Barátom, Klein Viktor – Egy regény alakja – egy másik fiktív valóság

Írta: Szombat - Rovat: Archívum

2007. augusztus / Grecsó Krisztián

Klein Viktor az egyetlen valamirevaló kelmeárus volt a környéken. Cifra anyagainak, puha kelméinek az egész megyében nem akadt párja, pedig tudva lévő, az efféle ínyencségeket az alföldi ember is szereti. Jártak hozzá a szeles Apátfalváról, a híres duhaj legények, meg a napfényes Csongrádról a kívánós, gömbölyű lányok.

Jöttek mindenhonnan, mert csak az ő kereskedésében kaptak finom anyagot az eladósorba került csongrádi lányok, és azok a híres duhaj apátfalvi legények, akikről azt beszélik, nincs olyan disznóvágás azoknál, amelyiken ne lenne részeg az egész csapat. 

  Zsido csalad  
  Régi zsidó család (a kép illusztráció)  

Szóval roskadoztak a polcok a finomabbnál finomabb anyagok alatt, jó volt nézni, mert azt igen jó, ami működik, ami szép, kerek, és legfőképpen egész. Klein Viktor barátom, távoli lelki társam nem is akart ennél többet, nem kívánt volna az áldásért még jutalmat, újabb áldást, hogy így fogalmazzak, nem tartozott a szép és gazdag embereknek azon oktalan csoportjába, kik jótéteményt várnának még azért, mert szépek és gazdagok. Inkább annak örült, hogy az Örökkévaló napját nyugodtan megszentelheti, szombaton nem zavarják a katolikus testvérek, és hogy széles e vidéken nem akad ember, ki ne szeretné. Hallomásból tudom, a szakállát dörzsölve sokszor hálát adott az Örökkévalónak, megcsókolt valamit, ami éppen a keze ügyébe akadt, mondjuk az ajtófélfát, mert annyira jól érezte magát ott éppen, ahol volt, hogy még egy olyan halott valaminek is hálás tudott lenni, mint egy ajtófélfa. Nem mondom, hogy rossz tulajdonsága ne lett volna, ne fordult volna meg a fejében: az Örökkévalót áldja ugyan, de a teremtett világát azt nem.

Hogy is ne lett volna így?

Hiszen mikor kilencszáznegyvenötben abba a marhavagonba, amihez hasonlóval másfél évvel azelőtt ismerkedett meg közelebbről, ismét betuszkolták, majd a falu poros állomásán az utolsók között kilökték, akkor – be kellett ismernie utólag – igen fáradt, keserű örömmel lihegte, itthon vagyok. Ráadásul csak egyetlen mozdulattal tudta megtoldani az igazán elkínzottan átélt, de mégis nagyszerű viszontlátást: összerogyott rögtön. Gyönge, karnak való lábát inkább a szentlélek rakta, mint a testi erő. Persze Klein Viktor sokat gondolkodott ezeken az apró megingásokon, és egyetlen vigasza ilyenkor is csak az volt, hogy nincs szerve az embernek olyan, amivel az isteni dolgok természete felől egyáltalán tudakozódni tudna, és hogy talán tényleg úgy van: lehet szeretni az életet, de az értelmét, azt semmi esetre.

Így volt ezzel Klein, ahogy szerintem ezzel eléggé sokan vannak, ismerte a vergődés messzi vidékeit, mégis hálás és boldog volt, mint említettem tehát az életnek (s vele az Örökkévalónak, persze), ha másnak nem is. És az a szemre való lány is, aki kelengyéért nézett be hozzá (néhány szatén fölsőt át is tapogatott, noha semmit nem vásárolt, és el is porolt gyorsan), az is örömet okozott neki. De az öröm is csak kesernyés vergődés, mondogatta később Klein Viktor barátom, távoli lelki társam, akit ugyan személyesen sosem láttam, de mindezeket a jelzőket merem mondani, mert barátság dolgában jómagam a látásomra nem hagyatkozom.

  zsido kereskedok_boljta_eshaza  
  Alföldi zsidó kereskedők boltja és háza (a kép illusztráció)  

Szóval illetni sem tudom azt a szúrós fájdalmat, amit akkor érzett, mikor a köréje szőtt gyűlöletet megsejtette, mikor kezdte bőrén érezni a gyanút, aminek kínzó súlya alatt ő maga is gyanús lett magának. Figyelni kezdte a saját viselkedését, kérdéseket tett fel, hogy alibijét tisztázhassa, szent iratokra hivatkozott, miszerint a zsidó testvérek nem, tényleg nem használják szűz lányok vérét templomaik avatásához, ez egetverő oktalanság, kiáltotta, higgyenek nekem. Kár lenne azt mondani, nem, nem hitt neki senki, mert ez nem lenne igazság. Mégis, a tűz mintha csak folyton olajat kapott volna, dehogynem, mondogatták elleni, dehogynem. És Klein Viktor megérezte ismét, milyen sok ízű is a valóság, hol sós, hol sokkal kesernyésebb, mint az epe, nem fogadod el a teremtett világot, kérdezte magától fölháborodva, mikor Láng Bélát, a szentesi kapitányságról kirendelt nyomozót meglátta, mikor el kellett hinnie, ez a nemrégiben még kórházi lepedőket lopkodó, alkoholtól bűzlő férfi a Törvény, méghozzá úgy, mint a törvény maga. Az állomás folyton csöpögő csapját látta maga előtt ismét, érezte, ahogy földre esve az édes víz csicsergésének örül, és a magas épület árnyékában fölgyülemlő dohos szagok annyira jól esnek, itthon vagyok, mondta megint, a kórházi lepedős tolvaj, illetve Láng Béla nyomozó elvtárs teljes értetlenségére, mi van, kérdezte az, de Klein Viktor az állomás macskakövei közé bújó csikkekre gondolt, ahogy azoknak örült, mert azok emberektől vannak, és akkor csak úgy van, hogy nincs az embernek érzékszerve, mivel az isteni dolgok természetét megérezhetné. Aztán amint Láng Béla nyilasból lett friss kommunista nyomozó elvtárs, korábban kórházi tolvaj megbökte, hogy márpedig azt a lányt, apókám, magánál látták utoljára, úgyhogy vakuljon már ide, inkább már csak arra koncentrált, hogy lehet szeretni az életet, de az értelmét, azt semmi esetre.

 

Címkék:2007-08

[popup][/popup]