Akkor és most
Mellékletünk a közel-keleti konfliktus hátterét próbálja megvilágítani. Szinte mindennap érkeznek drámai hírek a térségből. A Szombat szerkesztősége fontosnak tartja, hogy megpróbáljon behatolni a hírek mögötti régióba, és megismertesse az olvasókkal a történések hátterét, a konfliktus okait. Gadó János írása a nyugati közvélemény Izraellel kapcsolatos állásfoglalásáról értekezik, Seres László pedig a palesztin média elfogultságait veszi górcső alá. Novák Attila a palesztin-izraeli viszály történelmi hátterét világítja meg, és a zsidó állam által 1967-ben elfoglalt területeken létrejött zsidó településekről ír. Foglalkozunk még az iszlám világban egyre inkább terjedő antiszemitizmusról is, melynek során a nyugatról importált zsidóellenesség új és gigantikus tárgyat talált magának Izrael állam formájában.
Gadó János
Akkor és most Európa és a Közel-Kelet
Január első felében, Belfastban ismét fellángoltak a zavargások. Egy protestáns és egy katolikus nő veszekedése percek alatt vad konfliktussá fajult: ahelyett, hogy lecsillapították és hazaküldték volna őket, mindkét fél militánsai azonnali mozgósítással reagáltak. Mindez világosan mutatja, milyen mélyen beépültek, és mennyire jól működnek még mindig a konfrontáció mechanizmusai.
Az északír konfliktust jól ismerők ennek ellenére optimisták: reménykednek abban, hogy sikerrel túljutnak a békefolyamat talán legnehezebb próbatételén: az IRA fegyvereinek leadásán. Ha ezt sikerül tető alá hozni, a szembenállás többé nem lehet olyan véres, mit eladdig, soknemzedéknyi időn át.
A Közel-Keleten jelenleg épp ellenkező irányú folyamatok zajlanak. A palesztin hatóság gőzerővel fegyverkezik, és maximális fordulatszámmal működteti a harci propagandát. Miközben Észak-Írországban katolikusok és protestánsok egyre nagyobb hányada hajlik a békés egymás mellett élésre, és a konfrontációt hovatovább csak egy militáns kisebbség szorgalmazza, addig a palesztin társadalomban a békepártiak hallgatnak, mert a (hatalom által kontrollált) közhangulat az ilyen megnyilvánulásokat az árulással tartja egyenértékűnek.
A jámbor kívülálló nem érti: ha az egyik helyen sikerül, a másik helyen miért nem?
Az alapvető különbség a kétféle konfliktus eltérő világpolitikai beágyazottságában rejlik. Az északír belháború az elmúlt tizenöt évben elveszítette azt a nemzetközi hátteret, amely nagymértékben felelős volt fennmaradásáért. Miután az írek sok évszázados függetlenségi harca nyomán az 1920-as évek elején megszületett az ír Szabadállam, rendezendő konfliktusként fennmaradt a hat, protestáns többségű északír grófság ügye. A brit demokrácia korabeli eszközeivel ez a kérdés kezel- hetetlennek bizonyult: a brit protestáns többség demokratikus úton kifejezett akarata éles ellentétben állott az ír katolikus kisebbség által követelt szabadságjogokkal. A kor egyik vezető ideológiája, a nacionalizmus folyamatosan magas hőfokon tartotta a kedélyeket. Miután ez az eszme Európában 1945 után fokozatosan visszaszorult, a marxista gondolatrendszer lépett a helyébe, és gondoskodott a konfrontáció ébrentartásáról. Az északír függetlenségért harcoló szervezet, az IRA és a vele szembenálló brit protestánsok a korabeli ideológiai képletnek megfelelően radikalizálódtak: a protestánsok a szélsőjobbra, az IRA pedig a szélsőbalra sodródott. A vallásos és nacionalista szembenállást így harmadikként tetézte a kelet-nyugati konfrontáció: az IRA az antagonisztikus szembenállást hirdető kommunista blokktól kapott ideológiai és egyéb muníciót.
