Gyilkosnak szeretettel, Stockholmból

Ahmad al-Moghrabi tizennyolcszoros életfogytiglani büntetést kapott merényletek szervezéséért. Ilona Szatmári Waldautól pedig elismerő levelet. A svéd Balpárt akkori parlamenti képviselője a terrorista bátorságát és állhatatosságát méltatta, majd amikor nyilvánosságra került, kit tüntetett ki a szolidaritásával, hibás tényellenőrzésre hivatkozott. Izraelt elítélni magától értetődő volt. A címzett előéletét ellenőrizni már kevésbé.

A politikus 2025 decemberében írt al-Moghrabinak, az al-Aksza Mártírjainak Brigádjai egyik helyi vezetőjének. Az ügyet Sofie Löwenmark tárta fel az Expressenben, 2026 augusztusában. A sajtóban közölt levélrészletek szerint Szatmári Waldau a címzett szabadságért és méltóságért folytatott küzdelmét dicsérte, és biztosította róla: „A te harcod a mi harcunk is.”

Nézzük, mihez adta a nevét.

2002. március 2-án öngyilkos merénylő robbantott Jeruzsálem Beit Jiszrael negyedében, egy bár micvóhoz összegyűlt társaság közelében. Tizenegy embert öltek meg, köztük gyerekeket. Az izraeli belbiztonsági szolgálat összefoglalója al-Moghrabit a támadást előkészítő és irányító hálózat vezetői között nevezi meg. Családok ünnepeltek, emberek léptek ki a zsinagógából. A merénylők számára ez elegendő indok volt a meggyilkolásukra.

Március 29-én a jeruzsálemi Kirjat Jovel egyik szupermarketjénél következett újabb támadás. A palesztin Ajat al-Ahrasz robbanószerkezettel érkezett a szombati bevásárlást intéző emberek közé. Az ötvenöt éves biztonsági őr, Haim Smadar gyanút fogott, és feltartóztatta a bejáratnál. A merénylő ott robbantott. Smadar és a tizenhét éves Rachel Levy meghalt, sokan megsebesültek. Al-Moghrabi ennek a merényletnek a megszervezésében is részt vett.

Bátorságról tehát valóban lehet beszélni. Haim Smadar odaállt a merénylő és a vásárlók közé. A svéd politikus tisztelete mégis a támadás szervezőjének jutott.

Az izraeli belbiztonsági szolgálat jelentése al-Moghrabi hálózatát a 2002. május 22-i, két ember életét követelő rison lecioni robbantással is összefüggésbe hozza. A terv szerint egy második merénylő a mentésre érkezők között robbantott volna; ő végül visszalépett. A jelentés al-Moghrabi szerepét a támadás irányításában és a robbanószerkezetek előkészítésében is rögzíti.

Ezek után a szabadságért és méltóságért folytatott harc emlegetése már önmagában is az áldozatok meggyalázása. A mentésre érkezők felrobbantását tervező hálózat vezetőjét méltatni különösen súlyos teljesítmény egy olyan politikustól, aki az emberiesség képviseletére tart igényt.

Szatmári Waldau családi története még fájdalmasabbá teszi az ügyet. Édesapja, András Szatmari Budapestről származott, családjával elmenekült Magyarországról, majd Brüsszelben ismerkedett meg későbbi svéd feleségével. A politikus egy 2012-es interjúban arról beszélt, hogy nagyapját Mauthausenbe hurcolták, ahol neve bekerült a halottak nyilvántartásába.

2023 novemberében a svéd parlamentben részletesen felidézte családja zsidó múltját is. Apai nagyanyja zsidó volt, családja az antiszemitizmus miatt a harmincas években katolikus hitre tért. Dédanyja rokonságát csaknem teljesen elpusztították a holokausztban. Szatmári Waldau beszélt az otthoni hallgatásról, apja félelméről és arról, hová vezethet a zsidók embertelenítése.

Családja tragédiáját együttérzés illeti. Saját politikai döntéseit ugyanakkor éppen olyan szigorúan kell megítélni, mint bárki másét. A zsidó származás nem teszi ártalmatlanná egy terrorista méltatását. A holokauszt emléke pedig keveset ér a politikai gyakorlatban, ha közben egy zsidó családokat megtámadó merénylethálózat vezetője kap elismerő levelet.

A botrány után Szatmári Waldau törölte a bejegyzést. Azt közölte, nem ismerte al-Moghrabi előéletét, a kampányban pedig elvileg csak olyan foglyok szerepelhettek volna, akik nem követtek el civilek elleni erőszakot. Elismerte a tényellenőrzés hibáját, és elutasította a terrorizmust. Nooshi Dadgostar pártelnök hibának nevezte a történteket, de bizalmáról biztosította politikustársát.

Csakhogy ha a képviselő nem tudta, mit tett al-Moghrabi, akkor azt sem tudhatta, milyen bátorságot méltat. A levél erkölcsi bizonyossága így meglehetősen szerény ismeretanyagon nyugodott: palesztin fogoly, izraeli börtön. A többit elvégezte a politikai meggyőződés.

