A palesztin menekültügy története

A palesztin menekültügy – a kurdoké mellett – a mai Közel-Kelet egyik legé­getőbb problémája. 1947 és 1949 kö­zött körülbelül félmillió arab hagyta el az akkori Palesztina, a mai Izrael terüle­tét (a palesztinok minimum hétszáze­zerről beszélnek) Az idő előrehaladtá­val a menekültek száma, családtagjaik születésével, több millióra szaporo­dott.

Az arab-zsidó konfliktus története egyidős a cionista mozgalom történeté­vel. Israel Zangwill nem mondott iga­zat akkor, amikor állította: egy „földnél­küli nép” tér vissza egy „nép nélküli földre”. A cionista vezetők – a zsidó nemzeti otthon megteremtése érdeké­ben – törekedtek arra, hogy minél több földet szerezzenek meg Palesztinában. A földeket gyakran Damaszkuszban vagy Bejrutban élő arab földbirtokosok­tól vásárolták meg. A tiltakozás nem sokáig váratott magára: 1891-ben már arab előkelők tiltakoztak az ellen, hogy zsidók földet szerezhessenek Paleszti­nában, és követelték, hogy vessenek véget a zsidó bevándorlásnak.

A cionista földvásárlásokat intéző Zsidó Nemzeti Alap (KKL) viszont foly­tatta politikáját. Az 1908-as esztendő Purim ünnepét már komoly arab-zsidó villongások kisérték. 1914-ben hozzá­vetőlegesen félmillió arab és kilencve­nezer zsidó élt az országban.

Az első világháború után a népszö­vetség nagy Britanniára bízta Palesztina igazgatását. Az új gazda szabályozni kí­vánta a földeladásokat. Az 1920-ban meghozott Land Transfer Ordinance szerint hozzájárulás kell a föld eladásá­hoz, és a vevő csak palesztinai lakos le­het. Az arab parasztok, a fellahok nem adhatják el a földet, míg amíg nem kap­ták meg a teljes vételárat.

1939-ben már 450 ezer zsidó élt Pa­lesztinában, de az arabok létszáma még mindig ennek kétszerese volt. Bár a cionisták pénzért vették a földet, arab szemszögből a bevándorlók nem jó szándékú civilizatőrök, hanem az „arab földet” kisajátító, azt eltulajdonító tele­pesek voltak.

Az arab többség nyomasztotta a cio­nista vezérkart, és a cionista mozgal­mon belül több transzfer-elképzelés is felmerült: eszerint az arab lakosságot át kell telepíteni egy másik országba, a helyükre pedig zsidókat kell telepíteni. Ben-Gurion környezetében is hangoztattak efféléket, de ő visszautasította ezeket az elképzeléseket.

A második világháború, a holocaust után százezrek keltek útra, Palesztiná­ba. Számukra az ENSZ menekülttábo­rokat hozott létre, melyeket a cionisták láttak el élelemmel. A Jewish Agency, mely a zsidó nép politikai képviselőjé­nek tartotta magát, rögtön megkezdte a harcot a zsidó állam létrehozásáért. 1945. május 27-én petícióban fordult a brit kormányhoz: nyilvánítsa Paleszti­nát zsidó állammá, s 100 ezer embert azonnal engedjen be az országba. Churchill elhárította a kérést, érezvén, hogy az idő nem neki dolgozik, mivel a brit koalíciós kormány szétesőben volt. Az új munkáspárti kabinet, mely július végén lépett hivatalába szintén hamar kiábrándította a cionista vezérkart.

Az angol-amerikai vizsgálóbizottság 1946-ban végiglátogatta Csehszlováki­át, Lengyelországot, Németországot és Ausztriát, ahol a túlélő zsidóság képvi­selői sokszor keményvonalasabb állás­pontot képviseltek, mint maga a Jewish Agency. Ezután a vizsgálóbizottság Kai­róba utazott, ahol az arab vezetők egyöntetűen elutasító véleményét hall­gathatta meg. A bizottság tízpontos ja­vaslata 1946. május 1-én jelent meg. Gyakorlatilag a mandátumpolitika foly­tatására szólított fel, de az engedélyez­hető certifikátok számát 100.000-re emelte fel. A jelentést mindkét fél inge­rülten fogadta: a zsidók kevesellték, az arabok sokallták a számot s általános sztrájkra szólítottak fel.

