De hogy valaki önszántából az ellenkező irányba menjen, arról még sosem hallottam. Anne azt mondta, örüljek neki, mert ha Düsseldorfban marad, meg sem születtem volna. Ez logikusnak tűnt.

Amikor Anne még Düsseldorfban él, dédnagymamájával, Berthával néha az ablak előtt áll, és figyeli a járókelőket. Bertha rendesekre és rendetlenekre osztja az embereket. A rendetlenek arról ismerszenek meg, hogy járás közben lóbálják a karjukat.

Anne családja sokáig egy hatalmas, nagypolgári lakásban él a Jürgensplatzon, amit Franciaországból való visszatérése után utaltak ki Gerhardnak. Az ellenállásban való részvételéért Gerhardot a francia hadsereg hadnagyává léptették elő, a győztes hatalmak tisztjeinek pedig rangjukhoz illő lakás jár Németországban. Korábban egy náci család lakott ott, amelynek tagjait az angolok internálták. Anne szülei átvették a berendezést, mert amúgy sem volt semmijük. Furcsa lehetett az ellenség bútorai között élni, de alighanem más gondjuk volt akkoriban. Annénak vannak olyan gyerekkori fényképei, amelyeken egy barna medvebőrön fekszik. Gerhard úgy hívja a bőrt, hogy „az árja medvénk”. Újságíróként dolgozik a Freiheit című kommunista újságnál, ahol Anne anyja, Nora a titkárnő. Hétvégén Anne uszodába megy Gerharddal. Bedob a vízbe egy fésűt, és Gerhard visszahozza neki, mint egy idomított fóka. Esténként lefekvés előtt Gerhard régi partizándalokat énekel, vagy tangóharmonikázik. Úgy tud mesélni, hogy közben képeket rajzol a történetéhez. Anne szemében ő a legjobb apa a világon.

Egyik nap Gerhard elmegy. Anne anyja azt mondja, hogy egy másik városban kell dolgoznia, de hamarosan visszajön. Gerhard nélkül unalmas az élet, mert a mama nem tud tangóharmonikázni, és ahhoz sincs kedve, hogy történeteket meséljen. Pár héttel később, 1952 februárjában Anne az anyjával együtt síelni megy a Türingiai-erdőben fekvő Oberhofba. Az Ernst Thälmann Pártüdülőben laknak, várják Gerhardot, aki néhány nap múlva megérkezik. Együtt ünneplik meg Anne negyedik születésnapját. Ugyanaznap este komoly beszélgetésre kerül sor a szülők között. Gerhard azt mondja, nem mehetnek vissza Düsseldorfba, mert előfordulhat, hogy ott letartóztatják. Hogy mostantól fogva Kelet-Berlinben fognak élni, az elvtársak már mindent előkészítettek. Anne anyja nem tesz föl kérdéseket. Hozzászokott már, hogy vannak dolgok, amikről jobb, ha nem tud. Egy fekete Volgában Berlinbe viszik a családot. A Pregelstraßéra, a Prenzlauer Berg nevű negyedbe. Van ott egy lakás, amit teljesen berendeztek, néhány düsseldorfi holmi is megérkezett már. Új névre kiállított igazolványokat kapnak. Most Oswaldnak hívják őket. Két elvtárs az eszükbe véste: nagyon fontos, hogy a régi nevüket mihamarabb elfelejtsék. Néhány hónappal később látogatóba jön Anne nagymamája Düsseldorfból. Azt mondja Annénak: természetes dolog, hogy valaki új nevet kap, ha másik városba költözik. Ez Annénak logikusan hangzik.

Később azzal magyarázzák a családban a sietős Berlinbe költözést, hogy Gerhardot üldözték Nyugaton, mert kommunista volt, és ő inkább úgy döntött: szívesebben dolgozik az NDK felépítésén, mintsem hogy kitegye magát a reakciósok zaklatásának. A Keletre történő menekülés igazi okát csak azután tudtam meg, hogy megszűnt az NDK. Amikor a nagyapám titkait már nem lehetett megőrizni.

