A posztkolonializmus az antiszemitizmus új üdvtana

A „hagyományos” antijudaizmus és antiszemitizmus az Örökkévaló és a Kinyilatkoztatás ellen irányul, ami a kiválasztott népnek hirdettetett, ugyanakkor mindeneknek szól. („A tanúságban maga J.ve tanúskodik önmagáról. – írja Paul Riceur – Még tovább menve, a tanúság kihirdetésre, a közzétételre, az elterjesztésre orientálódik: minden nép számára tesz tanúságot egy nép.” )

Egy régi szállóige szerint az antiszemitizmus az ostobák szocializmusa. Tagadhatatlan, hogy „a tudatlanság és ostobaság jelentős tényező a történelemben” (Raymond Aron). Ám az újabb antiszemitizmusban más, mélyebb motívumok is közrejátszanak, amelyek a Felvilágosodás elfajulásából fakadnak, és nemcsak a zsidóságot, hanem az egész európai zsidó-keresztény kultúrát érintik.

Ricoeur szerint „olyan szellemi áramlatoknak vagyunk az örökösei, melyek megtanultak együtt élni egymással. Az európai kultúrának az az egyik legnagyobb eredménye, hogy sikerült megteremtenie a kereszténység és a kritikai gondolkodás együttélését. A kinyilatkoztatott Igének és a kritikai gondolkodásnak ez az összekapcsolódása sehol másutt nem létezik: sem az iszlámban, sem a Távol-Kelet vallásaiban.” Ez a zsidó és keresztény vallásfilozófiai és teológia reflexiókból és vitákból alakult ki és a Felvilágosodás is ezek folyományaként jött létre: „az Istenről való gondolkodás, és az abszolútum fogalmának meghatározása körül folytatott folyamatos munkálkodás bontakoztatta ki a Felvilágosodást. – mondja Hannes Böhringer – A teológia a bibliai hagyományban Isten igéje, az ő önfeltárulása, ami mindennemű rá irányuló további gondolkodásnak a kiindulópontja. A rá irányuló felvilágosodásból aztán tőle elfele vezető felvilágosodás lett.”

A felvilágosodás elfajulásából sorjáznak a „kritikai elméletek”, a „gyanú teóriái”, és más hasonló elmekonstrukciók sokasága született. Ezek „az agyat gyanakvással, előre gyártott kritikai leleplezéssel béklyózták meg” (Michel Serres). A saját kultúra „kritikai” dekonstruálása és leértékelése egyúttal más kultúrák kritikátlan felértékelésére vezetett. Az önértelmezés „kritikai” túltengése folytán „Európa oda jutott, hogy gyűlöli magát, (…) az egész európai történelmet bűntények végtelen sorozatának tekintik.” (Rémi Brague) Ezért látjuk azt, amit Kertész Imre már évtizedekkel ezelőtt érzékelt, hogy „a saját ellenségeit imádja”.

Ennek a sajátosan önsorsrontó ellenségszeretetnek mélyebb oka abban keresendő, amit Márai Sándor a múlt század közepén, az újpogányság fellángolása idején észrevételezett: „a zsidók igazában a kereszténységre emlékeztetik őket, – az Evangélium végre is zsidó könyv, – gyűlöletük igazában kereszténygyűlölet…” (Márai Sándor) Kibontakozásában és elterjedésében jelentős szerepet játszott az ún. posztkoloniális elmélet és a nyomában felhabzott paláver, amely alapelemeit a palesztinai származású Edward Said Orientalizmus könyvéből merítette. „Gyalázatos könyv” – mondja erről Komoróczy Géza – „Nézetei sajnos erősen hatottak a nyugati liberális értelmiség gondolkodására, és hozzájárultak ahhoz, hogy épp azok körében alakult ki Izrael-ellenesség, akik egyébként elítélik az antiszemitizmust.”

E kolosszális teória hívei Izrael létét is kolonizációként értelmezik, hirdetik – és törekszenek ennek örvén kétségbevonni. Így lett a posztkolonializmus, az „Izrael-ellenesség és antiszemitizmus új üdvtana” (Michael Wolfsohn). A mohamedánok körében persze ilyesféle teóriáktól és az európai antiszemitizmustól függetlenül is jelen volt zsidóellenesség, amint ezt a pogromok sora tanúsítja (Fez,1066., Benghazi,1565., Algír, 1785., Damaszkusz, 1840., Kairó, 1844.)