Az ENSZ közgyűlése november 29.-L 181.számú határozatában végül Palesz­tina felosztása mellett döntött. A hatá­rozat végrehajtását 1948. május 14-re tűzték ki. Ekkor az arabok létszáma kilencszáznyolcvanezer volt, miközben a zsidóké időközben hatszázötvenezerre nőtt.

Közben az Arab Liga sem pihent: 1947 márciusa és decembere között legalább öt találkozót tartottak, s min­den kompromisszumos javaslattól el­zárkóztak. November 30-án arab támadások indultak a jisuv falvai és városai ellen. Az arab világ több zsidó közössé­ge (Damaszkusz, Bagdad, Bejrut stb.). pogromokat volt kénytelen elszenved­ni: csak a jemeni Ádenben 76 zsidót öl­tek meg. Ezzel kezdetét vette az arab országok zsidó lakosságának kivándor­lása, amely később, az észak-afrikai (főleg marokkói) zsidóság kivándorlá­sával az ötvenes-hatvanas években ér­te el csúcspontját. 1950. július 5-én törvénybe iktatták a Visszatérési Tör­vényt (Huk-hasvut), mely a világ bár­mely részén élő zsidónak felajánlja az izraeli állampolgárságot.

Palesztina közben hadszíntérré válto­zott. A hadüzenet nélküli háború akkor kezdődött, amikor egy Naharijából Jeru­zsálembe tartó buszra rálőttek arabok: öt zsidó meghalt. Az Egyiptomban élő, korábban a balkáni SS-hadtest megte­remtésében segédkező jeruzsálemi mufti is uszított a zsidók ellen. 1947. de­cember 1-én az arab Legfelső Bizottság háromnapos sztrájkfelhívása nyomán arab fiatalok felgyújtották a jeruzsálemi városközpontban lévő zsidó üzleteket. Tel-Aviv déli részében jaffói arabok tá­madták meg a Hatikva-negyedet.

Bár a jisuv ekkor még nem fejtette ki maximális erejét, Ben-Gurion az „ag­resszív védekezés” technikáját javasol­ta: „Minden egyes támadásra döntő csapással kelt tudnunk válaszolni, le kell rombolnunk a falut vagy ki kell űz­nünk a lakosságot, és el kell foglalni a helyét.” Leszögezte, hogy a Negevet ért támadáskor sem szabad kitelepíteni a zsidókat. Az arab támadások eközben nap-nap után követték egymást.

1947. december 11-én az angol alsó­házban Creech-Jones kihirdette a mandátum végét, de ezzel csak a zsidó állam kikiáltása, és nem a béke előtt nyílt meg az út. 1948 januárjától kezd­ve Palesztinában az arabok és zsidók közti erőszakos cselekmények egyre sűrűbben követték egymást.

A Szochnut földterületi osztályának igazgatója, Joszef Weitz azt kérte Ben-Guriontól, hogy űzzenek ki minden ara­bot a zsidó állam területéről. Ben Gurion ezt elutasította. Weitz ekkor a helyi Hagana-szervezeteket kezdte arra báto­rítani, hogy a zsidó földeket bérlő arab gazdákat lakoltassák ki, s házaikat rom­bolják le.

Mivel a támadások tovább folytak Je­ruzsálem zsidó negyedei ellen, a Hagana megszüntette az „egyéni elbírálás” politikáját. Mikor a Jeruzsálem nyugati részén élő arabok elhagyták otthonai­kat, 1948. február 5-én Ben-Gurion en­gedélyezte zsidó lakosok beköltözését. Erről tájékoztatta a Munkapárt vezetőit is: ami megtörtént Jeruzsálemben „az megtörténhet az ország nagy részén is – ha kitartunk… hat, nyolc, esetleg tíz hónap alatt jelentős változások állhat­nak be az ország lakosságának összeté­telében”. Február 15-én a zsidók elfog­lalták Caesareát. Mivel az arabok házai a zsidóktól bérelt földeken épültek, tá­vozásra szólították fel az arabokat. Akik nem akartak menni, azokat kiűz­ték, és házaikat felrobbantották.

