Paradoxonok imakönyvei – A Chabad Lubavits új imakönyveiről.

Paradoxonok imakönyvei

(Sziddur Tfílat Smuel, Sámuel imája – Zsidó imakönyv, ford.: Simon Sároni, szerk. és jegyzetekkel ellátta: Naftali Krausz, Chábád Lubavics Egyesület, 1996., 870 oldal, 2900 Ft.)

(Zikhron Jiszráel Menakhem, Makhzor le-Ros ha-Sana, Izrael fohásza – A zsidó újév imarendje, ford.: Simon Sároni, szerk. és a jegyzeteket írta: Naftali Krausz, Chábád Lubavics Egyesület, 1997., 759 oldal, 2900 Ft.)

Lehet-e ma Magyarországon imakönyvet kiadni? A válasz az, hogy rossz a kérdés: imakönyvet ki kell adni. Ki kellett adni, mert a használatban lévő régiek, a Pollák-féle sziddur és a Schön József-féle máchzor-sorozat meglehetősen elavult.

Az első magyar fordítású sziddur (imakönyv) – az asszimiláció egyik első jeleként – 1841-ben jelent meg, Rosenthal Móric fordításában. A századforduló körüli évtizedek legjelentősebb ima­könyvkiadója a Schlesinger-cég volt: ott jelentek meg Hevesi Simon irodalmi szintű fordításos imakönyvei, Füredi Ig­nác pályanyertes fordítása, vagy az azóta is Magyarországon legelterjedtebb máchzoro k (ünnepi imakönyvek), Schön József fordításában. Az Avodát Jiszráél (Izráel Istentisztelete) imakönyv Pollák Miksa soproni főrabbi. Pap Károly édesapja, fordításával és magyarázatai­val először 1924-ben látott napvilágot, és az elmúlt évtizedekben ez volt az ál­talánosan használt mindennapi ima­könyv Magyarországon. A Tel-Aviv-i „Sinai” kiadó (a Schlesinger Jos. jo­gutódja?) reprinteli. Ma Magyarországon ezen reprint kiadványok, illetve ugya­nennek a könyvnek 1987-ben a MIOK által Raj Tamás szerkesztésében kiadott változata terjedtek el. Ez az imakönyv nehezen hozzáférhető, drága, nyelveze­te pedig régi. Ortodox körökben elter­jedt az egynyelvű, az izraeli Eskol kiadó által megjelentetett Sziddur Tífilát Kol Pé, továbbá viszonylag sokan hoztak a maguk számára az elmúlt években Izra­elből imakönyvet, leginkább a legnép­szerűbb Rinát Jiszráél-t.

Fél évszázad után új fordítású, új kül­sejű, új szerkesztésű imakönyvre nagy szükség volt. Várakozás előzte meg 1996 tavaszán Simon Sároni fordításá­ban, Náftáli Krausz szerkesztésében a Sámuel Imája (Tífilát Smuel) megjelené­sét. Közel két év elteltével elmondható, hogy gyorsan elterjedt, sok helyen talál­kozhatunk vele. A sziddur (hétköznapi imakönyv) után, 1997 kora őszén, a nagyünnepekre megjelent a machzor-sorozat, első, újévi kötete, az Izrael fohá­sza (Zichron Jiszráél) is, mely szintén Si­mon Sároni és Náftáli Krausz munkája.

Vajon ezek a művek mennyire elégítik ki az igényeket? Paradox módon igen is, meg nem is. Miféle igényeket kell ma ki­elégíteni Magyarországon?

Vannak, akik szeretnének megismer­kedni a zsidó kultúrával, az imák világá­val. A két könyv erre a célra megfelel: a laikus érdeklődő kézikönyv gyanánt le­veszi a polcról, olvasgatja a magyar fordítást, megértését a magyarázatok elősegítik. A Sámuel imáját keretes „hir­detések” teszik változatossá: ezekben egy-egy általános tudnivalót, történeti ér­dekességet, aggádát vagy szokást oszt meg a könyv az olvasóval. Ezek a „reklá­mok” megfelelnek a kiadó, a Chábád Lu­bavics Zsidó Nevelési és Oktatási Egye­sület missziójának, a „vallásos ismeretterjesztésnek”, de nem illenek egy ima­könyvbe. Helyük sokkal inkább az ima­könyv előtt, bevezetésként (mint az Izra­el fohászában), esetleg külön kötetben lenne. Paradox szituáció: ahhoz, hogy a könyvet, mint hagyományos imakönyvet használja a közönség vajon úgy érezte-e a kiadó, hogy hagyományos imakönyv­be nem illő betétek révén szükséges az olvasóközönség tudását gyarapítani?