A posztkolonialisták erről nemcsak történelmi ismerettel nem rendelkeznek (a 3000 éve folyamatosan zsidók által lakott Palesztináról, a brit koloniális „mandátumával” szembeni küzdelemről, sem a mai Közel-Kelet kialakító mohamedán hódításról és gyarmatosításról), hanem a valóságérzéknek is híján vannak: „a szektaszerűen működő és empíriamentes, már csak az ellenfél rágalmazására alapozó posztkolonializmuselmélet célja a szabad társadalmak tönkretétele. Az ellenség, miként a régi marxista időkben, a valóság, ami nem akar illeszkedni az elmélethez.” (ABHS)

A „kritikai értelmiség”, és nyomában járó médiamunkásság nyilvánvalóan elvesztette realitásérzékét és megkülönböztető képességét; annak belátását, hogy a kultúrák nem annyira egyenlők, mint azt hinni szeretnék. Ha azok volnának, akkor a kannibalizmus ízlés dolga lenne (Leo Strauss).

A különféle politikusok által hangozatott szólamokhoz képest nyilvánvaló, hogy nem „az iszlám tartozik Európához” (Franciaországhoz, Németországhoz etc.), hanem Izrael. És ezt a mohamedánok is így látják – amint ezt a török vezető nemrég Isztambulban tudatta: „A Nyugat bűnlajstroma ismét túllépte a határait. Mi volt Gáza, Palesztina 1947-ben? És mi ma? Izrael hogyan került ide? Ti megszállók vagytok. (…) “Ó, Nyugat, kiáltok hozzád. Újra el akarjátok kezdeni a Félhold és Keresztes Lovagok összecsapását? Törökország nem halt meg, hanem talpra áll. Tudnotok kell, hogy létezünk a Közel-Keleten, ahogyan Líbiában és Karabahban is…”

Európa nyugati felében az antiszemita elmegyengeségből a balféltekén vélhetően akkor fognak majd kigyógyulni, amikor felvilágosult és humanista ábrándjaikból felocsúdva megérkeznek a realitásba. Konkrétan: szembesülnek az Európában lévő közel 40 millió mohamedán fokozódó jelenlétével és továbbiak beáramló tömegével. „Nem összeesküvés elmélet, hogy a következő tíz vagy húsz év döntő, nagypolitikai feladatává a tömeges iszlám bevándorlás válik. – mondja Rüdiger Safranski – És ebben végre realistává kell válni és fel kell tenni a kérdést: Képesek leszünk-e még fenntartani ebben a helyzetben azt a liberális társadalmat, ami vagyunk. Attól tartok, hogy a jelenlegi naivitással ez nem fog menni.” (Der Spiegel, 2018. 03. 17.)

Ennek hatása nem látható előre, de elkerülhetetlenül vele jár a távlatváltás: a muzulmán térfoglalás iszlámból kiküszöbölhetetlen törekvésének tekintetbe vétele: „az iszlám, a kereszténységtől eltérően mindenek előtt, mint győzedelmes világi hatalom lépett a történelembe és elsősorban ilyenként is határozta meg magát. A mai hatalmi viszonyokat istenkáromlásnak, az ördög művének tekinti (…) nem annak szól, amit teszünk, hanem annak, ami vagyunk.” (Uwe Simson)

A folyamatos beáramlás folytán az Európai Unió népességének közel 10 százalékát kitevő kisebbség számaránya egy ideig még növekedni fog, de eljut majd egy pontra, amikor további térfoglalásának korlátozása elkerülhetetlenné válik. „A viszonyokat csalódásbiztos szemmel kell nézni. – mondja Safranski – Inkább több Hobbes mint Rousseau. Sajnos ez idő tájt az ízlésemhez képest túl sok értelmiségi kollégám vált a politikai giccs apostolává.” Miközben tisztában van az őt körülvevő környezet ködképeivel: „Ha valaki azt állítja, hogy az olyan társadalmak, amelyek egyszerre túl sok idegent fogadnak be, elvesztik belső koherenciájukat és elidegenednek maguktól, ha tehát az ember ezt az antropológiai trivialitást mondja, akkor embertelennek tekintik, vagy kultúrrasszistának – ahogy újabban nevezik.”

Közép-Európában a mohamedánok eltérő számaránya folytán ezek a kérdések másként vetődnek föl; az „új” antiszemitizmushoz képest számottevőbb a „régi”. Ahogy a megvezethető népesség aránya is nagyobb ebben a régióban. Akiket persze egy ádáz politikai propaganda képes mozgósítani. Itt erre nem került sor, ami kevésbé a népesség ilyenirányú immunitásának, mint inkább különféle hatalmi kombinációknak köszönhető. A megvezethetőség mértékét viszont jelzi az orbandita propaganda hatására kialakult hirtelen oroszbarátság, ami egy negyven éves (szovjet)orosz megszállás után jól mutatja az egy főre eső nemzeti elmeerő magas fokát – és kihasználhatóságának lehetőségét.

Európát nem ez a térség fogja dominálni, a nyugati térfelén pedig már érzékelhető változás a jobboldali antiszemitizmus és Izrael-ellenesség terén. Ez vélhetően a jövőben, az isslamasztika növekvő mértékével arányosan csökkenni fog. Lévén, hogy egyre inkább felismerik: ennek elhárításában Izrael a szövetségesük.