“Régen folyó voltam”
Aczél Frida versei
SZOMBAT, 2024. DECEMBER
Öregség
Régen folyó voltam.
Szerettem az utakat,
a haladást, a találkozásokat,
a hullámok változásait.
Most tó vagyok.
Megnyugtat a felszín
látszólagos rezzenéstelensége,
a kiszámíthatóság.
A találkozások, mintha
követ hajítanának vízbe,
gyötrelmes kivárni, míg elcsitul
a nyugtalanító gyűrüzés.
Szerettem folyó lenni.
Most tó vagyok.
Klíma
Elbizonytalanítjuk az univerzumot.
Ugrálunk a bolygón, elnyűtt gumiasztalon,
elrugaszkodunk, visszapottyanunk.
Nyüzsgünk, tolakodunk, megütközünk,
egymáson megtörő hullámok a nemzedékek.
Tudósok intenek, megfontoltan sokasodjunk,
a föld, a levegő, a vízek tisztaságát óvjuk,
a többség hárít, másokra mutogat.
Milyen világot hagyunk gyermekeinkre,
a világra milyen utódokat?
A lét mégsem vígasztalan.
Szánalommal vegyes ellenérzést kelthet
neves költő egyik verssora: Az ember gonosz.
Keserves lehetett ebben a tudatban élni,
nem látni a lehetőségeket a jóra, pedig érkeznek
hozzánk főutakon vagy kerülőutakat keresve.
Elférnek itt, hiába a pulzálva áramló tömeg.
Vigyázunk, maradjanak elevenek közöttünk,
tisztán, mint a föld, a levegő, a vizek.
Szobordöntés
Úgy tűnik, nem nő, nem zsugorodik már,
végleges nagyságát elnyerte.
Emlékezetem népes főterén áll,
naponta elhaladok előtte.
A talapzat betűi itt-ott lekoptak,
ki volt és kivé lett bennem,
másoknak olvashatatlan a felirat.
Mama, véges az örökké,
halálom ledönti majd a szobrodat.
Utak
Kezdet vagyok. Rövid út.
Hosszú út. Nehéz út.
Verejték, vér, nyirok, nyálka,
könny, és a győztesek kánonként
elcsúszott örömkiáltása.
Élet vagyok. Rövid út.
Hosszú út. Nehéz út.
Útjelző táblák egyidejű
hiánya és túlburjánzása.
Az út mentén kikerülhetetlen,
cselesen elfeledhető
málhák várakozó sokasága.
Befejezés vagyok. Rövid út.
Hosszú út. Nehéz út.
Sodródó, egyszemélyes bárka.
Verejték, vér, nyirok, nyálka,
könny, a befejezetlenség
hiányzó méltósága.
2024.MÁRCIUS
Valahai
Valahai, egykori, néhai, anno,
ikon, relief, mellszobor, pannó
sem jár ki már nektek, száműzött hősök,
fejszével hasogatnak, máglyára dobnak,
betonkeverőkbe szórva végzitek, vagy
néptelen szoborparkokban nézitek
egymást.
Pu.
Barátomra vártam Budapest városának
mocsoktól patinás pályaudvarán.
Reméltem, az aktuális fotó ott díszeleg
mindegyik MÁV-vezér túl üres íróasztalán.
A fedett peronon áztam, és szemeztem egy
szutyokba ragadt galambbal, na, te is miért
repültél és honnan épp ide, megszárított közben
a késve induló vonatok hátszele.
Megérkező barátom körülnézve kérdezte,
hol van a ti híres országimázsotok, hol?
Körülnéztem én is. Nem volt sehol.
Hagyatéki
Középen bántalmazottak és bántalmazók.
Körülöttük bámész tömeg. Miféle közönség ez?
Miért nem fordul sarkon, és megy haza,
ahol talán hátrahagyott embersége várja?
Mire várnak itt? Milyen előadásra?
Csak a nézők kíváncsi arcát figyeld,
a főszereplők jelzései egyértelműek.
Nincsenek kivételek, de mégis, a sarokban
görnyedő gyerek arcán a rémület fintora.
Ez a fotó évtizedek múlva kerül elő,
egy Wermacht katona fotós hagyatékából.
Nem tudod letépni róla a tekinteted.