Berlinben a ház előtt van egy játszótér, ahol sok gyerek találkozik délutánonként, és szülők nélkül bóklásznak a környéken. Anne számára ez új és izgalmas dolog, hamarosan elfelejti Düsseldorfot. Van a szomszédban egy úttörőcsapat, barkácsolnak, énekelnek. A szülők azt mesélik, hogy most olyan országban élnek, ahol minden ember szabad és egyenlő, ahol a jók kormányoznak, és ahol az apunak nem kell többé félnie. Két évvel később átköltöznek Friedrichshagenbe, és újra Leo lesz a nevük. A szülők azt mondják, Anne senkinek nem mondhatja el, hogy korábban Oswaldnak hívták őket, nehogy a rosszak rájuk találjanak. Annénak van egy kedvenc mesekönyve, az Oswald, a majom, amelyet ezután nem mer többé olvasgatni. Friedrichshagenben a szülők azt mondják a szomszédoknak, hogy egyenesen Düsseldorfból jöttek. A háztulajdonos egyszer összefut Annéval a lépcsőházban, és megkérdezi tőle, hogyhogy ilyen berliniesen beszél. Anne ijedtében lebénul, aztán azt mondja: „Düsseldorfban is így beszélnek.”

Két évvel később Anne az anyjával és két húgával Düsseldorfba utazik a vonaton. Helmstedtben, a határon fölrántják a kupé ajtaját, és egy kövér, egyenruhás ember az igazolványukat kéri. Lapozgatja a határőr a fekete könyvecskét, és megkérdezi Anne anyjától a férje keresztnevét. Anne legnagyobb meglepetésére az anyja megtagadja a választ. A határőr megharagszik, újra és újra megkérdezi. Valamikor aztán Annéra téved a tekintete. Ő nyugtalanul izeg-mozog az ülésen, és összeszorítja az ajkát. Fél akár csak icipicit is kinyitni a száját, nehogy kicsússzon rajta az apja szemlátomást titkos neve. Hosszúnak és elviselhetetlennek érzi a másodperceket, amíg az egyenruhás ember tekintete rátapad. Végül a nyugatnémet határőr dühösen becsapja a kupé ajtaját, és elmegy.

A sok titkok, a félelem, hogy a rosszak egyszer mégiscsak eljöhetnek imádott apjáért, mélyen Anne lelkébe ivódhatott. Jóval azelőtt, hogy fölfogná, már be is fészkelte magát gyermeki világába a hidegháború, és elvtársnőt csinált belőle. Vannak a jók, akikhez az apja is tartozik, meg a többiek, akiktől félünk, és akik ellen harcolunk. Úgy, ahogy az apja teszi, ahogy az apja barátai teszik, ahogy tulajdonképpen mindenkinek tennie kellene, akiben van egy szemernyi tisztesség. Anne sokáig azt gondolja, az NDK tele van ilyen bátor harcosokkal, mígnem aztán megérti, hogy a szülei egy törpe kisebbséghez tartoznak. Ahhoz a kisebbséghez, amelyik átvette a hatalmat az NDK-ban, és amelyik mégis idegenül érzi magát ebben a Németországban, ahonnan valamikor elűzték.

Él Friedrichshagenben a szomszédban egy magas, ősz hajú ember, angol vizslát tart, a gyerekek néha megsimogathatják. Anne még a pórázát is foghatja. Az idős úr komoly beszélgetéseket folytat Annéval, és egyszer meghívja magához. Anne akkoriban tíz-tizenegy éves lehet, és hízeleg neki a meghívás. Forró csokoládét kap, meg aprósüteményt, és egyszer csak a szomszéd elkezd mesélni egy éjszakáról, amikor Berlinben sok-sok ház kigyulladt. A szomszéd nagyon izgatott, és azt hajtogatja, mennyire sajnálta, hogy „lángoltak az áruházaitok”. Anne csodálkozik, nem tudja, miről beszél a szomszéd, aki vadul hadonászik, mutatva, hogyan repültek szanaszét a vég szövetek. Anne szinte látja az idős férfi szemében az egykori tűz lobogását. Ellenkezik, azt mondja, a szüleinek sosem volt semmiféle áruházuk. Ó, feleli a szomszéd, persze hogy mindegyikőtöknek volt áruháza. Mesél egy lányról is, aki a házban lakott, és hasonlóan nézett ki, mint Anne. Azt mondja, annyira sajnálta, hogy „aztán elkerült” onnét.

Anne alaposan összezavarodva megy haza, és beszámol a szüleinek a különös találkozásról. Egyszer csak ők is nagyon izgatottak lesznek, azt mondják, a szomszéd a kristályéjszakáról beszélt. „Azért, mert zsidók vagyunk, nyilván azt hiszi, hogy nekünk is áruházunk volt” – mondja Gerhard. Anne nem tudja, mit jelent zsidónak lenni. Csak azt tudja, hogy Gerhardnak el kellett hagynia Németországot még gyerekkorában. Annén különös szorongás lesz úrrá, a tehetetlenség és idegenség érzete.

 

támogatás
[popup][/popup]