A fordítás alapvetően jó, főleg ha a ko­rábbi kiadások olyan – a mai olvasó szá­mára – szarvashibáira gondolunk, mint amikor a Schön-féle újévi máchzor a tísuvá szót (megbánás, bűnbánat) „bá­nat”-ként fordítja. A sziddur „magyar szempontból számított” elején, a fordító jogosan említi a „szolgai hűség és a pa­rafrázis Szkülláját és Kharübdiszét”: kü­lönösen nehéz feladat imákat fordítani, hiszen egyszerre kell helyesen visszaad­ni a teológiailag kritikus fogalmakat, vala­mint a művek irodalmi stílusát, hangula­tát. Tovább nehezíti a feladatot, hogy a héber szavak asszociációs „bokra” erő­sen eltér az alapvetően a keresztény fo­galmi világon alapuló magyar nyelv sza­vaiétól, valamint az, hogy az ősi hagyo­mányokra visszanyúló héber költészet teljesen más eszközöket használ, mint a magyar. Például nagyon imponáló az, hogy a „Lekhá Dodi”, ez a híres, XVI. szá­zadi költemény, esetében Patai József műfordítását választották, egy szöveg­hűbb, de az irodalmi értéket nyilván ke­vésbé visszaadó saját fordítás helyett.

Aki szerény hébertudással rendelke­zik és a két nyelven írt szöveget párhu­zamosan kívánja olvasni, meglehetős nehézségekkel szembesül a Tífilát Smu­el esetében: a héber szöveg melyet különböző külföldi imakönyvekből fényké­peztek ki – feltételezem, hogy érthető anyagi okokból és ezért zavaróan nagy változatosságot mutat a betűk típu­sa, mérete és olvashatósága, legtöbb­ször elcsúszik a keretes részekkel „kitö­mött” magyar szöveghez képest. Ugyan­akkor a héber anyagban vannak le­fordítatlan szakaszok, apró imabetétek, utasítások, törvények (például a 189. ol­dalon található, kiddusról szóló rész, amely – a látszat ellenére – nem fordítása a túloldalt közölt héber szövegnek). Másrészről az, hogy minden ima megta­lálható magyarul, az eredeti a jobb olda­li lapon, míg a fordítás baloldalt, jelen­tős változás a század első felében meg­jelent imakönyvek kaotikus szerkeszté­séhez képest. További minőségi ugrást jelent az újévi imakönyv: ebben, a hé­ber szöveg újraszedése eredményekép­pen, homogén a szedéstükör, és jóval könnyebb a két szöveg egybevetése.

A máchzor már megközelíti a példa­ként használt amerikai Art Scroll-sorozat minőségét: talán a szürke kiemelések le­hetnének markánsabbak és konzekven­sek (minden szombati részletnél). Jóval kevesebb a keretes betét, kellemesebb a kiadvány olvasása. Remélem, hogy a sziddur esetleges új kiadása eléri majd a máchzor minőségét, ha újra szednék a héber részt egységes és olvasható betűk­kel, magyar nyelvű utasításokkal a héber oldalakon is. A helykitöltő „reklámok” fö­löslegessé válhatnának, illetve egy ré­szük tartalma beépíthető lenne a lap al­ján lévő jegyzetekbe, vagy olyan típusú, halákhikus betoldásokká alakíthatók át, mint azt az imakönyveknél – a legkoráb­biaktól fogva – megszoktuk.