Ez a történet az európai baloldal egy részének Izraelhez való viszonyáról is sokat elmond. Az elkövető és az áldozat megítélését ezekben a politikai közegekben gyakran már azelőtt eldöntik, hogy bárki megvizsgálná, mi történt. Izrael eleve elnyomó, ellensége eleve felszabadító. A palesztin merénylő tettéhez körülmények, sérelmek és magyarázatok tartoznak. Az izraeli áldozathoz állami hovatartozás.

Az így felfogott szolidaritás éppen az egyetemes emberi jogok lényegét számolja fel. A civil élet védelme attól válik feltételessé, hogy az illető melyik közösséghez tartozik. A gyilkosság megítélésébe pedig bekerül a politikai hasznosság szempontja: kinek az ügyét szolgálja az elítélése, és kinek az ügyét zavarná.

Ez erkölcsi csőd akkor is, ha az emberi jogok szókészletével adják elő.

Szatmári Waldau Izraellel szemben mindenesetre pontos követeléseket fogalmazott meg. A parlamentben 2025 márciusában az EU és Izrael társulási megállapodásának felfüggesztését sürgette. Novemberben az izraeli részvételt a Horizont Európa kutatási programban is a nyomásgyakorlás lehetséges eszközei között említette. Pártjának malmői szervezete 2024-ben Izrael eurovíziós kizárásáért kampányolt.

Az izraeli énekes fellépésének erkölcsi következményeit tehát gondosan mérlegelték. A merényletszervező méltatásáét már nem sikerült.

A kulturális és tudományos bojkottokban ugyanez a felelőtlenség jelenik meg más formában. A kormány valós vagy vélt vétkeinek bírálatából egy ország intézményeinek megbélyegzése lesz, majd az állampolgárság válik a kizárás indokává. Az izraeli kutatótól vagy művésztől olyan kormányzati döntéseket kérnek számon, amelyekhez esetleg semmi köze, amelyeket maga is ellenezhet, és amelyek jogsértő voltát a bojkott követelői gyakran eleve bizonyítottnak tekintik. A kollektív bűnösség elvét más ügyekben joggal utasítják el. Izrael esetében feltűnően sokan hajlandók kivételt tenni.

Gázában ráadásul maga a kormányzó hatalom is terrorszervezet. A Hamasz 2007-es hatalomátvétele óta az uralmát a fiatalok módszeres indoktrinációjára is felhasználta: propagandájában és katonai kiképzést kínáló gyermektáboraiban az Izrael elleni erőszakot követendő példaként állította eléjük. Közel két évtized alatt nemzedékek nevelését mérgezte meg a terror dicsőítésével.

A palesztin civilek védelme ezért a Hamasz felelősségének következetes számonkérését is megkövetelné. Különösen egy olyan baloldaltól, amely máskor érzékenyen reagál a gyermekek politikai kiszolgáltatottságára. Aki a palesztin fiatalok jövőjét félti, annak arról is beszélnie kellene, kik készítették fel őket arra, hogy saját életüket és másokét feláldozzák.

A civil lakosság ettől nem válik kollektíven bűnössé: az egyéni felelősséget a tettek alapján kell megítélni. Ezt az elvet azonban az izraeliekre is illene alkalmazni. Ha a Hamasz uralma alatt élő palesztin ember nem azonosítható automatikusan a terrorszervezettel, akkor az izraeli kutató, énekes vagy sportoló sem tehető személyében felelőssé kormánya valós vagy feltételezett jogsértéseiért. Az európai baloldal bojkottpárti köreiben ezt a különbséget feltűnően könnyen felejtik el. A palesztinoknak árnyalt megítélés jár; az izraelieknek sokszor már az útlevelük is elég az elmarasztaláshoz.

A Balpárt körüli botrányok ráadásul nem értek véget a levéllel. A svéd köztelevízió szeptemberben újabb nyolc helyi jelölt eltávolításáról számolt be, miután terrorpárti és antiszemita megnyilvánulásaik kerültek elő. A példák között Jahja Szinvár magasztalása és az antiszemita vérvádak terjesztése is szerepelt. A vezetés törölte az érintetteket a listákról. Az ismétlődő leleplezések után azonban az is magyarázatra szorul, hogyan érezhették magukat ennyire otthon egy „antirasszista” pártban.

A palesztin foglyokat ért jogsértések kivizsgálását anélkül is lehet követelni, hogy hőst faragnánk belőlük. Az emberséges bánásmód azt is megilleti, aki mások életét kioltotta; elismerésre azonban ettől még nem szolgált rá. Egy parlamenti képviselőtől elvárható volna, hogy meg tudja védeni egy elítélt jogait anélkül, hogy közben példaképpé emelné.

Izrael bírálata akkor lenne hiteles, ha közben az izraeli ember élete is számítana. A szupermarketben vásárló kamaszlányé, a zsinagógából kilépő családé, a bejáratnál szolgálatot teljesítő biztonsági őré. Aki az ő gyilkosaiknak előbb ad erkölcsi elismerést, mint hogy elolvasná az áldozatok nevét, annak a saját ítélőképességével is volna elszámolnivalója.