Zsidómentő muszlim albánok

A törzsi hagyományaikhoz ragaszkodó albánok szemében a vendégjog szent: ezért a hozzájuk menekülő zsidókat sem adták ki a náci megszállóknak. A környező országoból számos zsidó menekült Albániába, ahol így – egyedülálló módon – több zsidó élt a holokauszt után, mint előtte.

Nissim Aladjem családja, felesége Sarah és tízéves fiuk Aron, – zsidó menekültek – számára a rendőrökkel való találkozás halálos veszedelmet jelentett volna bárhol, a nácik által megszállt Európában. Ezzel szemben, amikor a muszlimok lakta Albániában a rendőrségre kerültek, az a túlélést jelentette.

Bulgáriából szöktek, és egy – amúgy kollaboráns – albán rendőrtiszt nem adta ki, hanem menedékhez segítette őket. Mindez 1943-ban történt, de a mindeddig ismeretlen rendőr bátor cselekedete nem számított ritkaságnak. Így történhetett, hogy – egyedülálló módon – az országban több zsidó élt a holokauszt után, mint előtte.

A Besa (jelentése: biztonság) – a helyi becsület és viselkedési kódex – szabályainak is köszönhető, hogy mintegy kétezer zsidó Albániában élte túl a háborút. Mindez évtizedeken keresztül nem kapott széles nyilvánosságot. Az utóbbi évek kutatásainak és dokumentumfilmjeinek köszönhetően ez mostanra megváltozott.

Az Aladjem család történetét egy 2012-ben díjat nyert, „Besa: az ígéret” című film meséli el. Hőse egy Rifat Hoxha (ejtsd: Hodzsa)  nevű cukrász; az ő üzletébe kísérte a rendőrtiszt a zsidó családot, hogy rejtekhelyet találjon számukra. A szinte hihetetlen történet folytatása volt, amikor, mintegy tíz éve, Hodzsa fia, az 1950-ben született Rexhep (ejtsd: Redzsep) három zsidó imakönyvet szolgáltatott vissza Aladzsemék Izraelben élő leszármazottainak. Miután Hoxha házában fél évet töltöttek elbújva, a családfő neki adta át a könyveket megőrzésre.

Albániába sok zsidó menekült a környező országokból: Görögországból, Olaszországból, Bulgáriából, Szerbiából. Rexhep szerint ez „nyílt titok” volt. „Nem csak a rendőrségnek volt tudomása erről, hanem a szomszédoknak is. Mindenki hallgatott. Ez a kultúránk része. Nem adod ki a vendégeidet, és semmi esetre sem árulod be a szomszédodat.”

Aron Aladjem emlékszik arra, hogy Hoxha egy nagy muszlim vallási ünnep idején fogadta be őket, és veje családját kiköltöztette az egyik szobából, hogy az övékének helyet teremtsen. Rexhep elmondja, hogy nagyapja muszlim pap volt; számára a zsidómentés különleges jócselekedetet jelentett. 1987-ben elhunyt apja 2015-ben került a Népek Igazai közé.

A Jad Vasem 2008-ban közzétett tanulmánya szerint a családtagok és barátok tudtak a mentőakciókról, sőt részt is vettek azokban. Sok esetben elosztották maguk között az üldözötteket. A kétszáz albániai születésű zsidó még kisebb méretű gazdasági tevékenységet is folytatott a megszállás éveiben. Megbíztak a szomszédokban, akik előre figyelmeztették őket a közeli razziákról.

Az albániai zsidómentők, a „népek igazainak” száma 75. Összlakosságon belüli arányukat tekintve ez meghaladja Litvániáét (közel 900) és Lengyelországét (6706).