1989 után a szovjet rendszer megszűnt. A vallásos fundamentalizmusnak a mai nyugaton csekély a befolyása, a nacionalizmust pedig a nemzetek fölötti, egységes Európa eszméje kezdi ki. Az északír szembeállás ideológiai utánpótlása így erősen elapadt. A kortárs nyugati világ ráadásul igen fogékony a kisebbségi kérdés iránt: különböző etnikumok békés együttélésére a legkülönbözőbb technikákat hajlandó kidolgozni. Ily módon Nyugat-Európában nem egy etnikai konfliktusnak (Baszkföld, Dél-Tirol) sikerült kihúzni a méregfogát. Mindezen fölül az érintett országok sikeres modernizációja, a középosztályosodás a konfliktus szociális okait is kiküszöböli: nincsenek többé elnyomorodott, ideológiai maszlagra fogékony, törni-zúzni mindig hajlandó tömegek.
*
A Közel-Keleten épp fordított a helyzet: az Izraelt az arab világgal szembefordító konfliktus újabb és újabb ideológiai dimenziókkal bővül. Ebben a régióban a fentebb leírt európai folyamatokkal ellentétes dinamika működik. Miközben a nyugati világ már a posztmodern időket éli, a fáziskésésben lévő iszlám világ most lépett a modern korba: a régi hagyományaikból kiszakadt, nagyvárosi nyomornegyedben élő tömegek, a haza sorsáért aggódó értelmiségiek mohón szaladnak a megváltó ideológiák után, amelyekből Európa – a XX. század tapasztalatai után – lassan kiábrándult. A csődtömegnek bizonyult arab szocializmust most fölváltja az iszlám fundamentalizmus, amely az arab-iszlám világ gazdasági csődjére, versenyképtelenségére az iszlám gyökerekhez való visszatérést és a nyugatellenességet ajánlja gyógyszerül.
Az iszlám fundamentalizmust néha iszlám fasizmusnak is nevezik. A hasonlat nem teljesen alaptalan: azt fejezi ki, hogy az iszlám világ modernizációja során most érkezett el a totalitarizmus korszakába. A totalitarizmus lesöpri az asztalról azt a kifinomult intézmény- rendszert, amelyet a modernizálódó társadalom fokozatosan épít ki magának a benne zajló végtelenül sokféle folyamat kezelésére. Mindezt érvénytelennek és hazugnak nyilvánítja. Ehelyett minden társadalmi konfliktust egyetlen okra vezet vissza: az osztályharcra, az idegen népek gonosz szándékaira, a hitetlenek áskálódására. E felfogás hívei, mint az igazság letéteményesei, a nép üdvözítői, az egész társadalmat egyetlen, szerető, nagy családként képzelik el, ahol mindenki egyszerre lélegzik, egyszerre mozdul. (Innen ered féktelen vonzalmuk a monumentális népünnepélyek iránt, ahol több tízezer ember menetel, kiált és lendít kart, pontosan azonos ritmusban.)
Miután a konfliktusok rendezésére szolgáló intézményrendszert kiiktatták, a feszültségek kezelése csak úgy lehetséges, hogy minden bajt egyetlen ellenségre vetítenek ki. Ez a totalitárius rezsimek paranoiájának strukturális oka. Az iszlám fundamentalizmus/fasizmus esetében az egyetemes üdvözítő ideológia az igaz hithez való visszatérés, az ellenség pedig a nyugat, amely – tévképzetük szerint – az iszlám elpusztítására tör. A nyugatot megszemélyesítő két sátán a távoli, nagyon erős, nehezen megközelíthető Egyesült Államok, valamint a közeli, kicsiny, könnyebb falatnak ígérkező Izrael.
