TALÁLKOZÁSOM JÉZUSSAL

Érdekes, az ösvény egészen világosan áll előttem, meg az a harsogó zöld környezet és a fák az út mellett, ahogyan kísértek bennünket. 10-12 évesek lehettünk talán, 1956-ot írtunk, vagy 57-et, de mondom, semmire nem emlékszem, csak arra a jelenetre, arra a találkozásra ott a fullasztó forróságban a csapás mentén.

Emlékszem arra is, hogy valami osztálykirándulás volt, de se az osztályra nem emlékszem már, sem arra, hányadikban történt mindez.

Persze az osztálytársaim neve is ködbe vész, egyetlen kivétellel, őt kiskovácsnak hívták/hívtuk.

Miért?

Gondolom, lehetett egy Nagykovács, azért, megkülönböztetésül.

Meg persze a melegre emlékszem, az elképesztő, zsibbasztó forróságra.

Ha nincs az a meleg…

Van az úgy, hogy egy emlék olyan erővel és szilárdsággal vésődik bele az agyunkba, lelkünkbe, olyan elmozdíthatatlanul, mint ama parancsolatok, amelyeket Mózes a sziklába vésett.

Ahogy visszatekintek a gyermekkoromra, mi nem voltunk egy vallásos család. A nagyobb ünnepeket persze megtartottuk, különösen, amíg élt a nagyanyám. Azután ez megritkult, de most a gyerekkoromról beszélek, annak is az első 10-12 évéről.

Csak jellemzésül:

Karácsonyt persze nem tartottunk, fát nem állítottunk, de ha este becsöngettek a betlehemesek (mert akkoriban ez nagy divat volt) azoknak mindig adtunk.

Az nem volt világos, mit keres az a láda a nyakukban s kik vannak a ládában, no de aztán megtudtam, de meg ám!

A Nagy Tanítómester elmagyarázta.

A családban a standard név a „nyilas” volt Egészen konkrétan nem magyarázták el, mi az, de ez nyilvánavaló volt.

Valami rossz, mégpedig nagyon rossz.

Volt a nagynénémék házában egy férfi, aki utálta a gyerekeket, ott kötött belénk, ahol tudott. Az egyik alkalommal meséltem róla a szüleimnek és hozzátettem: biztos nyilas.

Mire az anyám elnevette magát és megjegyezte, hogy az illető egy jámbor zsidó ember.

Az köztudott volt, hogy a nagynéném, egy gyönyörű szőke nő, nem félt a nyilasoktól, „szóba állt”, sőt nevetgélt velük, nem úgy, mint az anyám, egy ugyancsak szép zsidó lány, aki rettegett tőlük.

Ebből az időből a másik név, ami felmerül, Rákosi.

Rákosi pajtás, akitől minden jó származott, s akinek május elsején integettem apám nyakából az Aréna úton. Vállalati ünnepségeken a felnőttek felállva tapsoltak és éltették.

Szidni nemigen hallottam, de azt a kifejezést, hogy ”nicht vor dem kind” hamar megtanultam.

Más volt a helyzet az oroszokkal. Rajtuk ájult imádattal csüggött a családom, mert ők mentették meg az életüket –ez legalább igaz volt.

Konkrétan azzal, hogy mit jelent zsidónak lenni, csak ritkán találkoztam. Rákosi és az oroszok rátelepedtek a holokausztra, valahogy arról nem illett beszélni.

A halottainkról pl. a két nagyapámról, nagybátyáimról is kevés szó esett, egyrészt a nagyanyám örökké várta vissza a nagyapámat, másrészt nem tudták hol és hogyan haltak meg, végülis bárki lehetett a gyilkosuk, aki szembejött az utcán.

Megettük, sőt szerettük a disznóhúst, és ha csirkét baromfit vágtunk, a vért apám kisütötte hagymával.

Magával a vallással csak ritkán találkoztam, évente párszor a zsinagógában, egyszer pl. egy moziban, ahol egy család várt a bemenetelre és a velük lévő korombeli kisfiúnak érthetetlenül hosszúra volt növesztve a füle mellett a haja (a pajesz szót nem is ismertem).

Jézusról pedig legfeljebb annyit, hogy valamilyen okból ott van bent a betlehemesek dobozában, mi pedig pénzt adunk nekik, holott semmi közünk hozzájuk.

Nem emlékszem, hogy a zsidóságomról kioktattak volna. de az tény, hogy valami módon elkülönültünk egyesektől, ezek az egyesek voltak a „galyok”. Mi voltunk a zsidók, ők voltak a galyok.

Summa summarum, mi felszabadultunk, énekszó és taps köszöntse…

Antiszemitizmusról így, mint kifejezésről talán nem is hallottam.

Mindezzel nem foglalkoztam azon az ösvényen, csak a döglesztő hőséggel a térdeimben sajgó halálos fáradtsággal, és azzal a korty jéghideg vízzel, ami a távolban lebegett, mint valami délibáb.

…és akkor baloldalt ott volt a kőkereszt.

Széles alapja volt, az I.ten is a fáradt vándoroknak teremtette.

Persze megrohamoztuk, kézzel-lábbal felkapaszkodva az áldott pihenésbe. Még valami kevés árnyékot is adott a fejünk felett, jó hűvös volt, ahogyan nekidöntöttük a hátunkat.

…és akkor megszólalt egy hang.

Ma sem tudom, melyik volt. Azt sem, a lent állók vagy a fent ülők közül.

Csak a hang hallatszott:

”Gál, gyere le onnan.”

Ösztönösen leugrottam s már kapaszkodott is valaki más a helyembe.

A kereszt lakója szenvtelenül nézett le ránk, az arcán semmiféle érzelem nem tükröződött.

Soha, egész további életemben nem tudtam ilyen bizonyossággal, hogy MIÉRT szólt rám az a valaki, mi volt annak a felszólításnak a valós tartalma s mi minden húzódott meg mögötte, amit a szüleim, a nagyanyám elmulasztottak nekem elmondani.

Akkor is, azóta is, a mai napig, s bizonyára a halálomig, az volt a legszörnyűbb, hogy tudtam, miért kell leszállnom onnan, tudtam és hallgattam.

Engedelmeskedtem, nem mertem megszólalni.

Akkor, abban a pillanatban értettem meg, mit jelent zsidónak lenni.

~Ω~

A Nobel díjas Ch. Potok A nevem Asher Lev c. regényében a festőzseni ortodox zsidó fiú (akinek nem lenne szabad embereket festeni) elmegy a múzeumba, ahová az apja is elkíséri és elragadtatva, csodálattal (és némi irígységgel eltelve) néz hosszú perceken keresztül egy festményt; Krisztust a kereszten.

A kifacsarodott végtagok, a töviskoszorútól vérző fej, a felfelé fordított szemek, s az egész képről patakzó nyomasztó szenvedés teljesen a hatalmába keríti.

Az apa nézi a fiát, a már-már neofita rajongást az arcán.

Közelebb lép, átöleli a fia vállát, lehajol hozzá és halkan csak ennyit mond: tudod, hogy hány zsidó halt meg emiatt az ember miatt?

———————————————————————–

Én, az ÚR vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.

Ne legyen más istened rajtam kívül!

Ne csinálj magadnak faragott képet vagy valami hasonmást arról, ami fenn az égben vagy lenn a földön vagy a vizekben, a föld alatt van!