A Besa becsületkódex vendéglátásra vonatkozó szabályai mindmáig érezhetőek Albánia vidéki körzeteiben. „Munkám során sokat utazom, és időnként távoli helyekre vetődöm késő este. Elég kopognom egy ház ajtaján, és van szállásom éjszakára” – mondja Petrit Zorba meteorológus, az Albán–Izraeli Baráti Társaság igazgatója. Szerinte a zsidók mentése „a hagyományban gyökerezett, nem pedig a vallásban.”  Baba Mondi, a Bektasi síita szekta vezetője szerint viszont nem lehet túlértékelni a vallás központi és közvetlen szerepét. „Albániában hagyománya van a vallási toleranciának. Gyermekeim házasodhatnak zsidókkal, keresztyénekkel, nem bánom. Még ha a mentésre vallási parancsolatok nem is vonatkoznak, a vallási környezet azt diktálja, hogy minden embertársunkat testvérünknek tekintsünk.” A szektának egyébként ugyancsak kijutott az üldöztetésekből, mivel az iszlámot misztikusan értelmezi.

Egyesek szerint az albánok hajlamosabbak voltak a zsidók bújtatására, mint az ukránok, lengyelek, vagy Európa más népei. Daniel Perez szerint, aki a holokauszt albániai történetéről írt könyvet, „a német hatóságok nem törekedtek agresszív módon a zsidók felkutatására, deportálására és elpusztítására az ország 1943 novemberében történt megszállását követően, miután leváltották az olaszokat.”

Aron Aladjem mindezt másként látja. „A német uralom alatt megfélemlítésül az utak mentén akasztott partizánokat láttunk.” Az albánok között is akadtak, akik a háború idején a rossz oldalon álltak. Közülük kerültek ki az 1. Albán Waffen SS tagjai, akik Boszniában és az országhoz csatolt Koszovóban tevékenykedtek. 249 koszovói zsidó került a bergen-belseni koncentrációs táborba – olvasható Perez könyvében. Más kutatók szerint jellemző volt, hogy az Albánia területén működő táborokban viszonylag emberségesen bántak a foglyokkal, szabotálták a német utasítások végrehajtását.

Rexhep Hoxha hozzáteszi: „A kommunizmus beköszöntével  nem volt ajánlatos odahaza zsidó vagy muszlim vallási könyveket tartani. A zsidókkal vagy Izraellel fenntartott kapcsolat szocializmus elleni cselekedetnek minősült.” A kommunista éra politikája és cenzúrája miatt az albániai mentőakciók viszonylag későn, 1992 körül kerültek nyilvánosságra. Az első ilyen történet  Beqir Qoqja, muszlim szabó esete volt, aki 1943-ban Vlorë városában bújtatta zsidó barátját, Avram Eliasaf Ganit, miután annak bátyját a Gestapo letartóztatta. Qoqja – aki 1992-ben lett a Népek Igaza és 2005-ig élt – fia Fatos elmondása szerint tiranai otthonában rejtegette Ganit, ahol feleségével Nailéval és lányával lakott.

Ugyancsak az 1990-es évek elején kapott széles körű nyilvánosságot Európában az Albániában mindmáig élő vérbosszú intézménye és gyakorlata, amit a Kanun törvénykönyv diktál. Ezrek életét követelte, sokakat űzött el az országból és tett menekültekké. Ettől eltekintve, az egyszerű albánok a német megszállás idején alkalmazott erőszakot tűrhetetlennek tartották, mert asszonyok és gyermekek ellen is irányult – ez Eliezer Papo, a Ben-Gurion Egyetem kutatójának véleménye, aki a balkáni zsidóság történetével foglalkozik. „Az albán patriarchális, törzsi ethoszban rejlő egyszerű emberiesség vitte rá ezeket az embereket, hogy mentsék a zsidókat. Az, hogy férfiak férfiakat ölnek, az albán hagyomány része, ugyanakkor asszonyt ölni elképzelhetetlenül gyalázatos dolognak számít. Akár egy tucat férfi eshet áldozatul egyetlen, a másik klánhoz tartozó férfi haláláért járó vérbosszúnak. De az ellenséges családok emberei életüket kockáztatják azért, hogy a másik lányát megmentsék.”

Cnaan Lipshitz (JTA) cikke nyomán Bassa László