A zsidó államot övező ellenséges indulatok valódi oka nem a palesztinokkal fennálló konfliktus. Ez az egykori ok ma már csak újratermelt ürügy – a valódi ok az egyik csődből a másikba tántorgó, megváltó ideológiák után szomjazó arab-iszlám világ bűnbakkereső hajlama. Izrael, mint bűnbak, természetesen nem a semmiből lépett elő: a zsidóság hasonló szerepét vette át 1948 után a levitézlett európai totalitarizmusoktól. A náci Németország ehhez a faji alapú zsidógyűlöletet és az összeesküvés-elméletet szállította, a Szovjetunió pedig a zsidógyűlölet korszerű, baloldali nyelvezetét, az anticionizmust.
Míg tehát Európában a kisebbségi kérdést egy kifinomult és folytonosan tökéletesített intézményrendszer segítségével kívánják megoldani, addig a Közel-Keleten minden racionális megfontolást félrelöknek, és tobzódnak a bűnbakra zúdított gyűlöletben. Míg Európában a konfliktus különböző rétegeit (etnikai, vallási, kulturális, stb.) türelmes munkával igyekeznek egymásról lehántani és semlegesíteni, addig a Közel-Keleten a konfliktus alkotórészei egyetlen üstbe hányva rotyognak, gőzölögnek. Vallási, etnikai, kulturális, civilizációs, ideológiai ellentéteknek esélyük sincs, hogy megfogalmazzák őket: a totalitarizmus egyetlen tömbből faragott, irracionális ellenségképe nem ismer ilyen mechanizmusokat.
Ezen irracionális gyűlölködés első számú letéteményese ma a palesztin társadalom, amelyre az arab világ – négy vesztes háború után – az Izrael-ellenes küzdelmet rátestálta. Izraeli zászlók rituális égetése, öngyilkos robbantok csuklyás felvonulásai, dzsihádra való szüntelen buzdítás iskolában és televízióban, gyerekek sahiddá (mártírrá) nevelése tanúskodik arról, milyen mintaszerűen követi e téren a kortárs totalitarizmus 60-70 évvel korábbi elődeit.
*
Az európai média közel-keleti tudósításai roppant érdekes határvidéket jelentenek: itt találkozik a posztmodern Európa két-három nemzedékkel korábbi önmagával. A kisebbségi jogokat, különbözők együttélését, a másság iránti toleranciát, stb. magáévá tevő Európa nemigen tudja/kívánja tudomásul venni, hogy a Közel-Keleten még mindig azok a normák érvényesek, amelyeket ő már maga mögött hagyott, ám mindmáig olyannyira röstell. Izrael és a palesztinok viszályát ennek megfelelően kisebbségi, etnikai konfliktusként értelmezi, és ennek megfelelő „helyi érzéstelenítést” javasol: kisebbségi jogok elismerését, a konfliktus tárgyalásos rendezését, stb. Mint a felnőtt világ értékei szerint ítélő kamasz, aki szégyelli tudomásul venni épp hogy maga mögött hagyott gyerekkora balgaságait.
Az európai közvélemény ennek megfelelően a konfliktus interpretációjából minden olyan elemet kiszorít, amely ordítva bizonyítja, hogy itt a 20-as 30-as évek Európájából ismert véres, kegyetlen, irracionális zsidógyűlölet tobzódik.
Európa, amely nagy keservesen, súlyos traumák közepette képes volt szembenézni a zsidósággal szemben évszázadok alatt elkövetett és a holocaustban betetőzött bűneivel, most – legnagyobb döbbenetére – ugyanezzel szembesül, élőben. Amit fekete-fehér archív felvételeken, nyolcvanéves túlélők vallomásaiban, fél évszázad távlatában el tudott viselni, az a maga jelenvalóságában túl sok. Beindulnak a védekező mechanizmusok: Izrael a felelős a konfliktusért, mert „nem ismeri el a palesztinok jogait” stb. Mindezek után az Európai Unió politikusai sérelmezik, hogy a közel-keleti tárgyalásokon Izrael nem hajlandó nekik Amerikáéhoz hasonló szerepet biztosítani.
Címkék:2002-02