Részben a zsidó védelmi erőtől való indokolt félelem, részben pedig a kör­nyező arab országok propagandája mi­att megkezdődött az arab lakosság Pa­lesztinából való kivándorlása. 1948 áprilisában-májusában a haifai arabok me­nekültek el – erre egyébként a damasz­kuszi székhelyű Arab Legfelsőbb Bizott­ság is bíztatta őket. Az 1948. június 11- én kötött első tűzszünet után Izrael el­lenőrizte Kelet-és Nyugat-Galileát, vala­mint – nagy nehézségek árán – a Tel-Aviv és Jeruzsálem közötti korridort. Az észak-déli vasútvonal mentén fekvő Lidda lakosait kiűzték: ötvenezer ember menekült Transzjordánia irányába.

1948. október 21-én Izrael katonai közigazgatást vezetett be az izraeli ara­bok számára: biztonsági zónákat jelöl­tek ki, és megtiltotta az állandó lako­soknak, hogy engedély nélkül távozza­nak. A nem ott lakók csak engedéllyel léphettek be. A szabályok alapján a ka­tonai kormányzat a biztonsági zónák­ból kitelepíthette a lakosságot: ezt tör­tént 1949 nyarán három arab faluban.

1949-ben, egy Lausanne-ban meg­rendezett konferencián az USA arra akarta rávenni Izraelt, hogy a félmillió­nyi palesztin menekültből legalább két-háromszázezret fogadjon vissza, de a zsidó állam ezt elutasította. December 8-án, az ENSZ közgyűlése létrehozta az Izraelből elmenekült arabokkal foglal­kozó szervezetét, az UNRWA-t. Izrael csak azokért a menekültekért vállalt fe­lelősséget, akik az ország határain be­lül maradtak: ők voltak a „belső mene­kültek”. Sokan közülük azért nem tud­tak visszatérni lakóhelyükre, mert háza­ikat a harcok során lerombolták. A zsi­dó állammal szomszédos országokban táborokat hoztak létre a menekültek számára, ahol az UNRWA biztosította az ellátást. Eközben Izraelben 1950-51- ben több olyan törvényt hoztak, ame­lyek a menekültek földjeinek nagyobb részét állami tulajdonba vették.

A menekülteket az arab országok kormányai szándékosan tartották tábo­rokban. 1996-ban még mindig az UNR­WA gondoskodott majd kétmillió mene­kültről, illetve azok sokadik generációs leszármazottairól Jordániában, a Nyu­gati Parton, a Gázai övezetben, Dél-Libanonban és Szíriában.

1951-ben John B. Blanford, az UNR­WA igazgatója tervet dolgozott ki: esze­rint egy év alatt százmillió dolláros költ­séggel 150-250 ezer palesztin mene­kültet letelepítenék az arab országok­ban. Az arab országok elutasították ezt a tervet. Kizárólag Jordánia adott nekik teljes jogú állampolgárságot, és integ­rálta a menekülteket. Az izraeli kor­mány – tekintettel az arab országokból, javaikat hátrahagyva elmenekült több százezer zsidóra – a menekültek kérdé­sét egyfajta lakosságcserének fogta fel. Az Arab Országokból Menekült Zsidók Szövetségének álláspontja szerint az igények kiegyenlítettek.

A palesztin menekültek problémáját az arab országok aduként használták Izrael ellen, hiszen Jordánia kivételével sehol sem törekedtek integrálásukra. A zsidók kezdetben békés együttélésre törekedtek arab szomszédaikkal, de – látván az ellenséges hangulatot – kész helyzet elé akarták állítani őket, és arra törekedtek, hogy minél kevesebb arab éljen a zsidó állam határain belül. A nemzetállami logika ezt követelte meg, hiába gondoltak mást erről a baloldali cionisták. Mára a palesztin menekültek ügyét Jasszer Arafat és a palesztin ve­zetés sikeresen emelte be a forró poli­tikai témák közé.

Novák Attila