„Litvánia készen áll arra, hogy szembenézzen a történelme kényelmetlen részével”
Szeptember 20-án, a holokauszt litvániai emléknapja előtt három nappal nyílt meg a Muziejus Dingęs Štetlas, „Az Eltűnt Stetl Múzeuma”. Az intézmény helyszínén, a Šeduva (jiddisül Sadeve) nevű, ma 2400 lélekszámú kisvárosban az ország náci megszállásáig jelentős zsidó közösség élt, hozzávetőleg 200 családdal, a kelet-európai stetlekre jellemző életformával, a piactéren egy 1815-ben fából épült és egy másik, új zsinagógával. 1941 nyarán a település rendőrei és a nácibarát önkéntesek közreműködésével két nap alatt 664 embert öltek meg a helyi gettóban vagy a Liaudiškės erdőben.
A több mint 200 ezres litvániai zsidóságnak, amely a teljes népességének körülbelül egytizedét tette ki, közel 95 százalékát meggyilkolták, nagy részüket még a német katonák megjelenése előtt. A pogromok és a helyi lakosokból verbuvált önkéntesek, kollaboránsok részvételével végrehajtott, tömeges kivégzések példátlan gyorsasággal zajlottak le. És a megölt emberekkel együtt a mintegy kétszáz stetl, zsidó városrész, kisváros, falu is nyom nélkül eltűnt, porrá lett.
„Litvánia készen áll arra, hogy szembenézzen a történelme kényelmetlen részével – mondja dr. Jolanta Mickutė történész, a múzeum oktatási vezetője. – A szovjet megszállás alatt, egészen 1990-es évekig, lehetetlen volt az ilyen jellegű párbeszéd.”
Az 1989-ben megnyitott vilniuszi Vilnai Gaon Zsidó Történeti Múzeum és a Telšiaiban, az egykor világhírű telzi jesiva épületében 2023-ban létrehozott kiállítóhely után a šeduvai Muziejus Dingęs Štetlas Litvánia harmadik intézménye, amely a zsidóság történelmére fókuszál.
A litván, izraeli és amerikai történészek, szakértők, kurátorok bevonásával hosszas tervezés és kutatómunka után létrejött, magánfinanszírozású múzeum a megsemmisült litván stetl-világot, a zsidó mindennapokat és közösségi életet, az eltűnt kultúrát kívánja rekonstrurálni és bemutatni. Az eredeti elképzelés csak egy kis emlékhely létrehozása volt, de idővel egyre több ötlet született. A múzeumépületet, amely a projekt részeként rendbe tett zsidó temető mellett helyezkedik, el Rainer Mahlamäki finn építész tervezte, a belső tér kialakítása és az állandó tárlat a New York-i Ralph Appelbaum Associates kiállítástervező iroda munkája – az etalonnak számító washingtoni Holokauszt Emlékmúzeum is az ő projektjük volt.
A 2700 négyzetméteres komplexum tíz kiállítóterme különböző témákon keresztül mutatja be a kelet-európai stetlek világát és a Šeduvát otthonuknak tekintő zsidók életét: társadalmi és vallási szokásaikat, az ország kulturális és politikai életében való részvételüket, az elpusztulásukat.
A szeptemberi megnyitónak, amelyen Jichák Herzog izraeli elnök és a felesége is megjelent, a nemzetközi sajtóban is nagy médiavisszhangja volt. „Nem csak történelmi kiállítás, hanem oktatási központ és párbeszéd helyszíne is, amely arra ösztönöz, hogy a múltból tanuljunk a jelen feladataihoz” – írta például a brit Reuters. A fővárostól távoli elhelyezkedése ellenére a múzeum hetente mintegy kétezer érdeklődőt vonz, köztük iskolás csoportokat, pedagógusokat, kormányzati tisztviselőket és külföldi turistákat is. Az új kulturális intézmény és persze az eltűnt zsidó világ iránti érdeklődés a kezdeti időszak után sem csökkent, a litván idegenforgalmi cégek szerint a tárlatvezetések időpontjai már több hónapra előre le vannak foglalva.
„A kurátorok fontosnak tartották, hogy valódi emberi sorsokat mutassanak be, ne puszta számokat, statisztikákat, arctalan tömeget – mondja Jolanta Mickutė. – Azt szerették volna, hogy a látogatók megismerjék azokat, akik itt, ezen a földön éltek, dolgoztak és szerettek, és kapcsolat jöjjön létre velük, mielőtt a kiállítás másik termében hirtelen azzal szembesülnek, hogy nincsenek, eltűntek, félbeszakadt a történetük.”
„A reakciók nagy reménnyel töltenek el bennünket a holokauszttal kapcsolatos oktatás jövőjét illetően – teszi hozzá. – Sokan meghatódnak, és megköszönik, hogy létrehoztuk ezt a teret. Azt mondják: »nem is tudtuk«, vagy »most értettem meg, mit veszített el Litvánia«.” Elmondása szerint a litván társadalom nagy részének ma is „nagyon hiányos ismeretei vannak” a zsidóságról, a zsidó emberekről, illetve arról, hogy az ország lakóinak jelentős része a saját polgárai ellen fordult. „A zsidók több mint hatszáz éven át éltek ezen a vidéken. Litvánia jogszerű polgárai voltak, és fontos szerepet játszottak az állam létrejöttében. Ezt ma már egyre többen ismerik fel.”
„A függetlenség elnyerése után harmincöt évvel ez már egy másik ország, és készen áll szembenézni azzal, ami litvánokkal történt a náci megszállókkal együttműködő litvánok keze által, azok révén, akik együttműködtek a náci megszállókkal. Ebben az új Litvániában a múzeumunk egy új korszak kezdetét jelzi. Olyan teret hoz létre, ahol nyíltan beszélhetünk a múltról, ahol az emberek felfedezhetik a történelmet, miközben nehéz, személyes kérdéseket tesznek fel önmaguknak.”