A használat során kiderült több apró elírást, melyekről a kiadó időközben nyilván értesült, is pontosítani kell majd. Például az Áléinu záróima meghajlásá­nál, az utasítást követő pontot a máchzorban máris kicserélték kettőspontra, jelezve azt, hogy a meghajlás a követke­ző, és nem a megelőző, éppen ellenke­ző értelmű mondatra vonatkozik. Vi­szont mindkét kiadvány elején, az alef-bét táblázat alatt, helytelen a „régi héber kiejtés” vs. „új héber kiejtés” ellentét­pár: nem értek egyet azzal, hogy az askenázi és a szefárd kiejtési hagyományo­kat időben határoljuk el egymástól. Né­hány további apróság közül például kü­lönösen zavaró a máchzor utolsó, pijju- tokat tartalmazó szakaszának fejléce („Egyéb pijutim”): a magyarban ugyanis – szemben a nyugati nyelvekkel – idegen szavak esetén nem használjuk a forrás­nyelv szerinti többes számot, hanem a magyar nyelv agglutináló filozófiájának megfelelően, ,,-k” végződést kell kiten­nünk („Egyéb pijjutok”).

Ha valaki magyarul akar imádkozni, megteheti az imakönyv segítségével. Ha valaki héberül imádkozik az újévi machzorból, annak jelentős segítséget jelen­tenek a héber szövegbe közbeszúrt ma­gyar utasítások. A Tífilát Smuel héber ré­szét inkább a liturgiában jártasaknak ajánlom, a többiek segítségre szorulhat­nak a sok „fölösleges” rész miatt.

De ha valaki rendszeresen óhajt imád­kozni, akár magyarul, akár héberül, az már nem fogja a Sámuel imáját választa­ni. A két imakönyv kapcsán itt merül fel a legsúlyosabb ellentmondás. A szer­kesztők elsődleges célja a praktikusság­ra való törekvés volt, azaz az, hogy aki imádkozik, akár anyanyelvén, akár az ősi nyelven, annak könnyű legyen kezel­ni az imakönyvet, ne keljen sokat lapoz­nia, a gyakran ismétlődő imák is megta­lálhatóak legyenek minden egyes előfor­dulásuknál. Ugyanakkor, ennek eredmé­nyeképpen, annyira vastag lett a kiad­vány, hogy nehezen hurcolja magával a hitsorsos. A könyv súlyát és vastagságát fokozza, azaz a használhatóságot to­vább csökkenti a kemény borító, amely nyilván szintén praktikus megfontolá­sokból lett ennyire vastag: azért, hogy tartós legyen a gyakori használat során.

Mennyiben felel meg a könyv eredeti céljának, tudniillik a magyarországi hit­élet fenntartásának? Igen is, meg nem is. Igen, hiszen a chászid, és ezért a szefárd liturgiát követő Oberländer rabbi egy askenázi imakönyvet adott ki. Még arra is fi­gyelt, hogy speciálisan magyar szokás szerint – a Chátám Szofér véleményét követve – a Báme Mádlikin (misnai idézet) a péntek esti ima legvégére kerüljön, nem a Borchu elé, ahogy azt a világ je­lentős részén teszik. Ugyanakkor néhány ponton eltért a magyar szokásoktól. A Lecha Dodi előtti „Ana be-khoách”-ot – tudtommal – nem mondják Magyarorszá­gon. A Smone Eszré főima Ve-la-malsinim kezdetű áldása kapcsán pedig: míg a közép-európai sziddurokban „ve-khol oszé risíá ke-regá jovédu” („és minden gonoszt cselekvő vesszék el egy pillanat alatt”) szerepel, addig egy másik, Magyarországon idegen hagyományban, mely az új imakönyvben is megjelenik, „ve- khol há-risíá ke-regá tovéd” („és a go­noszság vesszék el egy pillanat alatt”) ta­lálható. Vajon azok, akik most, az új imakönyvből tanulnak imádkozni, nem a nagyapáik által recitált szavakat fogják megszokni? Természetesen jogos az el­lenvetés, hogy nem ezek az apró részle­tek a lényegesek, amikor arról van szó, hogy ki fogja harminc év múlva megtöl­teni a zsinagógákat. De mégis, kis tuda­tos odafigyeléssel, életben lehetne tarta­ni a régi magyarországi „specialitásokat”.

Vajon bizonyítja e két könyv azt, hogy lehet ma Magyarországon zsidó ima­könyvet kiadni? A könyvek borsos árá­ban, a mai könyvpiaci helyzeten túl, nyil­ván szerepet játszik a kis példányszám is: kevesen igényelnek ma Magyarorszá­gon zsidó imakönyvet. De reméljük, hogy a Sámuel imája és az Izrael fohá­sza hozzájárulnak ahhoz, hogy a követ­kező kiadásokra már nagyobb legyen a kereslet.

Bíró Tamás